A rémisztő Madárijesztő

A rémisztő Madárijesztő.

Hangosmesélő: Gani Zsuzsa

Hol volt, hol nem volt, valahol, valamikor volt egyszer egy szántóföld, ahol a földművelők keményen dolgoztak, hogy megtermeljék az élelmiszerüket.

Ott állt a négy sarkában és a közepén egy- egy madárijesztő, hogy vészjósló hangjával elriassza a seregélyeket, a galambokat és más betolakodókat. Nagyon hasznos volt.

Egyik reggel kirándulni indultak a cserebogarak, a pattanóbogarak s a lárvái. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a szántóhoz. – Hű, mennyi, de mennyi finomság!- lelkesedtek és azon nyomban nekiálltak rágcsálni. – Nem is gondolták, hogy a gyökerek elrágása miatt a csíranövények majd elhervadnak, és elpusztulnak.

Nyomukban jöttek a levéltetvek is a finom, zsenge levelek miatt. – Ekkor hirtelen megmozdult a madárijesztő. – Mit kerestek itt? Héjnye, azt a csámpás- árpás teringettét! – Úgy megijedtek, hogy majd a torkukon akadtak a finom falatok. Az meg meredt, éles tekintettel nézett rájuk, fenyegetően lóbálva karjait. –  Jaj! Jaj! Jaj! Jaj! Meneküljünk, el, innen minél messzebb! – kiabálták félelemtől reszketve.  Azzal amilyen gyorsan csak tudtak, elvonultak.

Azonban már érkeztek is a bagolylepkék. – Hű, mennyi, de mennyi finomság!- lelkesedtek és nekiálltak rágcsálni. – Hirtelen megmozdult a madárijesztő. – A szeme csak úgy villódzott, mint a programjelző a mosógéplámpán. Ők meg úgy megijedtek, hogy majd a torkukon akadtak a finom falatok. A rémisztő madárijesztő villogó tekintettel, karjaival hadonászva nagyon félelmetesnek bizonyult. Meg is lett a hatása! –  Jaj! Jaj! Jaj! Jaj! „Égszakadás, földindulás!” Meneküljünk el, innen minél messzebb! – kiabálták félelemtől reszketve.  Felültek a szél hátára, úgy repültek minél messzebbre.

Viszont már érkeztek is a mezei pockok és a hörcsögök. Jóízűen nekiláttak a lakomához. Az elpusztult növények mellett járatok és lyukak keletkeztek. Boldogan rágcsálták a magvakat is. A madárijesztő lassan fordult feléjük, és a szemei vészjóslóan fénylettek. A széles karimájú kalapját meglengette a szél. Ez már sok volt az aprócska állatoknak. –  Jaj! Jaj! Jaj! Jaj! „Fussunk, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk! – kiabálták égnek állt hajjal, a félelemtől reszketve.  Azzal így is tettek.

Ettől kezdve nem volt, ami megzavarja a gyümölcsös és a szántó boldog, nyugodt életét.