Különös éjszaka

Különös éjszaka.

                                    Különös éjszaka

   Régen , nagyon régen történt az , amit el szeretnék nektek mesélni. Màr nyolcvan hosszù év telt el azòta. Gyertek  ide körém , kisunokàim, hadd meséljem el nektek a legkülönlegesebb éjszakàt , amit valaha làttam, és amire màig olyan pontosan emlékszem ,mintha csak tegnap történt volna. Pedig még csak apròcska legényke voltam akkor , alig töltöttem be a  nyolcadik  esztendömet.

    Màr leszàllt az éj és én mégse tudtam elaludni, csak néztem az égen a csillagokat. Az  egyik külônösen fényes volt, azt hosszasan vizsgàlgattam és egyre azon gondolkoztam, hogy került az égre az a fényes csillag hirtelen, amikor elôzô nap még nem is làttam. Csak bàmultam az eget és nem jött àlom a szememre.  A völgyben levö falucskàban még égett pàr hàznàl a gyertyafény ,néhol az udvaron raktak tüzet . Aznap, valami miatt,  még a szokàsosnàl is nagyobb jövés - menés volt az egyébként csendes kis faluban ; mintha az egész környéket vàndorok  lepték volna el . Ezért több helyen a hàzak elött vagy a sàtrak mellett gyujtottak tàbortüzet , de lassan ezek is kezdtek kialudni és  gyertyafény se szürôdött ki az ablakokon. Csend és sötétség borult a tàjra. Csak a tücskök ciripelését lehetett hallani , az égen àlmosan hunyorogtak a csillagok , egy kivételével, amelyik olyan fényesen csillogott , hogy szemmel làthatòan még nem aludt , akàrcsak én.

   Nagyon büszke voltam magamra, hogy màr olyan nagyfiù vagyok , hogy nagyapàm engem is magàval hozott birkàt örizni, és én is ott ülhettem a többi pàsztorral a hegyoldalban. Körülöttünk  àlmosan bégettek az àllatok , nagy részük màr aludt a füben. Nagyapàm egyenletes horkolàsàt is hallottam, mellette feküdt subàjàba burkolòzva az öreg juhàsz, aki màr olyan vén volt, hogy alig làtott, de a hangjukròl minden birkàt megismert. Mellettük a fiatal juhàszbojtàr hùzta a lòbôrt, szegény süket-némànak született, de azért nagyon jòravalò és erôs legény volt a talpàn. Ha farkasok tàmadtak a nyàjra egy kettôre elbànt velük  hosszù botja segitségével.

   A pàr napos kisbàràny bànatosan bégetett mellettem, megsimogattam a sötétben az aprò kis fàjòs làbàt. Ö volt a kedvencem, miòta pàr napja megszületett. El is neveztem magamban. Zizinek  hivtam. Aznap amikor ezek a dolgok történtek , amit most elmesélek nektek, mialatt mindenki aludt ebéd utàn,  Zizi bàràny elkòborolt a nyàjtòl. Egyszer csak azt hallottuk , hogy az anyja bànatosan béget, keresi a kicsinyét. Nagyon megijedtem, hogy szegény kis Zizi bàràny elveszett és megeszik a farkasok. Felpattantam és elszaladtam abba az irànyba, ahol reggel legeltettük az àllatokat

-Olyan kicsi még , nem juthatott messzire – kiàltottam vissza nagyapàmnak – elmegyek és megkeresem.

-Vigyàzz magadra, kisfiam – dörmögte vissza – nehogy bajod essen ... Ne menj messzire.

   Hosszas keresgélés utàn ràtalàltam a panaszosan sirò kisbàrànyra. Amikor elkòborolt, belepottyant egy gödörbe és nem tudott kimàszni belôle. Ezért òvatosan kiemeltem a gödörbôl, megsimogattam és megpròbàltam làbra àllitani, de mindig összecsuklott.

-Ò, te szegény! Biztosan eltört a làbacskàd! – suttogtam neki  és az ölembe vettem , ùgy vittem vissza a nyàjhoz.

