A remete

A remete.

   A  REMETE

    A délutàni nap bevilàgitotta a meredek sziklafalat és az oldalàban tàtongò barlangot. Csak a félig kiszàradt fü sirdogàlt alatta a szélben és a madarak hìvogattàk egymàst nyugovòra a közeli fàkon. Csiripolàsuktòl még zengöbbé vàlt a csend. A barlang elötti pàrkànyon egy durva vàszoncsuhàba öltözött férfi ült a koraesti csendben. Mozdulatlanul nézett a tàvolba, erösen összehùzott szemmel. A felhökön tùl keresett valamit. A nap nemsokàra narancsba fordult és  szétfolyt a felhökön aztàn lecsorgott a sziklàra. A völgyböl édes viràgillat emelkedett fel, odalent fények gyùltak a szürkeségben, de ez nem jutott el a férfi tudatàig. Ugy  érezte, mintha minden, a nap, a felhök , a szél a madarak hangja és a viràgok illata onnan belülröl jönne és ö is egy lenne a természettel.

   Odalent megkondult az alkonyati misére  hivò harang. Gépiesen felàllt és esti imàjàra a barlangban àllò feszülethez lépett. A bejàratnàl àllò üres vesszökosàrra tekintve àtfutott az agyàn :  „Ma ùgy tûnik késik.” Bàr szò nélkül türte volna az éhezést akàr még egy hétig. „A mi Urunk talàn éppen ezzel akar pròbàra tenni” tünödött magàban. Évek òta egy jòlelkû öregasszony hozott  fel  neki minden héten egy kis kenyeret. Minden vasàrnap az esti harang elött. A férfi csak ebböl tudta az idô mùlàsàt. Minden nap minden hònapban percre pontosan ugyanùgy történt minden. Az asszony nem kért köszönetet, sokszor a remete màr észre sem vette hogy nàla  jàrt, egészen észrevétlenül jàrt ott.Csak letette kosarat a friss kenyérrel a bejàrat mellé és elvitte az üres kosarat, ha làtta hogy a férfi imàdsàgba mélyedve térdel a feszület elôtt és nem is làtja öt.

    Szokàsos ésti zsolozsmàja utàn gondolataiba mélyedve  màr nem is tudta mennyi idö telt el az est harangszò òta, amikor meghallotta a közeledö lépéseket a barlanghoz vezetö kavicsos ösvényen. Azt is hallotta, hogy az asszony friss vizet tölt a korsòba, de nem fordult hàtra.

-Isten fizesse meg jòsàgodat és òvjon minden utadon – mormolta a szokàsos köszönetet.

   De az illetö nem tàvozott, hanem a barlang bejàratànàl àllt, de nem azért , mert még a levegöt kapkodta a meredek emelkedö miatt, mint az öregasszony szokta. Csak àllt csendben , olyan puhàn és halkan vette a levegöt, hogy nem is lehetett hallani, hogy még mindig ott van. Odakint összemosòdott a madarak bàgyadt bùcsuzkodàsa a tücskök zenéjével. A férfi lassan hàtrafordult. Egy tizenhét év körüli bàjos fiatal leànyzò téblàbolt bàtortalanul az alkonyi fényben, szemében valami különös lelkes ragyogàssal. A lemenö nap körberagyogta az alakjàt.

-Sajnàlom, ha megzavartalak az imàban, atyàm – inkàbb sùgta mint mondta ezeket a szavakat.

-Nem zavarsz. Ki vagy te , leànyom? – kissé idegenkedve nézett a jövevényre.

-Az unokàja...- a làny arca hirtelen elborult – sajnos többé nem jöhet... tegnap temettük szegényt –megpròbàlt elmorzsolni egy kövér könnycseppet a szemében.

-Imàdkozni fogok, hogy az Ùr mellett megtalàlhassa az örök boldogsàgot.

-Köszönöm –rebegte a làny alig hallhatòan.

-Hidd el, leànyom, nagyobb boldogsàg vàrt reà odaàt –tette hozzà a férfi, aki nem volt még harminc éves se , de a sok koplalàstòl sokkal idösebbnek làtszott keskeny szigorù arca. Szemeiböl a szentek bölcsessége sugàrzott.

-Ezentùl, ha szeretnéd, egy héten többször is jöhetek... –szòlt zavartan a làny –... nekem ez nem olyan fàrasztò mint a nagymamànak....Tudom, hogy az imàdkozàshoz is kell az erö... és ennyi kenyér kevés egy egész hétre..

-Nekem elég –vàlaszolta hidegen és röviden, mert nem volt a szavak embere – De köszönöm jò szàndékodat, leànyom. Isten segitsen utadon – tette hozzà, hogy enyhitse az elôzô mondata ridegségét és  hàtatforditva ùjra gondolataiba mélyedt.

