Sarkantyús lovagol

Sarkantyús lovagol.

Egy szép nyári reggelen nagy riadalom támadt a baromfis udvarban. Sarkantyús éppen a tollait igazgatta nagy odafigyeléssel, hogy a reggeli harmat utolsó cseppjeit is eltávolítsa róluk. Mikor végzett, illegette magát, nézte, ahogyan csillognak a fényben, igazán meg volt elégedve. Helga, aki immáron kiscsibéből szép nagy tyúkká nőtte ki magát, izgatottan rohant testvéréhez a nagy újsággal.

• Sarkantyús, te itt tollászkodsz, közben lemaradsz a nagy eseményről, már mindenki a kerítésnél tolong! Ilyent még senki sem látott! Siess, mert óriás jött az udvarba!
• Na, azért lassan a testtel! Miféle buta locsogás ez? Óriások márpedig nincsenek, ezt mindenki tudja, valamit rosszul láttál kedves testvérem! – Nyilatkoztatta ki a kakasok nagy tudásával felvértezve Sarkantyús. De azért megszaporázta a lépteit a kerítés felé. Helga alig bírta követni.

 Már a baromfis udvar apraja nagyja ott tolongott. Liba asszonyság nyújtogatta a nyakát. A férje gyorsan felhasználta az alkalmat és kissé hátrébb, fürdött egyet a kacsaúsztatóban. Úgysem figyelt rá a kutya se, hát miért ne? Még kacsa Kázmér is előtotyogott nagy komótosan.

• Na, mesélj, mi ez a ribillió kedves barátom? – Szólította meg a kiskakas.
• Azt hiszem egy óriást hoztak az udvarba. Már láttam ilyent a patakparton.
• Elég veszélyesnek tűnik, nem gondolod?
• Veszélyes bizony! Mégpedig nagyon! Eltapossa, azután felfalja az ilyen kicsi népeket, amilyenek mi vagyunk! Senki ne menjen a közelébe! – Kapcsolódott bele a beszélgetésbe nyuszi Robi, és már ugrált is tovább, hogy elmondja mindenkinek.
• Lárifári, Rút egy jószág azzal a négy lábával, meg a nagy hasával az biztos, de nem hinném, hogy megeszi a magunkfajtát. De azért jó lesz vigyázni! – Rázta meg a fejét Pulyka asszony, hogy csak úgy repkedett a piros zacskó az álla alatt.

Sarkantyús még nem döntötte el mit gondoljon a különös lényről. Nem találta csúnyának. Az ismeretlen állat békésen bandukolt az udvar másik felében, és közben füvet rágcsált. - Nem lehet olyan veszélyes. – Gondolta. Miután nem történt semmi veszedelem, az állatok megnyugodtak, lassan ki- ki ment a dolgára. Sarkantyús megbabonázva nézte a különös teremtményt. Egyre közelebb óvatoskodott a kerítéshez. Zavarta, hogy nem lát jól a drótok formálta lyukak miatt, így egy merész lépéssel átdugta a fejét az egyiken. Ám az óriás éppen ezt a pillanatot használta fel arra, hogy elkezdjen rúgkapálni, szaladozni a kerítés mentén. Még ágaskodott is. Félelmetes volt! Sarkantyús már húzta volna ki a fejét, de sehogy sem tudta. Úgy megrémült, mint még soha. Minden tagjában reszketett, húzta, rángatta a fejét, szárnyaival csapkodott, de úgy beleakadt a drótkerítésbe, mintha az ezer ujjal fogná! – Itt a vég! Miért is nem maradtam otthon? Miért kellett nekem kíváncsiskodnom? Hogy keveredjek ebből ki? Ekkorra odaért mellé a valami. Csak úgy porzott utána a föld, repkedett a fű a patái alól, amerre csak ügetett. Sarkantyús becsukta a szemét. – Végem van! – Gondolta.

De nem történt semmi. Egyszer csak meleg levegőt fújtak rá. Nem merte kinyitni a szemét. Az a valami egészen közelről szemlélhette, mert hallotta és érezte is a beszívott és kiáramló levegő mozgását. Még a taraja is rezgett belé. Azt hitte egy örökkévalóság telt el. Semmi. Óvatosan kinyitotta a szemét.

• Nyihaha, hát te mit csinálsz itt? – Kérdezte tőle a valami.
• – Szedte össze magát a kiskakas. – Láthatod!
• Segítsek?
• Megtennéd?
• Hát persze!
• Akkor légy szíves!

A lény az orrával óvatosan megtolta Sarkantyús fejét, és az ki tudta húzni a lyukból. Hű, de megrázta magát nagy örömében, amikor kiszabadult! Csak úgy repkedtek a tollai!

• Kukuríkú! – Rikkantotta el magát. – köszönöm!
• Igazán nincs mit. Roland vagyok, a póniló. Benned kit tisztelhetek?
• Sarkantyús vagyok, a baromfis udvar kakasa.
• Örvendek.
• Én is. Azért megkérdezhetem, hogy mit eszel?
• Füvet és szénát. Többnyire. Miért?
• Á, semmi! - Kapargatta a földet Sarkantyús zavarában. - Csak tudni akartam!
• Na, mennem kell, mert hív a gazda, lovagoltatni akarja a gyerekeket!
• Nézhetlek?
• Hogyne, nyugodtan!

Roland elügetett, de nem messzire, a kiskakas jól látta és hallotta is a gazdát, amint biztatta a gyerekeket, hogy rajta, ki ül fel először a póniló hátára? De senki nem akart. Féltek a lovacskától. A gazda madzagot kötött Rolandra, és vezette körbe, körbe az udvaron, hiába, a gyerekek féltek.

Szegény Roland, teljesen elkeseredett, hiszen ő szerette a gyerekeket, dehogy is akarta őket bántani! Szomorúan lehorgasztotta a fejét, és csak ment, csak ment körbe a füves udvaron.

Ekkor Sarkantyús gondolt egy merészet! Felrepült a kerítés tetejére, onnan egyenesen Roland hátára. A póniló először meglepődött, de óvatosan felemelte a fejét, és úgy kezdett el egyre gyorsabban lépkedni Sarkantyússal a hátán, mintha egy híres huszár ülné meg! A gazda is meglepődött, de nem szólt, ránézett a gyerekekre, azok meg tapsikoltak, nevettek, biztatták a kiskakast. – Én is felülök! –Én is! – Én is! - Harsogták.

• Na, akkor én megyek! – Mondta Sarkantyús a lónak.
• Köszönöm a segítséget! – Rázta meg a sörényét hálásan Roland.
• Igazán nincs mit! – Felelte sarkantyús, és huss! Lerepült a póniló hátáról.

Este aztán valamiért a gazda a bátor kakaskának válogatott falatokkal kedveskedett. Ki érti ezt?