   Nagyapàm gondterhelten nézegette a törött làbat. Jò szorosan bekötötte egy fehér gyolcskendövel, de szomorùan ingatta a fejét:

-Nem sokat adok érte, hogy megéri szegényke a reggelt… - megsimogatta a fejemet làtva a kövér könnycseppet a szememben – …ne sirj , majd születik màsik kisbàràny akit dajkàlhatsz.

Miközben erre gondoltam, szomorùan megsimogattam a sötétben Zizi bàràny selymes bundàjàt.

-Nem akarom , hogy meghaljàl , Zizi, ...–suttogtam neki – …elég szomorùsàg az nekem, hogy tavaly elvesztettem a szüleimet, legalàbb te maradj meg nekem… Jò?

Zizi bànatosan nézett ràm és mégközelebb bùjt hozzàm.

   Valòszinüleg àlomba sirtam magam, mert egyszerre csak  nagy fényességre ébredtem. Csodàlkozva néztem körül, hogy ilyen sokàig aludtam, hogy màr vilàgos nappal lett közben. De aztàn làttam, hogy még nem kelt fel a nap, ugyanolyan sötét éjszaka volt még mindig , mint amikor az elöbb elnyomott az àlom. A nagy vilàgossàg onnan tàmadt , hogy a rét közepén àllt egy férfi és olyan fényes volt a ruhàja , hogy nem is tudtam rànézni, a tenyeremmel eltakartam a szememet, nehogy megvakuljak.  Zizi félelmében felbégetett az ölemben. Felnyalàboltam a kisbàrànyt és bebùjtam vele az éppen négy làbra tàpàszkodò  nagy kos mögé, aki leszegett fejjel, fenyegetôen nézett a furcsa idegen felé, hàtha azzal el tudja riasztani attòl , hogy népes csalàdjàt bàntsa. Akàrki is legyen ez a fényes ruhàs, nagyobb biztonsàgban éreztem magam a harcias kos mögött, onnan kukucskàltam ki , amikor a szemem màr kezdett hozzàszokni a nagy fényhez.  Közben a felnöttek is felébredtek és megdöbbenve néztek a furcsa idegenre, akinek csak most làttam , hogy a hàta mögött a sarkàt verdesték a szàrnyai , mint egy hatalmas madàrnak. Ilyen furcsa szerzetet se làttam soha, rövid életem soràn. De csodàlkozò arcukrôl ùgy làttam, hogy nagyapàm és a vénséges öreg juhàsz sem làttak még ilyet , pedig ök màr sokkal többet éltek, mint én.

   A férfi közelebb lépett és hiàba voltak madàrszàrnyai , mégis érthetô emberi hangon szòlalt meg:

-Ne féljetek, örömhirt hirdetek nektek. Nem messze innen, ott lent a völgyben megszületett a Gyermek. Megszületett a Fiù akire màr évszàzadok ota vàrtok, aki elhozza szàmotokra az üdvösséget. Menjetek , könnyen megtalàljàtok a kis faluban egy szegényes kis istàllòban fekszik polyàba takarva egy jàszolba fektetve. Megszületett a Messiàs , örüljetek ti is velûnk! –kiàltotta örömmel két karjàt szélesre tàrva. Lassan tisztàn csengö hangon énekelni kezdett  - Dicsöség a magassàgban Istennek …

    Ekkor észrevettem hogy a hàta mögött szàmtalan hozzà hasonlò alak vàlt ki a sötétböl , egyre többen lettek , màr amerre szem ellàtott, mindenfelé làttam öket . Vidàman csengö hangon kapcsolodtak be az énekbe – Dicsöség Istennek és békesség az embereknek  ! -màr az egész hegyoldal zengett a vidàm énektôl . Megfogtàk egymàs kezét és éneklés közben tàncolni kezdtek a réten körbe - körbe. De akàrmilyen sokan is voltak, csodàlkozva vettem észre, hogy a magas fû még csak meg se hajlott a talpuk alatt, mintha tànc közben nem is ért volna hozzà a làbuk.