-Isten veled , atyàm – suttogta a làny és lassan elindult lefele az üres kosàrral a karjàn, de közben többször hàtratekintett. Szomorù szemeiböl nagyon sok mindent kiolvashatott volna a férfi, ha odanéz, de ö màr elmélkedéseibe mélyedt. Igen,  màr évek òta titkos vonzalom füzte a remeteségbe vonult férfihoz. Ahogy felcseperedett mindig rajongva figyelte a fiatalembert, amikor nagymamàjàt idönként elkisérte vasàrnap esténként, mert az utobbi években màr egyre nehezebbnek tünt szegény nagyinak a kosàr. Vagy amikor néha egyedül jött, nagymamàja betegsége miatt. Most is alig vàrta, hogy làthassa a fiatalembert, bàr tudta, hogy érzelmeit nemcsak eltitkolni de elfojtani is tanàcsos. Ebben segitett a férfi kisé hideg, kimért modora.

                                                        ***

  Szàlltak a napok és a remetének csak akkor jutott ùjra eszébe a làny, amikor a kenyeret hozta.

-Nincs màsra szükséged, atyàm? – kérdezte a làny szelid mosollyal.

-Nincs – vàlaszolta a férfi, anélkül , hogy hàtranézett volna – Isten àldjon leànyom .

De a làny nem mozdult. Hosszas habozàs utàn ùjra megszòlalt:

-Azért az mégse jò , hogy kizàròlag kenyeret és vizet eszel és iszol. Màsra is szüksége van az embernek...

-Ki hatalmazott fel téged arra, hogy meg mondd nekem, hogy mit egyek és igyak? –mordult oda a férfi szigorùan.

-Senki , elnézésedet kérem atyàm, hogy szemtelen voltam –a làny ijedten az ajkàba harapott.

-Megbocsàjtok, lànyom – fordult hàtra a férfi – de legközelebb foglalkozz kizàròlag azzal,  ami a feladatod...

                                               ***

    De legközelebb mégis ùjra igy szòlt a làny:

-Édesanyàm pont most fözött egy jò levest, tele van finomabbnàl finomabb zöldségekkel a sajàt kertünkböl. Biztos jòlesne neked , atyàm,  egy jò kis leves , kivételesen a kenyér mellé..

-Azt hiszem, megbeszéltük legutòbb , hogy megmaradsz annàl ami a feladatod... - nézett fel a remete az ölében tartott köinyvböl..

-De engem , nagyon érdekel, hogy miért olyan nagy baj az ha màst is eszel a kenyéren kivül...

-Mert minden vilàgi hivsàg , mint példàul a finom falatok , csak elvonnak minket az igazàn fontos dolgoktòl –ezzel befejezettnek nyilvànitva a beszélgetést ùjra visszatért az olvasàshoz.

-Mitöl vonnak el ?

-Példàul az imàdsàg , az elmélkedés, szent olvasmànyok olvasàsa , amit folytatnék , ha nincs több kérdésed –vàlaszolt türelmetlenül.

-Ami azt illeti , kérdésem,  az lenne –vàlaszolt a kislàny csillogò szemekkel  - mert még mindig nem értem, hogy a leves miért von el az imàdsàgtòl. Azt értem, hogy nem helyes mindig csak evéssel ivàssal törödni imàdkozàs helyett, de egy kevés nem àrthat meg. Söt màr azt is hallottam valakitöl , hogy könnyebb teli hassal imàdkozni mint korgò gyomorral. Tudom màr , hogy kitöl hallottam! Attòl a csalàdtòl akik a falu végén laknak és nincsen semmijük még betévö falatuk se volt pedig van tiz gyerekük. Azelôtt sose làttam öket a templomban. Bezzeg miòta összefogtunk az asszonyokkal a faluban és minden szentmise utàn meleg levest ehet aki kér, teljesen ingyen, azòta minden misén ott vannak mind a tiz gyerekkel. Ök mondtàk azt, hogy korgò gyomorral nem lehet imàdkozni , teli gyomorral sokkal könnyebb, mert akkor nem azon gondolkoznak hogy mit fognak enni , hanem a jò Istenre tudnak gondolni. Ilyen egyszerü. Egy kis meleg leves és màris nyertünk tiz kis lelket a jò Istennek. Söt még az apjuk is ott van minden szentmisén, mert az asszony megfenyegette a sodròfàval, nehogy a templom helyett a kocsmàba merészeljen menni. Ugyanis a plébànos atya azzal a feltétellel engedte meg, hogy levest osszunk a szegényeknek, hogy minden csalàdbòl a férfiember a plébània kertjében fog dolgozni és nem a kocsmàban ülnek. Azòta krumplit kapàlnak, keritést szegelnek , szölöt kötöznek, gyomlàlnak. Ez az ember ùgy belejött a munkàba, hogy azòta màr a sajàt hàzukat is kimeszelte pedig màr évek òta meszeletlenül àllt. Mindez csak egy tànyér levessel kezdôdött! – a làny ùgy belemerült a lelkes mesélésbe, hogy észre se vette , hogy a remete milyen rosszallòan néz rà. Most hirtelen elhallgatott – Valami rosszat mondtam? Mit vétettem atyàm, miért nézel ràm ilyen haragosan?

