A piros kisautó

A piros kisautó.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy piros kisautó, akinek a gazdáját úgy hívták, hogy Marci. Délutánonként, amikor Marci hazaért az oviból, nagy szeretettel tologatta kisautóját a szőnyegen, amire utak voltak festve, az utak mellé meg legóból házakat épített, hogy még igazibbnak tűnjön minden. Tologatás közben, Marci az autó hangját utánozva berregő hangot adott ki:

 - Brrrr, brrrr… - és néha olyan élvezettel berregett, hogy még a nyála is kicsordult.

Aztán amikor eljött az esti lefekvés ideje, a legókat el kellett pakolni, a piros kisautó meg ment az éjjeliszekrényre Marci ágya mellé. Marcinak ez volt a kedven játéka, nem csoda hát, hogy gyakran álmodott vele.

Így történt, hogy egy szép napon a piros kisautó gondolt egyet és elindult világot látni. Ment, mendegélt a kis piros autó és egyszer csak összetalálkozott egy hatalmas, nagy, sárga autóval, aki vidáman mosolygott mindenkire.

 - Jó napot kívánok! - köszönt rá a kisautó. - Te ki vagy?

 - Szervusz, kis barátom! Én a busz vagyok.

 - És mit csinálsz erre?

 - Én? Hát embereket szállítok egyik helyről a másikra.

 - És miért vagy olyan vidám?

 - Hát – tűnődött a busz – azért, mert reggel, amikor útnak indulok, még mindenki álmosan morcos, estefelé meg már mindenki fáradt, ezért megpróbálom őket felvidítani.

 - Jaj, de jó – örvendezett a kisautó - akkor én is busz leszek és emberek fogok szállítani!

A busz egy pillanatra elkomorult:

 - Sajnos ahhoz te túl kicsi vagy meg hiányzik is egy pár kereked - de aztán busz bekapcsolta két nagy ablaktörlőjét és a következő pillanatban újra mosolygott:

 - De ne add fel! Biztosan találsz magadnak olyan dolgot, ami boldoggá tesz!

A piros kisautó elköszönt a busztól és tovább ment. Ahogy ment, mendegélt az úton, egyszer csak megint összetalálkozott egy sárga autóval, de ennek az autónak az egyik karja hatalmas és nagyon erős volt.

 - Jó napot! - köszönt neki illedelmesen a piros kisautó. – Te ki vagy?

 - Szervusz! Én a markoló autó vagyok.

 - Milyen hatalmas markod van neked! Te is embereket szállítasz vele?

A markoló autó elmosolyodott:

 - Nem, nem! Én gödröt szoktam vele ásni.

 - Gödröt? – ámuldozott a kisautó. - Azt meg minek?

 - Tudod, amikor az emberek házat építenek, először gödröt ásnak, hogy biztos álljon.

 - Jaj, de jó! Akkor én is markoló autó leszek! – mondta a kisautó és örömében rugózott egy párat.

 - Sajnos ahhoz te túl gyenge vagy – mosolygott a markoló. – De emiatt egyet se búsulj kisbarátom, inkább keres magad valami mást, amiben örömödet leled!

Elbúcsúztak és a piros kis autó lógó lökhárítóval bandukolt tovább, mert hát busz nem lehetett, mert túl kicsi volt hozzá, markoló megint csak nem lehetett, mert ahhoz meg túl gyenge volt. Épp itt tartott gondolataiban, amikor egy szép ház előtt meglátott egy szakasztott olyan autót, mint ő, csak sokkalta nagyobbat. A kisautónak hatalmasat dobbant a kis lenkereke:

 - Jó napot kívánok! - köszöt megint illedelmesen a kisautó, ahogyan szokta.

 - Szervusz –válaszolt morcosan a piros nagyautó és lenézett a piros kisautóra – Mit akarsz?

 - Megtudni, hogy te ki vagy és mit csinálsz?

 - Hát elég ciki, hogy annyit sem tudsz, hogy én ki vagyok? Én vagyok a híres, neves versenyautó!

 - Óóóó – ámuldozott a kisautó - Ezek szerint te versenyzel!

 - Még szép, hogy versenyzek, hisz az a nevem!

 - És miért versenyzel?

 - Hogy-hogy miért? – csattant fel az autó motorház teteje - Hogy az embereknek örömet okozzak.

 - És abban mi az öröm?

 - Na jó... – válaszolta nagy kegyesen a versenyautó. – Elmagyarázom. Az ember olyan, hogy mindig mindenkit le akar győzni és mindig mindenben első akar lenni. Érted már?

 - Én is lehetek versenyző? - lelkendezett a kisautó - Én is olyan piros vagyok, mint te!

A nagy piros autó sértődötten mérte végig a kisautót:

 - Na, hiszen! Belőled hiányzik a tehetség meg a lóerő. De tudod mit? Inkább hagyj engem békén, mert felforr tőled a hűtővizem!

A kis piros autó most volt csak igazán csalódott és szomorú. Döcögve indult tovább. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak az út szélén megpillantott egy öreg régi autót. Az autó itt-ott már rozsdás volt, több helyen horzsolások csúfították. Régóta állhatott ott, mert rendszám sem volt rajta és már a fű is kinőtt alatta. A hosszú fűtől olyan volt, mintha szakálla lett volna az autónak.

A kisutó illedelmesen köszönt, majd tisztelettudóan megkérdezte:

 - Elnézést a zavarásért, megkérdezhetem, hogy Ön milyen autó?

 -Én? – tűnődött az öreg autó - Valamikor régen, szép, gyors és modern személyautó voltam, de ma már csak azt várom, hogy bevontassanak a roncstelepre. De inkább te mesélj, hogy ki vagy és miért vagy olyan szomorú?

A kisautó elmesélte, hogy azért olyan szomorú, mert se nem olyan nagy, mint a busz, nem olyan erős, mint a markoló és nem olyan gyors, mint a versenyautó. Aztán még mesélt a gazdájáról, a kisfiúról, akit úgy hívtak, hogy Marci. Az öreg autó figyelmesen végig hallgatta a kisautót, majd nyikorogva igy szólt:

 - Fogadd meg a tanácsom fiatal barátom! Ne akarj te más lenni, mint ami vagy! Hidd el nekem, hogy a kis gazdádnak te vagy a legfontosabb a világ összes autója közül és te okozod neki a legnagyobb örömöt!

A kisautó megfogadta az öreg autó tanácsait és boldogan sietett haza. Mire hazaért, Marci épp felébredt és boldogan ölelte magához a kisautót, majd berregve tologatni kezdte, hogy még a nyála is kicsordult.