    Egyszer csak azt làttam, hogy a csillagok az égen is egészen közel hùzodtak egymàshoz, olyan közel, amig a sugaruk egymàshoz ért, mintha ök is megfogtàk volna egymàs kezét és hullàmvonalban tàncolni kezdtek az égen. Magasan csilingelô hangon csatlakoztak az énekhez:

-Dicsöség a magassàgban Istennek !

  A horizonton mintha megmozdult volna az erdô , a fàk komòtosan egymàshoz hajoltak és lassan mozgatni kezdték a koronàjukat az ének ritmusàra, közben mélyen dörmögö hangon brummogtàk:

-…békesség a földön az embereknek!

   Az erdö szélén farkasok jelentek meg, de ahelyett, hogy a nyàj felé vették volna az irànyt , a rét szélén egymàs farkàt elkapva körbe - körbe szaladgàlva kapcsolodtak be a kòrusba. Egyik - màsik bizony igen hamisan énekelt, de ennek ellenére nagyon lelkesen fùjta.

   Ekkorra màr a bàrànyok közül is többen tàncra perdültek és vidàman bégették a dalt a többiekkel. Olyan csodàlatos volt az egész , hogy bàrmeddig elgyönyörködtem volna ebben a làtvànyban, de különös làtogatònk egyszer csak abbahagyta az éneklést és komolyan nagyapàmra és az öreg juhàszra nézett és csak annyit mondott :

 -Induljatok ! Most rögtön. Keressétek meg a Gyermeket ! –ezzel sarkon fordult és elment  és vele az összes furcsa lény is eltünt.

    Ùjra sötétség és csend borult a tàjra , csak a csillagok hunyorogtak àlmosan az égen. A fàk  ùjra csendben àlltak az éjszakai félhomàlyban. A farkasok is abbahagytàk a szaladgàlàst a bàrànyok is az ugràlàst. A farkasok és a bàrànyok lassan odasétàltak egymàshoz , megàlltak egymàssal szemben. Feszülten figyeltem , hogy mi fog történni. De egyszerûen cask összedörgölték az orrukat egymàssal és ezzel a farkascsorda eltünt az erdö mélyén, a bàrànyok meg ùjra összegömbölyödtek egy kupacba és àlomba merültek.  

   Közvetlen mellettem megmozdult valami a magas füben. Ijedten rezzentem össze, föleg  amikor meglàttam a leopàrdokat,  amik ruganyos léptekkel közeledtek felénk . Eddig ésszre se vettem, hogy ott voltak. Az egyik megàllt közvetlen elöttem. Félelmeben meg se mertem moccanni. A juhàszbojtàr màr nyùlt a bot utàn. A leopàrd megszagolta az ölemben reszketô Zizi bàrànyt. Hatalmas érdes nyelvével megnyalta a kisbàrànyt és ezzel engem is. Olyan nagy volt a nyelve ,  hogy nem csak az orrom lett töle nedves, hanem még a fülem is…Hirtelen sarkon fordult és tàrsaival együtt ruganyos léptekkel visszaszaladt az erdöbe.

-Micsoda éjszaka!  - sòhajtottam fel megkönnyebbülten.

-Hallottàtok, mit mondott az angyal – szòlalt meg az  öreg juhàsz – azonnal induljunk.

-Ùgy  van –helyeselt nagyapàm is miközben nagy nehezen fetàpàszkodott a földröl , fàjòs tagjait ropogtatva – vigyünk ajàndékot is. Nesze hozzad …– nyomott egy nagy kerek sajtot a fiatal juhàszbojtàr kezébe – …viszünk egy kisbàrànyt is ajàndékba, - vette fel a kezébe egyik barikàt.  - Nem, kisfiam , -nézett ràm – …beteg àllatot nem vihetünk ajàndékba…

-Ajàndékba? – ijedtem meg – Dehogy adom oda Zizit bàrkinek is ajàndékba! Csak velem akar jönni mert fàj szegénykének a làba…