-Tùl sokat beszélsz.

-Igen ezt mondtàk màr màsok is. De soha nem mondanék rosszat màsokròl. Vannak olyan leànyok akik pletykàlkodàsra és csùfolodàsra hasznàljàk a nyelvüket. Az nem jò. De olyat én nem tennék sose. Akkor is hiba, hogy sokat beszélek, ha csupa szép dolgot mondok és senkit se bàntok?

- Igen , bizonyos szempontbòl akkor is baj.

-De miért baj? Amikor az öreg Rézi nénit meglàtogattam, aki màr olyan gyenge , hogy egész nap csak az àgyban fekszik, nem tudtam neki sehogy se segiteni. Csalk leültem mellé, megfogtam a kezét és beszélgettünk. Amikor eljöttem azt mondta, hogy egész nap el tudnà hallgatni a hangomat és hogy ez volt a legszebb napja ezen a héten, mert hallgathatta a csicsergésemet és hogy menjek màskor is amilyen gyakran csak tudok. Pedig nem csinàltam semmit csak beszélgettem vele. Ezek szerint van olyan helyzet , hogy mégis jò hogy szeretek beszélni, Rézi néni örül neki. Akkor miért baj mégis?

-Aki tùl sokat beszél  és nem tart csendet a lelkében , sose hallja meg az Ùr hangjàt.

-Ezért szereted a csendet, hogy halljad az Ùr hangjàt?

-Igen.

-És hallod?

-Igen.

-Mikor hallod?

-Àllandòan.Mindig itt van velem és beszélgetünk . Egész nap.

-Most is ? –csodàlkozott a kislàny.

-Ha csöndben maradnàl egy kicsit, most is hallanàm és te is hallanàd, de ha àllandòan beszélsz , ùgy nem lehet.

-Nem beszélek àllandòan. – vont vàllat a làny - Amikor imàdkozom , akkor teljesen csendben vagyok mégse hallok semmit. Milyen érzés amikor az Ùr szòl az emberhez? Ùgy szeretném egyszer én is érezni! Mit kell csinàlni, hogy szòljon az emberhez Isten?

-Semmit se kell csinàlni. Àllandòan ott van velünk csak nem halljuk a sok zajtòl.

-Amikor csend van, akkor se hallom..

-Türelmesen kell vàrni..

- Minél többet vàrok csendben, annàl jobban elkalandoznak a gondolataim.

-Làtod ez a baj. A szivedben mégsincs csend.

-Persze hogy nincs csend, mert rögtön eszembe jut valamelyik szerencsétlen embertàrsam, akin segiteni kellene, mert beteg vagy magànyos... Sokszor ilyenkor olyan emberek is eszembe jutnak , akikre egyébként nem is gondolok, hogy segitségre szorulnak és ott hirtelen ràjövök, hogy azonnal oda kell mennem hozzàjuk és rögtön vége az imàdkozàsnak.

-Akkor mégiscsak szòl hozzàd az Ùr csak nem szavakkal, hanem emberek àltal.

-Igen, én is mindig ezt éreztem, hogy emberek àltal szòl hozzàm – vàlaszolta a làny csillogò szemekkel – de azért szeretnék megtanulni ùgy imàdkozni , mint te , hogy beszélgessek a jò Istennel. Megtanitanàl rà, kérlek?- nézett esdeklôen a remetére. Szemeiböl sugàrzò tiszta öszinteségét a férfi is észrevette.

-Ezt nem lehet megtanulni. Ez  kegyelem.- vàlaszolta halkan és hangjàbòl eltünt az eddigi szigorùsàg – de ha szeretnél még beszélgetheünk erröl.

A kislàny arcàn végtelen boldogsàg ömlott szét:

-Köszönöm, nagyon örülök! Igérem , nem fogok sokat beszélni, pròbàlom röviden megfogalmazni a kérdéseimet

-Jòl van lànyom , és most Isten àldjon. Biztos vàrnak màr otthon...

Tùl szigorù vagyok ezzel a kedves gyermekkel, gondolta, pedig ö is Isten bàrànykàja. Nem tehet ròla hogy tudatlan. De a szive tiszta és romlatlan.

                                                             ***

   Amikor legközelebb eljött a làny, a remete elhatàrozta, hogy nem fog ràszòlni, hogy ne beszéljen annyit. Türelmesen végighallgatta, ki mindenkinek a gondja baja vilàgosodott meg szàmàra imàja közben. A kislàny lelkesen mesélt, minden idös emberröl, minden betegröl a faluban olyan kedvesen és szeretettel szòlt, hogy a remetének is jòkedve lett töle, ahogy hallgatta vidàm mesélését. A làny làgyan csicsergö hangja a madarakra emlékeztette. Egész törékeny lényével belesimult az est csöndjébe. Csak most nézett körül a barlangban, ami tulajdonképpen egy természet alakitotta mélyedés volt a sziklàban. Oldalt leszòrt szalma szolgàlt àgyul, durva pokròccal a hûvösebb napokra. A feszület alatt rongyosra olvasott vastag Biblia feküdt, mellette sûrûn teleirt megsàrgult papirok hevertek a félhomàlyban egy szomorùan àrvàlkodò gyertyacsonk mellett.

