A rigó család


http://mocorgohaz.hu/
  • 2023.
    feb
  • 04

Rigó család
 
 
 
- Csipp…csipp…csipp! – szakította meg valahol egy kismadár a hosszúra nyúló éjszakát.
Az erdő még békésen szunyókál az éj leple alatt. Itt-ott halk nesz, ágak reccsenése árulkodik arról, merre lopakodik egy-egy, élelmet kereső á...

Kép forrása: Tamás Fanni

Rigó család

 

 

 

- Csipp…csipp…csipp! – szakította meg valahol egy kismadár a hosszúra nyúló éjszakát.

Az erdő még békésen szunyókál az éj leple alatt. Itt-ott halk nesz, ágak reccsenése árulkodik arról, merre lopakodik egy-egy, élelmet kereső állat. Csípős, tavaszi éjszaka van.

- Csipp…csipp…csipp! - Sokáig nem jött rá válasz….Újra próbálkozott: - Csipp, csipp, csipp! - Hangjából ítélve, egészen csepp madár lehet, de valamivel, sehogyan sem akar megbékélni.

- Csett, csett, csett!- válaszolgattak aztán innen is,… onnan is.

- Csipp-csipp-csipp! – ragaszkodott továbbra is az igazához. Jogos részéről a méltatlankodás, hiszen a hőmérséklet, a három fokot sem éri el!

- Csri-csri, csri-csri! – Másik ágon: Csrő-csrő! Csrő-Csrő! – kezdett egyre erősödni a hajnali karének.

Egy fészekalja pedig, végleg fölverte az éjszaka csendjét: - Csri-csri, csri!... Csri-csri, csri! – Bizonyára nagyon fáztak…. Nem csoda, tollborzongató hideg van.

- Csippi-rippi, csippi-rippi! … Talán most teremtették őket össze; maradjanak csendben! Bújjanak összébb! Borzolják fel a tollukat, akkor nem fognak fázni!

- Csipp-csipp! Csipp, csipp! – jött máshonnan a válasz. Pontosan úgy, mint amikor a szomszédasszonyok átszólnak egymásnak.

- Csett-csett-csett! Csett-csett-csett!- újból egy hangosabb, erőteljesebb közlés. Ekkor egy vékonyka hangú, monoton panaszkodásba kezdett: - Csipp-csipp-csipp! Csipp- csipp –csipp! Vajon vesz-e közben levegőt?... Szinte bizonytalannak tűnik, mert monoton csipog. Egy biztos: nem engedi magát eltántorítani!

 

Rigó mama is fázott, mégis teste melegével fiókáit igyekezett védeni. Szárnyával, jó szorosan összébb tolta őket. – Így, ni! Bújjatok egészen egymás mellé, akkor egymást is melegítitek, meg fázni sem fogtok annyira! A puha pehelytollakat borzoljátok jó föl, had rekedjen meg közöttük a levegő! – biztatgatta kicsinyeit, miközben aggódva figyelte a tájat…. Maga körül, mindenhol didergő madarakat látott, összegémberedett pici lábacskákkal.

- Mi lesz ezekkel a kis ártatlanokkal, vagy azokkal, akik éppen a meleg évszak reményében jönnek vissza? - beszélgették a másik ágon gubbasztó társakkal. – Összefagynak teljesen!

- Ha össze nem is, de megfázni igen, és betegek lesznek! – hangzott az együttes vélemény.

 

Erre valahol, valamelyik ágon, egyszer csak összevesztek.

- Csett-csett-csett! Csett-csett-csett! – volt rá a válasz, majd harcias csipogás. Talán csőrükkel sebet is ejtettek egymáson, mert néha-néha fájdalmas vijjogás szűrődött ki a zűrzavarból.

 

Hirtelen csend lett. Minden fészekben. Valaminek a közeledése ösztönösen csendre intette őket. … Nagytestű, ragadozó madár lenne?... Nem valószínű, mert azok már alszanak. Amelyik éjjel jóllakott azért, amelyik meg hoppon maradt, az pedig alvással próbálja csillapítani éhségét.

Hamarosan kiderült; macska somfordált a fészek felé, amit a szülőpárok idejében észrevettek, mivel éberen figyelnek minden neszre, és igyekeztek a vadászót, azonnal jobb belátásra bírni!

- Csrí- csrí! Csrí-csrí!- Erősödött fel száz torokból a csipogás.

- No Cirmi, ha eddig nem tudtad, most megtanulod, mennyire nem tanácsos; ennyi pici, éles csőrrel kikezdeni!

 

 

Varjú Mári szállt le a sövény másik ágára.

- A-ah, a-ah! – sóhajtozott. – Az idén, nyilván nem jön el a tavasz! – károgta. – Most érkeztek meg a szomszédjaim, ők mesélik, hogy az éjjel havazott. Végig, amerre jöttek, mindenhol hó borít be fákat, hegyeket! Sokszor felültek a szél hátára, hogy könnyebben ideérjenek!