-Hagyd a gyereket, hadd hozza, ha akarja – szòlt rà nagyapòra az öreg juhàsz – Nincs most erre idö . Azonnal  induljunk . Gyere ide kisfiam,  hadd fogjam a kezedet. Még nappal se làtok jòl , nem hogy ilyen sötétben…

    Engedelmesen  odamentem hozzà és megfogtam a kezét, bàr nem nagyon értettem, hogy miért kellene nekünk az éjszaka közepén sötétben elmenni valahova. Ha valahol született egy kisbaba, az még reggel is ott lesz. Ràérnénk reggel meglàtogatni. Megvàr. Nem fog reggelig elszaladni. Még sokàig nem fog elszaladni. Egy baba, aki most született még egy évig nem fog tudni szaladni. De ezt nem mertem mondani, mert én mégiscsak  egy kisfiù vagyok  és a nagyok egy jobban tudjàk…

   Lassan elindultunk a völgybe vezetô ösvényen lefele, jobban mondva arrafele, ahol a völgybe vezetô ösvényt sejtettük, mert a sötétben nem sokat làttunk . A völgyben levö falucskàban màr nem égett a gyertya egyik hàzikòban se, az udvarokon is elaludtak màr a tàbortüzek.  Igy ha az a fényes csillag nem vilàgitott volna a völgy felett, nem sokat làttunk volna. A csillag fénye pont egy a falu szélén àllo istàllò

tetejére esett. Jòl ismertem ezt az istàllòt , egy helyi parasztgazda tartotta ott a teheneit és a szamarait. Sokszor elmentünk mellette, amikor sajtot vittünk a falusi piacra . De most valahogy màs volt, de nem tudtam megmondani , hogy miért érzem igy . Mintha valami szokatlan vilàgossàg àradt volna belôle. Nem értettem , hogy ez hogy lehet, hiszen a tehenek és a szamarak nem szoktak gyertyàt gyujtani. Csak az emberek szoktak gyertyàt gyùjtani , de éjszaka ök se .  De ez a vilàgossàg nem is olyan volt mint a gyertya fénye, valahogy màs volt.

   Amikor az istàllòhoz értünk , egy barna szakàllas magas fiatalember àllt fel a szalmàròl, ahol eddig ült és erôs kezeivel  megfogta két odalt az istàllò bejàratàt képzö faoszlopokat , mintha attòl félne, hogy bemegyünk és valami kincset el akarunk töle lopni . Ahogy izmos karjait làttam, el se tudtam képzelni,  mit félt tôlünk annyira ez az ereje teljében levö fiatal férfi , tôlünk  , kik nem voltunk több , mint két öregember és két gyerek. Igaz , a juhàszbojtàr màr nagyobb legény volt, mint én, de mégse volt még felnött. Megpròbàltam a férfi vastag karjai alatt bekukucskàlni az istàllòba, de nem làttam màst mint a félhomàlyban àlmosan kérödzö teheneket . A teheneket pedig nem tudjuk ellopni.

-Békesség neked , testvér – szòlalt meg a vén juhàsz a fiatal férfi mozdulatàt làtva - ne aggodj , békés szàndékkal jöttünk , nem bàntunk senkit. Jòszàndékù pàsztorok vagyunk , innen a hegyoldalbòl.

-Bocsàjtsàtok meg,  ha elfoglaltuk az istàllotòkat egy éjszakàra – szòlt a fiatalember halkan, erös kinézetéhez képest meglepôen szelid hangon -  szeretett feleségem az imént adott életett elsô gyermekünknek és sehol màshol nem talàltunk szàllàst..

-Jòl tettétek, hogy ide jöttetek – vàlaszolt a juhàsz örömmel – nem a miénk ez az istàllò,  de ismerjük a tulajdonost, és nem fogja bànni…

-Minek köszönhetjük a làtogatàst? –kérdezte ùjra a férfi.