-Régebben leirtam a gondolataimat, de most màr nem teszem –magyaràzta làtva a làny érdeklödö pillantàsàt –a papirom is elfogyott és vannak gondolatok, amiket màr nem is  lehet szavakba önteni...

-Szivesen hozok papirt legközelebb, amikor jövök, jò lesz? –ajànlotta a làny – Gondolom, még vannak olyan gondolataid, amiket le akarsz irni...

-Igen, igy van –elöször mosolyodott el a férfi, miòta talàlkoztak – Nagyon megköszönném. De ha tudsz, hozz valami iròszerszàmot is, mert eddig szénnel irtam, ami elfogyott és egyébként is hamar lepereg a papirròl.

-Bizonyàra, neked olyan dolgokat is megadatott megérteni, amit nekünk nem – szòlt a làny àhitattal – sokszor még a Bibliàt se értem... nem magyaràznàd el?

-Ha legközelebb jössz, leànyom, beszélgethetünk. Most Isten àldjon.- vàlaszolt a remete, bàr ùgy vélte, hogy hasznosabb az elmélkedés a fecsegésnél, de az öszinte egyszerü lànynak nem tudott nemet mondani.

                                                         ***

   A napok és a hetek ùgy teltek, mint addig, csendes magànyban. Esténként a fàkkal és a madarakkal beszélgetett a Teremtôrôl, ebbe a pàrbeszédbe vasàrnaponként belevegyült egy kedves kislàny csicsergése is. Egyre gyakrabban jàrt föl a falubòl a sziklàhoz. Dalolt , amikor jött és dalolt , amikor ment. A remete gyakran utànanézett, ahogy hazafelé indult az erdei ösvényen és amikor meghallotta az erdöben közeledni vidàm énekét, kiült a barlang elé , ott vàrta. De csak egy kedves gyereknek tartotta. Elcsodàlkozott okossàgàn különös egyszerû logikàjàn, amivel sok mindent gyorsan megértett, hatàrtalan szeretetén, amivel az elesetteket segitette és a betegeket àpolta a faluban. A làny meg tàtott szàjjal hallgatta, ahogy a remete meséiben a hitnek egy ùj eddig ismeretlenvilàga elevenedett meg.

-Talàn kezdjük Krisztus példabeszédeivel – javasolta a remete -  azokat a legkönnyebb megérteni..

-Az nagyon jò lesz, nagyon szeretem a történeteket – tapsolt lelkesen a làny – kedvencem az Irgalmas Szamaritànus... ùgy szeretnék én is olyan lenni mint ö ...

-Nem jàrsz messze töle , leànyom –mosolyodott el a férfi – hiszen te is szivesen segitesz a ràszorulòkon és a betegeken...

-Ez igaz, atyàm, de még mindig annyi ember van aki segitségre szorul...-sòhajtott a làny.

-Mindenkin nem tudsz segiteni, leànyom. Szenvedök mindig lesznek. De màr igy is dicséretes munkàt végzel!

-De ha mindannyiunknak ugyanaz a Mennyei Atyànk, akkor mi mind egymàs testvérei vagyunk ?

 - Pontosan, mind testvérek vagyunk Krisztusban –bolintott a férfi a làny ragyogò égszinkék szemébe nézve.

                                                           ***

   Màr a szàmàt se tudtàk hanyadszorra köszöntötték egymàst az esti harangszò elôtt. A leànyzò lelkesen mesélt el mindent , ami a faluban történt.Elmondta, hogyan làtogatta végig a faluban az összes olyan idös beteg embert akinek màr nem volt semmilyen hozzàtartozòja aki àpolnà. Naponta vitt nekik ebédet , bekötözte a sebüket, ha kellett, megigazitottaa a pàrnàjukat és leült velük beszélgetni.

-Azt mondtad, mindenekelött a szeretetnek kell vezérelnie minket – szòlt a làny egyszer – Ezt vallom én is, de hadd mondjam el, hogy mi történt.

-Kivàncsian hallgatlak , testvérem –vàlaszolt komolyan a férfi és leült a làny mellé a köpàrkànyra, miközben arra gondolt, hogy mennyire màsként beszél most a làny, mint amikor elöször talàlkoztak. Az elmùlt hetekben annyit tanult a làny , hogy el se hitte ròla , hogy sose jàrt iskolàba. Most màr nem egy egyszerü kis paraszlànyka volt,hanem egy okos fiatal nö akivel ùgy lehetett beszélgetni, mint egy szerzetestàrsàval.

„Testvérem, ò milyen sok van ebben a szòban, hogy egyenrangùnak tart magàval, hogy megoszthatom vele minden gondolatomat” gondolta boldogan a làny, akinek a szivében ekkorra a férfi màr àtadta a helyét Jézusnak és az irànta érzett  szerelem màr  igaz baràti és testvéri szeretetté szelidült.

