Münchhausen báró leghihetetlenebb kalandja

Münchhausen báró leghihetetlenebb kalandja.

Münchhausen báró leghihetetlenebb kalandja

(mese felnőteknek)

Münchhausen báró kedvenc baráti táraságában mesélte az alábbi történetet:

 — Oroszországból voltam hazatérőben, és mivel a postakocsi járatok igen ritkák voltak, ezért egyedül, lóháton indultam haza. Hosszú volt az út és igencsak fárasztó, ráadásul az időjárási körülmények sem voltak hozzám kegyesek. November közepe volt, de már mindent hó borított. A településék között nagyok voltak a távolságok és egyetlen hű társam a lovam is egyre nehezebben vonszolta magát.

Aztán egyszer csak a lovam megtorpant, beleszagolt a levegőbe, és felélénkült. Farkasok! – gondoltam — de szerencsére nem. Füst szag volt az, amit hamarosan én is megéreztem. A lovam már magától tudta az irányt.

Hamarosan a hófödte tájban feltűnt egy magányos épület. Ahogy közeledtem, a ház felől muzsika hangja hallatszott. Egy fogadó volt, a sokat sejtető Rozsaszín Cicák volt a neve.

Amint odaértem első dolgom az volt, hogy benézek az ablakon és felderítsem hová is vetődtem. Bent kellemes meleg lehetett, mert fiatal lányok, lenge ruhában, tüsténkednek az asztalok körül. Épp frissen csapolt sört hordtak szét a vendégeknek. Nem sok vendég volt, a lányoknak még arra is volt idejük, hogy néha-néha egyik-másik vendég ölébe csüccsenjenek. A tűzhely felet pirosra sült disznót forgattak nyárson, az illata ablakon keresztül is ínycsiklandozó volt.

Már-már beléptem volna a fogadóba, de az ajtóban megtorpantam, mert jobban végig gondoltam a dolgot. Hisz a disznóhús egészségtelen, az alkohol árt, fiatal lányokról nem is beszélve, akik roppant idegesítőek tudnak lenni. Különben is, a felségem otthon várt…

 — Mégsem megyek be — döntöttem, de ekkor már nyílt is a fogadó ajtaja és egy dúskeblű, szőke lány jött ki elém, kezében egy nagy korsó sörrel:

 — Drága uram! Láttam az ablakban kukucskálni! Fáradjon beljebb, legyen a vendégünk!

 — Köszönöm, de sajnos sietnem kell — válaszoltam határozottan.

 — Nem lehet az olyan sürgős! — mosolygott rám a lány.

 — Tudja, várnak már otthon…

 — Naaaa, csak egy órára — és a lány huncutul, rám kacsintott.

A rosszabbik, könnyelmű, lusta énem már majdnem rászedett, hogy maradjak, de aztán erőt vettem magamon és megkérdeztem:

 — Merre kell mennem Németország felé?

A lány csalódottan válaszolt:

 — Arra ni! — mutatta.

 — Szálást találok-e arra?

 — Hát, úgy húszanöt km-re van egy falu. Fogadója az nincs, de lakik ott egy fukar zsémbes, kiszolgált őrmester, az mindenkit befogad éjszakára. Annyival is melegebb lesz, szokta mondani, mert a tüzelővel így spórol. Ha szerencséje van még hideg zabkásával is megkínálja.

Önkéntelenül is összébb húztam a kabátom elejét, mert a rosszabb énem újra támadásba lendült. Azon járt az eszem, hogy ha megállom, hogy csak egy korsó sört iszok, ha csak egy kicsit eszek a sült disznóból, és a lányokat csak nézem….

Ekkor Münchhausen báró egyik barátja közbeszólt:

 — Szóval, akkor mégiscsak bementél abba a fogadóba?

 — Ugyan már! Hová gondolsz?!! Már a fogadó nevére sem emlékszem…