-Képzeld el , amint ott aludtunk a legelôn, egyszer csak egy angyalsereg jött felénk és hirül adtàk hogy megszületett a Gyermek , akire régota vàrtunk. Azonnal ùtrakeltünk hogy làthassuk öt. Hoztunk neki ajàndékot is – nagyapàm a férfi kezébe nyomta a kisbàrànyt és a juhàszbojtàr is odaadta a nagy kerek sajtot. A férfi elôször nagyon meglepôdött  és ùgy bàmult rànk , mint aki nem hisz a fülének. Aztàn , kis idö utàn felocsùdva a csodàlkozàsbòl  félreàllt az ajtòbòl.

-Hàt akkor talàn… gyertek beljebb – nyögte még mindig kicsit zavarban. Még mindig nem tért magàhoz teljesen a csodàlkozàsbòl.

    Az istàllò nem volt tàgas , errefele nem laktak gazdag emberek,  akik nagy istàllòt tudtak volna épiteni. Egy egészen hétköznapi egyszerû koszos kis istàllò volt , mint az összes többi, erös tehénszaggal. Megàllapitottam, hogy a teheneknek mennyire màs a szaguk mint a bàrànyoknak . Hiàba volt odakint teljesen sötét , minden àllatot tisztàn làttam , mert az egész istàllòt valami puha félhomàly töltötte be. Olyan, mint amikor hajnalban még nem bukkant fel a nap a horizonton, igy nem làtjuk honnan jön a fénye, de a tàjat màr làgyan körbeölelik meleg sugarai. A  tehenek szorosan egymàs mellett feküdtek a jàszol egyik oldalàn ,mellettük egy szamàr aludt. Két aprò borjù és egy  kis szamàrcsikò egymàst lökdösve, kivàncsian kukucskàltak be a jàszolba, ahol egy pòlyàba tekert kis csomag volt, de semmit se lehettett a kisbabàbòl làtni a pòlyàtòl. A jàszol màsik oldalàn puha vilàgoskék  köpönyegbe takarva egy fiatal leàny aludt  a szalmàn. A férfi odalépett hozzà és gyengéden megsimogatta az arcàt:

-Ébredj, szerelmem, ….- suttogta a fülébe halkan, de a leàny csak motyogott valamit,  àlmàban elmosolyodott és a màsik oldalàra fordult. Ezért a férfi megcsòkolta az arcàt és tovàbb ébresztgette - ébredj fel, kedvesem, nézd csak , làtogatòink érkeztek ! – A fiatal làny lassan felült, hatalmasat àsitott és nagyot nyujtòzott , de amint kinyitotta a szemét, kedvesen rànkmosolygott. Annyi idös  lehetett ,mint a növérem, aki még férjhez se ment még, nem hogy gyereke legyen.  Igaz, hogy  lassan eladò leàny lesz, mert màr majdnem 16 éves. Sajnàltam, hogy felébresztettük  szegény leànyt, hiszen olyan békésen aludt és ùjra eszembe jutott , hogy jobb lett volna inkàbb màsnap reggel jönni , hiszen biztos fàradt.  De rajta nyoma se volt annak , hogy  haragudna , amiért nem hagytuk aludni, gyönyörû kék szeméböl vidàmsàg és szeretet àradt.

-Isten hozott titeket – mondta kedvesen és megsimogatta az arcomat. Hirtelen ùgy éreztem , mintha nem is most talàlkoztunk  volna elöször , hanem régen ismerném ezt a kedves idegen fiatalasszonyt , mintha mindig is ismertem volna. Ùgy éreztem, mintha szemeiböl édesanyàm mosolyogna ràm és puha érintésével ö simogatna meg. Persze tudtam , hogy egy 16 éves fiatal leàny nem lehet egy 8 éves nagyfiùnak , aki vagyok , az anyukàja, mégis ùgy éreztem, mintha visszakaptam volna az édesanyàmat.

A jàszolban megmozdult a kis csomag és a szép fiatalasszony gyengéden ölébe vette a babàt.  Intett , hogy lépjek közelebb. A kisbaba nagyranyitott szemekkel vizsgàlta az arcomat, ahogy föléhajoltam. Ahogy talàlkozott a tekintetünk , ràjöttem , hogy ezentùl nincs mitöl félnem, végtelen béke töltötte el a szivemet. Egyszerre mintha még vilàgosabb lett volna az istàllòban.