-Kedves testvérem – kezdte – biztosan meséltem màr arròl a szegény nöröl akinek egy utàna elzüllött férfitöl lett gyereke...

-Emlitetted màr.

-Az asszony meghalt, szegény àrvàt magamhoz vettem.

-Jézus Krisztus nevèben jòt cselekedtél.

-Örülök, hogy helyesled , testvérem, de a csalàdom ki akar tagadni érte, mondvàn, hogy a szülei milyenek voltak,... de szerintem nem lehet vàlogatni az emberek között , Isten elôtt mindenki egyforma –fakadt ki a làny csalòdottan –màr azt is sokalltàk, hogy annyit jàrok idegen beteg emberekhez... most meg egyenesen megtiltottàk, hogy hazavigyem ezt a szerencsétlen kisgyereket.

-Pedig igazad van, Isten se vàlogat az emberek között , mindenkit egyformàn szeret. Pròbàld erröl meggyözni a csalàdodat is. Sajnàlom, hogy nem tudok segiteni, de lélekben veled vagyok és imàdkozom, hogy sikerrel jàrjon a munkàd. Te tudod , mit kell tenned! Ràtalàltàl a krisztusi ùtra, ne hagyd magad letériteni ròla! – hangjàban szokatlan elismerés tükrözödött.

„Csodàlatos az asszonyi lélek, milyen dolgokra képes!”gondolta, ahogy elmélàzva  gyönyörködött a felhökben, amik aranyszinünek làtszòdtak a làny  pajkosan repdesö fonatain keresztül. Csillogò szemeit, amiket mintha az égboltròl màsolt volna, akkor is otthagyta, amikor csendesen hazaindult a kavicsos erdei ösvényen.

A remete maga is csodàlkozott, miért vàrja annyira a következö talàlkozàst.

„Egészen egyszerûen csak csodàlom és tisztelem lelke tisztasàgàt és emberi nagysàgàt, nincs ebben semmi rossz” gondolta, ahogy eszébe jutott a sok beteg , kikhez mindig van egy kedves szava és gyengéd gyògyitò kézsimitàsa. Gondolkozàs nélkül àpolja a beteget befogadja az àrvàt. „és még én gondoltam ròla hogy egy egyszerû kis buta parasztlànyka. Micsoda emberi nagysàg! Ilyen lelki tàrs kellene nekem! ... Akarom mondani, kizàròlag szerzetes testvérnek! Remekül el lehet vele beszélgetni az Ur dolgairòl, mindent olyan tisztàn làt. Kizàrolag szerzetes tesvérként, természetesen!Tàvol àlljon tölem minden bûnös gondolat!”

                                                          ***

     Valahogy lassabban teltek a napok , pedig a természet semmit se  vàltozott, csak az ég kékje ragyogott még fényesebben és a madarak énekeltek hangosabban, szemtelen mòdon mindig ugyanazt a dalt, amit a lànytòl hallott olyan sokszor.

   Pàr nap mùlva ez a dal ùjra az ö ajkàròl csendült fel a sziklàhoz vezetö ösvényen.. Boldogan ùjsàgolta, hogy a kis àrvànak jelentkezett egy tàvoli rokona és magàhoz vette. Most sokkal hamarabb érkezett, mint màskor, a koradélutàni csendben a nap  àtragyogott az aprò hajtincseken, amik kicsùsztak a làny összefont hajàbòl. Még a madarak is elhallgattak a fàkon, mintha ök is ràjuk figyeltek volta . A fàkon a levelek se mozdultak az àlmos szélcsendben.

   A férfi kissé zavartan szòlalt meg.

-Kedves testvérem, olyan... el se tudod képzelni, milyen boldoggà tesz , hogy làthatom nemesszivüséged és hatàrtalan jòsàgodat az embertàrsaink felé. Igazàn megtisztelsz vele hogy ezt megosztod velem

-Én is örülök, hogy igaz baràtra talàltam benned, akivel megoszthatom hitünk titkait – vàlaszolt a làny mosolyogva

-Tudod, sokàig azt hittem –szòlt a remete elgondolkozva – hogy nö nem lehet képes erre az életre amit én élek... de ùgy làtom, hogy te képes lennél, mert olyan önzetlen és tiszta a szived  ...

   A làny csodàlkozva nézett rà.

-Ne értsd félre, eszem àgàban sincs szerzetesi magànyomat megtörni. De van itt arrébb màsik barlang, ami elég messze van ide  ahhoz, hogy nem zavarnànk egymàs magànyàt, de elég közel ahhoz, hogy hetente egyszer tovàbbra is együtt tanulmànyozzuk a Szent Bibliàt. Persze nem eröltetem, ezt mindenkinek a lelkiismeretére hallgatva ell eldönteni, hogy érez-e magàban szerzetesi hivatàst és ha igen , mennyire vonul el a vilàgtòl esetleges remeteségbe...

