Sarkantyús és a napraforgó

Sarkantyús és a napraforgó.

    Azon a tavaszi reggelen Sarkantyúst, a kiskakast komor gondolatok foglalkoztatták. Igazi, nagy kakashoz méltó magvas gondolatok. Komoly arccal járt-kelt a baromfis udvaron, gondterhelten nézegette testvérkéit, ahogy tülekedtek az etető körül. Ő már jóllakott. Mint mindig, elsőként szaladt oda, és elsőként is végzett. Tele beggyel, peckesen járkált az ól és az eperfa közötti füves udvaron. Le-fel, fel-le… Aztán megint, fel-le, le-fel.

• Hmm - hümmögött néha. - Hmmm. – Hozzá nagyokat bólogatott.

A sok hümmögéstől aztán észre sem vette, hogy jó barátja kacsa Kázmér, ott sorakozik utána és bőszen utánozva a kiskakas gondterhelt járását, majd megpukkad a nevetéstől. Csak akkor fordult hátra, amikor Csibe Helga és Irénke abbahagyva az evést egymásnak dőlve kacagtak Kazi kacsa mutatványán.

• Na szép, mondhatom! Te meg mit csinálsz itt?
• Szia Sarkantyús! – Erőltetett komoly képet magára Kazi. – Semmit, csak gondoltam elhívlak kicsit játszani a tópartra! Jössz?
• Most nem játszom, de megyek.
• Jó, akkor mondd el miért, amíg odaérünk, jó?
• Jó.

Megfordultak, és elindultak a tópartra.

• Na, figyelj Kazikám! Arra gondoltam, hogy jó, jó, mindig van mit ennünk. Igaz?
• Igen, van. – Bólogatott Kazi.
• De ez nem lesz mindig így!
• Már miért ne lenne?
• Hát, mert mi lesz, ha nem lesz?
• De hát eddig is volt!
• Volt, meg van, de mi lesz, ha nem lesz?
• Szerintem mindig lesz. – Próbálta megnyugtatni Kazi.
• Én, mint a baromfis udvar leendő királya köteles vagyok gondoskodni a népemről!
• Hűűűűű! – Ámult el Kazi. - Tényleg? Te leszel a király?
• Én hát! Miért, nem tudtad?
• Nem, ezt nem.
• Tehát, gondoskodnom kell az udvar népéről.
• Még van mit enni! – Akadékoskodott a barátja.
• Jó, akkor valami hősi tettet kell végrehajtanom!
• Ezen törted annyira a fejed?
•  

Hosszú csend lett. A két barát gondolataiba merülve lépegetett a magas fűben. Odaértek a kis tó partjára. Kazi csipegetni kezdte a füvet zavarában. Barátja lehajolt, és már majdnem belecsípett egy fűszálba, amikor egy fekete- fehér csíkos magocskát látott meg a fűszál tövében.

• Kazi!, Kazi! Megvan! Megtaláltam!
• Mit? Mi van meg?
• Hát a csodamag! Ez lesz a hőstettem! Ilyent még nem látott senki! Nézd csak!

Kázméz odatotyogott és szemügyre vette a magot. Ő sem látott még ilyen csíkos magocskát. -   Biztosan csodamag! - Gondolta – Ez a Sarkantyús milyen szerencsés!

Akkor egy ágról, ami az öreg fűzfa legalsó, lehajló ága volt megszólalt Cinke asszonyság:

• Ez egy nagyon finom magocska! Én ejtettem el véletlenül. A kedvenc eledelem! Kérem vissza, az enyém!
• Nono, Cinke néni! Ezt a magot én találtam, most már az enyém! Nagyon sajnálom!
• Te egy szemtelen kiskakas vagy fiam! – Háborodott fel az asszonyság és megsértődve elrepült.
• Tudod mit, Kazi? Ha olyan finom ez a magocska, tegyük el későbbre, amikor már nem lesz mit enni!
• Tegyük! De hová?
• Ássuk el a baromfis udvarba az ólam mellé, és minden nap hordjunk rá vizet, hogy tudjuk hová ástuk. jó?
• Jó!
• Akkor én viszem a magot, te meg hozz vizet a csőrödben! – Adta ki a feladatot Sarkantyús.

Úgy is tettek. Lelkesen elvitték a magot és a vizet a tópartról egészen a baromfis udvarig. Ott aztán jól elásták, és megöntözték. Elégedetten mentek játszani. Nem felejtették el hová ásták. Minden nap lementek a partra, vizet hoztak, és szorgalmasan locsolták.

Hanem egyszer úgy két héttel azután, hogy elásták a magocskát, mit láttak? Egy kis növényke bújt elő a földből.

• Kazi! Kazi! Nézd! Mondtam én, hogy ez egy csodamag! Látod?
• Óh! Tényleg! Igazad volt! Figyeljük, mi lesz belőle!
• Jó!

És onnantól kezdve naphosszat figyelték a csodát. Az meg növögetett szépen. Nem csak ők locsolták. Áztatta a csendes tavaszi eső, simogatta leveleit a szellő, melegítette törzsét a napsugár. Már olyan nagy volt, hogy Sarkantyúséknak elfáradt a nyakuk, mire a tetejéig felnéztek. És akkor, egy reggelre csodálatosan szép, nagy sárga virágot fedeztek fel a magasban. De az olyan nagy volt, és olyan gyönyörű, amilyent még sohasem láttak!

Ahogy figyelték, azt vették észre, hogy mindig arra fordul a viráguk, amerre a nap jár az égen.

• Óh, milyen gyönyörűséget találtunk! – Lelkendeztek. Szívük tele lett szeretettel, békességgel, vidámsággal, kedvességgel.

De nem csak ők szerették annyira a virágot. A baromfis udvar lakói is odagyűltek a nyári melegben, és nagy árnyékot adó levelei alatt hűsöltek.

Áldották Sarkantyúst és Kázmért amiért ilyen nagyszerű dolgot fedeztek fel.

Aztán ahogy az idő telt, a virág, az ő csodálatos sárga viráguk hervadni kezdett. Most mit tegyenek? Mi lett vele? Csak nem beteg lett?

Sarkantyúsék nagyon kétségbe estek. Szaladtak tyúkanyóhoz tanácsért.

• Nagyon jól gondoztátok a virágotokat kakaskám! – simogatta meg anyó a szipogó Sarkantyúst. Elárulom nektek, hogy ennek a csodaszép növénynek a neve napraforgó. és mivel jól gondoztátok, ezernyi magot ad nekük, miután elhervad. nincs semmi baja, ez az ő életének körforgása. Azt a sok-sok magot miután nekünk ajándékozta, egyet eltesztek belőle, tavasszal elültetitek, és újra gyönyörű virág lesz belőle. a többi magocskával minket táplál.
• Akkor sikerült! Mégiscsak gondoskodhatok a baromfis udvar népéről! – Kiáltott fel boldogan sarkantyús! Most már igazi hős kakas vagyok! Igazi király!
• Csak kicsit szerényebben! – Mosolyodott el tyúkanyó, - csak kicsit szerényebben! – és megpaskolta kakaskája hátán a tollat.