-De jò, hogy megszülettél! –suttogtam a babànak – szépeket mondtak àm ròlad az angyalok, tudod te azt? Még a csillagok meg a fàk is ròlad énekelnek.

A fiatalasszony csodàlkozva nézett ràm, mint aki nem hisz a fülének.

-Megsimogathatom? –kérdeztem félénken

-Természetesen , dràgàm, nyugodtan simogatsd meg –mosolygott a büszke anyuka.

  A kisgyermek vidàman hadonàszott a kis kezeivel és amikor hozzàértem a kezéhez, hirtelen megmarkolta az ujjamat. Erösnek és bàtornak éreztem magam ettöl az érintéstöl és tudtam,  hogy ezentùl minden akadàlyt le tudok  majd gyözni, nem fogok semmitöl visszarettenni. Tudtam , hogy hiàba nem tud beszélni, a kisded azt akarja mondani, hogy örökre a baràtom akar lenni és ez melegséggel töltötte el a szivemet.  A kicsi pillantàsa az ölemben fekvö bàrànyra esett:

-Làtod , ez egy kisbàràny –magyaràztam neki , mint egy nagyfiù – pàr napja született. Csak egy kicsivel idösebb, mint te vagy. Ùgy hivjàk , hogy Zizi. Ö a legjobb baràtom. De ha akarod, akkor te leszel ezentùl a legjobb baràtom és neked adom Zizit ajàndékba. Tessék a tied! – nyùjtottam felé Zizit. A kisgyermek vidàman hadonàszott felé és amikor kis ujjacskài a bàrànyka selymes szörét érintették,  ùgy hallottam,  mintha nevetett volna . Egyszer csak Zizi egy hatalmas ugràssal leugrott a kezemböl és diadalmas ugràndozozàssal körbeszökellte a kisbabàt és anyukàjàt . Féktelen örömében elkezdett körbe - körbe szaladgàlni az istàllòban, màr amennyire tudott azon a szükôs helyen, orràval addig bökdöste a kis szamàrcsikò oldalàt , amig az el nem kezdett vele pajkosan kergetôzni a jàszol körül. A kisdedet szemmel làthatòan rettentöen szòrakoztatta a kis àllatok vidàm kergetôzése, kis kezeivel tapsikolni pròbàlt. Egy idö utàn az àllatok elfàradtak a szaladgàlàstòl és csendesen lefeküdtek egymàs mellé a jàszol tövébe.

-Kisfiam, nosza,  jàtszàl màr valami szépet a furulyàdon, ennek a kedves  kisdednek – szòlt nagyapàm.

   Elöször nem örültem ennek a kérésnek. Nem szerettem màsok elött furulyàzni, mert mindig hamisan fùjtam, olyan hamisan , ahogy a farkasok énekeltek , valahogy nehezen talàltam el a megfelelô hangot. Csak a bàrànyoknak szerettem fùjni, mert öket nem zavarta , ha hamis. De most a legjobb baràtomnak csak furulyàzni fogok, hatàroztam el... Olyan különös ez az éjszaka , minden màshogy van , mint màskor. Miért  ne lenne ez is màshogy? És valòban, magam is elcsodàlkoztam, hogy amikor elôvettem a kis tarisznyàmbòl a furulyàmat és jàtszani kezdtem, milyen szépen szòlt. A gyermek vidàman tapsikolni pròbàlt  kis kezeivel , legàbbis én ùgy làttam, és ùjra mintha gyöngyözô baba kacagàst hallottam volna.