-Jò, majd gondolkodom rajta, testvér, de nem hiszem, hogy nekem valò a remeteség. Szeintem az embereket szolgàlva tehetjük a legtöbb jòt..

-Ne haragudj, hogy megemlitettem...

-Semmi baj, de ha màr itt tartunk, én is mondok neked valamit , testvér. Azt a sok bölcsességet, amely neked megadatott, hogy megértsd, màsokkal is meg kellene osztanod, sokan szivesen meghallgatnàk...

   A remete csak lemondòan legyintett:

-Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere..

-Dehogy nem! Nekem is szàmtalan dolgot megvilàgitottàl, amit elôtte  nem értettem...

-Azokat nem én magyaràztam el neked, testvérem,  hanem a Lélek nyilatkoztatta ki neked, és csak azért értetted meg,  mert olyan tiszta a szived és nyitott . Én semmit se tettem. Sokszor az az érzésem, hogy inkàbb én tanultam töled..  . Még senkit se làttam akinek ilyen tiszta szive lett volna.

-A szàmodra kinyilatkoztatott titkokba màst is be kellene avatni, nem tarthatod meg magadnak –jelentette ki a làny

-Lehet, hogy igazad van –làtta be miközben nézte a lànyt, ahogy szedelözködött.

   Hirtelen ùjra trillàzni kezdtek a madarak, a szél is kissé feltàmadt és jàtékosan cibàlni kezdte a làny szoknyàjàt.

-Hàt màris elmész? –szaladt ki a férfi szàjàn.

    A làny kedvesen nézett rà.

-Fàradtnak làtszol, testvér –szòlt gyengéden – Pihenj le. Isten veled.

-Isten veled – suttogta és maga se értette, hogy miért szaladna legszivesebben a làny utàn. Furcsa ismeretlen bizsergés futott àt a szivén, ahogy szemével követte a làny karcsù alakjàt, amig el nem takartàk a fàk.

   Bizony nem ismert rà sajàt szigorù jòzan énjére, ahogy csapongò képzelete bejàrta a környezö tàjat, de minden felhöben azt a kedves szelid  mosolyt làtta. Az ég kékjében is egy gyönyörü szempàr hunyoritott rà. Még imàdkozàs közben se tudott màsra gondolni. Màr fennt ragyogtak a Hold és a csillagok, mire végre bement a barlangba és àlomra hajtotta a fejét. De àlmàban is a làny szavai jutottak eszébe, öt làtta mindenhol. Még nem is pirkadt, amikor a zaklatott éjszakàtòl fàradtan felébredt. Hogy gondolatait elterelje, gyertyàt gyùjtott és elmélkedésbe fogott Szüz Màriàròl és elhatàrozta, hogy iràsba is foglalja a gondolatait, hàtha ùgy kevésbé kalandozik el a figyelme. Boldogsàg töltötte el, hiszen ùj gondolatok  vilàgosodtak meg benne és egyre gyarapodtak a sorok a papiron. Iràs közben azon kapta magàt, hogy rajzolgatni kezd.

„Nem bànom, rajzolok egy Madonna képet a kis Jézussal” gondolta „ ùgyse pròbàlkoztam eddig rajzolàssal”

Odakint a fàk helyeslôen bòlogattak. A madàrkar tudta, hogy most a mûvészetez szolgàl alàfestô zenével és egészen halkan csiripelt. A kép meglepöen jòl  sikerült, de amint rànézett még egyszer , egy szàmàra kedves nöi arc màsolatàt làtta, akit egyszerre szeretett és tisztelt kedvességéért és önzetlen szeretetéért, amit mindenkire kiàrasztott.

„Teljesen elveszi a gondolataimat a szent dolgokròl” gondolta „ ez igy nem mehet tovàbb! Bàrmennyire fàj, ezt a szerelmet egyszer s mindenkorra ki kell tépnem a szivemböl!”

   Egy hirtelen mozdulattal összegyürte a képet és a tüzbe dobta. Mintha a sajàt szivét is kitépte volna vele, akkora fàjdalom hasitott bele és ösztönösen kiràntotta a làngok kozül a félig elégett papirt, bàr a rajz màr alig làtszott rajta.

  Nem hibàztatta a lànyt azért mert rajongàsig beleszeretett, hiszen nem tehet ròla, hogy ilyen csodàlatos természettel àldotta meg a Teremtö, amibe elkerülhetetlen, hogy bele ne szeressen egy férfiember, ha hùs vér sziv dobog benne és nem kösziv. Inkàbb sajàt magàra haragudott, hogy nem tudott ellenàllni a kisértésnek és megengedte, hogy ilyen gakran talàlkozzanak. Gondolhatta volna hogy ez lesz belôle.

”De Isten làtja lelkemet, nem gondoltam. Csak Isten bàrànykàjàt làttam benne. Elöször. De végülis semmi nem történt. Megmondom neki, hogy többet ne jöjjön és kész . és ezzel el van intézve”  ezen megnyugodva nézett végig a tàjon, ahogy lassan felkelt a Nap. Ùgy érezte, a természet se itélte el, hanem biztatòan sutogtak a fàk és csicseregtek a madarak .De amikor ùjra meghallotta a làny dalàt a madarak énekében és böre szinét a hajnal pirjàban, ràjött, hogy ezt könnyebb elhatàrozni mint megmondani.

Hiàba pròbàlta megzabolàzni a szivét , ùjra hevesebben vert, amikor pàr nappal késöbb meghallotta a làny vidàm dalàt az edöben.

-Isten hozott, hùgom –pròbàlta a régi rideg hangot magàra eröltetni, nem sok sikerrel és közben nem a lànyra nézni - Màr vàrtalak, mert szeretnék neked valamit mondani...

-...De jò érzés olyan helyre érkezni , ahol vàrjàk az embert –vàlaszolt jòkedvûen a làny miközben letette a teli kosarat.

   Hirtelen megpillantotta a férfi kezét

-Testvérem, mit csinàltàl a kezeddel? Add  csak ide , bekötözöm..

-Nem, hagyd csak –hàta mögé rejtette a kezét –megégettem, de ez semmiség. Ennél nagyobb fàjdalmat is eltürnék Jézus Krisztus nevéért...

-De azért csak mutatsd!-  a làny nem hagyta magàt és közelebb lépve, megfogta a férfi kezét és tarisznyàjàbòl tiszta gyolcsot elövéve kötözni kezdte – csak tudnàm, minek nyùlkàlsz te a tûzbe – zsörtölödött jàtékosan.

  A làny puha kezének érintése  és hajànak édes illata ràébesztette a férfit arra, hogy még annàl is nehezebb lesz azt a bizonyos mondatot kimondania, mint gondolta volna.

-Tùl jò vagy hozzàm, testvér – mondta a lànynak halkan - ezt igazàn nem érdemlem meg...

-Tùl szerény vagy , testvérem – vàlaszolta a làny miközben kedvesen ràmosolygott – egyébként ki mondta, hogy aszerint kellene bànni az emberekkel ahogy megérdemlik? Ha Jézus ezt tenné , igen nagy bajban lennénk, senki se lenne érdemes a segitségére..

-Ez igaz. Ràjöttem, hogy igazad van , tovàbb kell adnom a tudàsomat. De nem szeretnék elmenni innen, tovàbbra is itt szeretnék élni egyedül...

- Akkor jobb lesz , ha az érdeklödö ifjak feljönnek ide hozzàd?

-Pontosan.

-Az öcsém, lehet, hogy eljön –vélte a làny – de most màr megyek, késöre jàr. Hallod? Màr a madarak is mind elhalgattak. Még be kell mennem a molnàrhoz , nagyon beteg a kisfia...a kovàcs felesége is lebetegedett... – sorolta sietve miközben sietösen elindult az erdei uton –Isten veled testvér –szòlt vissza

-Testvérem,  – szòlt utàna a férfi – szeretném , ha te többet ....-kezdte el lassan a mondatot de nem tudta befejezni.

-Jò, tudom , szeretnéd , ha többet jönnék fel mert nehéz itt fent egyedül, de làtod mennyi a magànyos beteg vagy idös ember a faluban, de azért megpròbàlok holnap még egyszer feljönni ... utàna ùgyis ...na Isten veled – szòlt a làny anélkül , hogy a férfira nézett volna és elsietett , nemsokàra eltakartàk màr a fàk. Csak édes illata maradt ott és hangjànak làny zenéje a remete fülében.

   A nap fehéren izzott a felhötlen égen.  A vészjoslò dermedt csendet csak egy tücsök szemtelen ciripelése törte meg. A remete fàradtan bement a barlangba , ùgy érezte, hogy màr gondolkozni sincs ereje. Csalòdott volt hogy egy egyszerû mondatot képtelen volt kimondani és elhatàrozta, hogy màsnap még azelôtt elmondja a lànynak mielôtt az édes hangjàn elkezd hozzà beszélni és làgy hangja ùgy körülöleli a szivét, hogy képtelen szabadon beszélni, ahogy az esze diktàlnà.

  Màsnap màr messziröl megpillantotta a làny  légiesen könnyed alakjàt a fàk között, amint vidàman sietett a szikla felé, most a szokàsosnàl is egyszerûbb fehér ruhàt viselt és màskor rakoncàtlanul repkedö vilàgos fürtjeit is egy egyszerû fehér kendö boritotta. Még mielôtt a férfi megszolalhatott volna, màr messziröl üdvözölte és lelkesen kezdett mondòkàjàba

-Nemrég hivtàl, testvérem, a szerzetesi hivatàsra. Mit szòlnàl, ha azt mondanàm, hogy engedek a hivàsnak?

A férfi elsàpadt, hangja alig hallattszott a madarak szemtelen làrmàjàtòl de elhatàrozta, hogy elmondja amit szeretne.