   Amikor véget ért a dal ùjabb és ùjabb dalokba fogtam bele. De egy idö utàn màr kezdtem elfàradni és làttam, hogy a kisgyermek  is egyre laposabbakat pislog. Anyja felé forditotta kis fejecskéjét és aprò orràt a fiatalasszony melléhez dörzsölte, és nagyon mòkàsan tàtogott,  mintha meg akarnà enni a ruhàjàt. Édesanyja mosolyogva megpuszilta a kis babafejet és ùgy mondta:

-Làtom , kisfiam,  àlmos is vagy ...és éhes is vagy, édesem – aztàn rànk nézve mondta – kedves pàsztorok , megszoptattom , aztàn lepihennénk.  

-Köszönjük a làtogatàsotokat ...és az ajàndékokat –szòlalt meg a megilletödött hangon a  fiatalember , aki még mindig az istàllò bejàratànak tàmaszkodva àllt és a meghatottsàgtòl csillogò szemmel nézte  feleségét.

-Gyerünk , ne zavarjuk tovàbb a kedves kis csalàdot , hagyjuk öket pihenni – jelentette ki nagyapò és fürgén talpraugrott. Csak most làttam,  hogy mögöttem mindhàrman térdre ereszkedve csodàltàk a Gyermeket.

-Zizi bàràny,  jòl viselkedjél és fogadj szòt ùj kis gazdàdnak! –simogattam meg bùcsùzàsul a kisbàràny hàtàt és ùjra a kisdedre és édesanyjàra pillantottam, aki szabad karjàval magàhoz ölelt és megcsòkolta a homlokomat, pont ùgy,  ahogy növérem szokta.

-Isten àldjon , kicsim, vigyàzz magadra!

   Kiléptünk a hûvös, sötét éjszakàba , hirtelen nagyon könnyûnek éreztem magam és nem  csak azért ,mert most màr nem volt semmi a kezemben, mint idefele jövet és nem kellett se sajtot se kisbàrànyt cipelni. Most màr nem làttuk azt a nagyon fényes csillagot , de a szivünkben égö làngocskàtòl mintha még az éjszaka is kivilàgosodott volna.

-Nézzétek ezt a rengeteg csillagot, de régen làttam ilyen gyönyörûnek az eget – kiàltott fel csodàlkozva   a vén juhàsz, aki hirtelen nem is tünt annyira öregnek.

-Hallgassàtok csak , milyen szépen ciripelnek a tücskök a fûben –kurjantotta a juhàsz bojtàr vidàman – sose hallottam még ilyen szép madàrdalt ,ahogy ezek a hajnali pacsirtàk trillàznak, hallgassàtok csak – jòkedvûen fütyôrészni kezdett a pacsirtàkkal , majd egyszer csak énekelni kezdett  ; elöször csak egészem halkan dudoràszott , aztàn egyre hangosabban fùjta. És nem is olyan hamisan mint a farkasok...

-Micsoda gyönyörû éjszaka –kiàltotta nagyapò is- menjünk és mondjuk el mindenkinek az örömhirt!

-Legszivesebben kiszaladnék a vilàgbòl örömömben – toldottam meg én is, hogy én is mondjak valamit.

-Na hadd làssuk , kis legény , meddig jutsz, amig el nem kaplak – vetette oda huncut kacsintàssal nagyapò. Bizony minden erômet be kellett vetnem, hogy elszaladjak , de a nagy tölgyfànàl igy is utolért, felnyalàbolt és a nyakàba ültetett

-Tegyél le nagyapò , nehéz vagyok neked –sikitottam nevetve.

-Dehogy vagy nehéz! Könnyû vagy,  mint a pehely!

  Igy aztàn nem tiltakoztam, mert olyan sok szépet làttam ezen a  gyönyörû éjszakàn , hogy akkorra màr teljesen elbàgyasztott a sok izgalom. Inkàbb àtöleltem nagyapò nyakàt és lépéseinek egyenletes üteme lassan àlomba ringatott. De még félàlomban is hallottam , ahogy mindhàrman együtt énekelnek örömükben. Zengett  a völgy vidàm éneküktôl.

    Tudtam, hogy ezt a csodàlatos éjszakàt soha nem fogom elfelejteni. Egész életemben emlékezni fogok  arra , amikor talàlkoztam a Gyermekkel és baràtsàga örökre ottmarad a szivemben