-Igaz, hogy én hivtalak, kedves hùgom, de most mégis azt kell mondanom, hogy ez a döntésed az én szerzetesi életem végét jelentené..

A làny csodàlkozva nézett rà de nem vàgott közbe, mert làtta hogy a férfi még folytatni akarja.

-...sajnàlom, hogy nemet kell mondanom. De nem azért teszem, mert nem becsülnélek sokra. – folytatta a remete a làba elôtti kavicsokat bàmulva , mert nem mert a lànyra nézni . Mintha nehéz sùly hùznà, leült a köpàrkànyra - Söt olyannyira nagyra tartalak és annyira... szeretlek – mondta ki hosszas vivodàs utàn – amely màr meghaladja a keresztény testvériséget. Màr nem tudok ùgy nézni ràd , mint màs emberre. Amiòta megismetelek, minden màs, minden megvàltozott.  Gondolom, érted, miért zavar ez... – felnézett a lànyra , aki mozdulatlanul àllt a tàvolba merülô tekintettel. A fetàmadò szél felkapott egy összegyürt félig megégett papirdarabot és a làny làbàhoz fùjta. Lassan lehajolt és széthajtogatta a papirt , aminek nagy része megperzselôdôtt, de középen még felismerhetöek  voltak egy arc részletei.

-Értem –bolintott a làny elgondolkozva. Sokkal jobban megértelek , mint gondolnàd, tette hozzà magàban. Zavartan àlldogàlt és nem mert a férfira nézni.

-Jòl tetted, hogy elmondtad – szòlt rövid szünet utàn – köszönöm , hogy öszinte vagy hozzàm, akkor is , ha nehéz volt kimondanod....Igazàbòl nem is remete életre gondoltam, - folytatta aztàn nyugodt hangon - hanem egy szerzetes közösségre. Ezért igazàbòl bùcsùzni jöttem. Ùgy làtom , neked jobb is lesz igy , mostantòl nem zavarlak...

    A völgyben ùjra feltàmadt a viharos szél és az égen sötét felhök gyülekeztek.

-Mennem kell , testvér, mert vihar lesz. Isten àldjon...

-....és kisérjen minden utadon –fejezte be a férfi aki még mindig magàba roskadva ült a földön és màr csak a làny lépteinek zajàt hallotta a szàraz füben. Hirtelen felemelte a fejét.

-Mària ! –suttogta

A làny lassan megfordult .

-Ne haragudj ràm, Mària, inkàbb imàdkozz értem! Az Ùr legyen veled.

-Igérem, imàdkozom érted , testvérem – vàlaszolt a làny kedvesen és elsietett.

  A remete a köpàrkànyon maradt ülve és maga elé meredt. Most nem a felhökön tùl keresgélt valamit, hanem odabent belül tàtongott egy nagy üresség, hiànyzott valaki akit örökre elveszitett. Az egyre hangosabban zengö ég alatt talàn elöször érezte a magànyt, de csak pàr percig. Régi ismeröse , a zivatar hivta pàrbajra. Az elsö esôcseppek fölriasztottàk àbràndozàsàbòl, de a pàrbajt visszautasitotta. Behùzòdott a barlangba és a zivatart, a felhöket és az embert minde érzelmi viharàval és gyengeségével együtt teremtö Erôröl elmélkedett.

                                                  ***

 Mària soha többé nem jött fel a sziklàhoz. Pàr nap mùlva egy szöke legény jelent meg az erdei ösvényen. A fiù szemében a lelkesedés valami ismerös csillogàssal ragyogott.

-Dicsértessék, atyàm! – szòlt jòkedvüen.

-Mindörökké, fiam – vàlaszolt és ùgy érezte mintha màr régröl ismerte volna a fiùt , pedig akkor làtta elöször.

-Gondolom, atyàm, nem engem vàrtàl. Mària öccse vagyok.

   E név hallatàra egy hatalmas hùr pendült meg a férfi szivében és a hegyek visszhangoztàk a mondatot.

-Aztàn mi van a növéreddel? – kérdezte nem titkolt kivàncsisàggal .

-Kolostorba vonult a betegàpolò apàcàkhoz. Mària mesélte nekem, hogy milyen nagy tudàsù remete vagy , atyàm. Szivesen tanulnék töled...

  A remete gondolatai hirtelen visszatértek a jelenbe.

-Ülj  le , fiam, és kérdezz, amit akarsz . Mire vagy kivàncsi? – vàlaszolt miközben maga mellé mutatott a füre és a fiù tiszta arcàt nézte.

-Elhoztam pàr pajtàsomat is. Jöhetnek ök is?

-Természtesen.

  A fàk közül màsik öt kipirult arcù fiatal legény lépett elô , tiszteletteljesen köszöntötték és letelepedtek a remete köré a fûbe a barlang bejàrata elött.

  A délutàni nap beragyogta a barlang környékét ahogy a szikàr férfi lassan beszélni kezdett és a hat fiatal àhitatos szemekkel itta minden szavàt.