 

Rigó papa ugyan, nem szerette Varjú Márit, különösen a nagyra nőtt hátsó ujját tartotta ellenszenvesnek, de a hallottakon ő is elgondolkodott:

- Sajnos, az időjárás nem kedvez azoknak a kis csupaszoknak, akik mostanában bújtak ki a tojásból! – sóhajtotta. Idekint, tollfagyasztó hideg van!...Micsoda, csúf idő! – hüledezett.…Hála az égnek, mi jóval előbb hozzáfogtunk a fészekrakáshoz, így a mi fiókáink már erősebbek, … de így sem egyszerű.

 

A hajnali karének, kezd lassan elcsendesedni. Szót fogadtak vajon? Összébb bújtak, és már nem annyira fáznak? Esetleg a lassú világosodás inti őket óvatosságra?

 

- Ó, jaj! – kapott szárnyával a csőréhez rigó mama. – Ó, ez szörnyű! – csipogta ijedten, amint egy denevér szédült zuhanásban húzott el előttük…. Az előzményeket Rigó papa magyarázta el, aki a fagyos télen sokszor repült már a bezárt ablak előtt, és mindannyiszor a zsalugáter lemezei között látta aludni denevér Dezsőt.

Percekkel ezelőtt is éppen arra tartott, amikor a szél hirtelen kiszakította a fából készült lemezeket, és látta a kábultan kizuhanó Dezsőt, akinek a váratlan ébresztéstől, arra sem maradt ideje, hogy fölmelegedhessen a teste!

 

- Csri-csri! Csri- csri! – sopánkodott veréb bácsi. - Ugyan a rovarok száma minden tavasszal gyarapodik, de ebben a zord időben úgy elbújnak, hogy lehetetlen őket megtalálni! – méltatlankodott üres torokkal.

Veréb mama is fáradtan szállt le a fészkük szélére. Sokáig kellett keresgélnie, mire összegyűjtött annyi pókot, legyet, amitől megtelt a kicsik éhes begye.

Amint kitátotta csőrét, fiókái nyomban összevesztek: mindegyik magának akarta az első, a nagyobb, az ízletesebb falatot.…Olyan hangos veszekedésbe kezdtek, úgy csipogtak, ahogyan csak kifért apró torkukon. … Egymást csipkedték. Veréb Vince, a leggyengébb, persze, most is alul maradt. Őt mindig félrelökdösték, de ha kellett, rá is tapostak. Nem voltak tekintettel egy cseppet sem egymásra. Veréb mama nagyon dühös lett, amiért túl kellett őket csipognia, hogy hallja a saját hangját, …de hiába. Amíg egy rovarszárny is maradt a csőrében, addig folyton marakodtak.

- Jaj, szomszédasszony, de jó magának! – sopánkodott. - A maga kicsinyei soha sem veszekednek!

Rigó mama szeretettel végig nézett a fészekalján, és elégedetten csipogta:

- Valóban, az enyémek testvériesen elosztanak egymás között minden darabot! Talán, ha a fészek közepére raknám le az élelmet, azt is egyformán, öt részre bontanák!... Ez persze nem jelenti azt, hogy ők nem hangosak! – vonta szeretettel szárnya alá apróságait.

 

A véletlenül arra repdeső Varjú Mári, aki veréb néni látszólagos közönyét értetlenül szemlélte, azzal toldotta meg, hogy ő bizony nem engedné Vincét így eltiporni, mert később még a hangyától is félni fog! – meg azt is károgta, eléggé baljósan: - Akit kölyök korában rendszeresen háttérbe szorítanak, az nem tanul meg felkészülni ellene! Az erősek karmába fog kerülni, és onnan nincs menekvés!

Az okos veréb mama azonban azzal érvelt, hogy neki is meg kell tanulnia küzdeni önmagáért, mert az élet, hozzá sem lesz könyörületes!

Azonban az örök károgó váratlanul megszakította a beszélgetést. - Már sietek is tovább!- kapkodta maga alá szárnyait, és azzal huss, el is illant.

- Mit keresett itt megint?- ereszkedett le haragosan rigó bácsi, lábait előre kinyújtva. – Fogadom, most is rémhíreket terjesztett!

 

- Kakukk! Kakukk! – kakukkolt egy palaszürke, hím madár. Nevének ismételgetésével adta tudtul jelenlétét.

 

Amikor rigó mama visszaért a rovargyűjtésről, Ricsi, a legfejlettebb fióka, rémülten számolt be friss élményéről. – Jújj, mama! Láttam egy óriási madarat! Hatalmas, piros csőre volt, és még hatalmasabb szárnya! – próbálta utánozni aprócska szárnyaival. - Úgy siklik a levegőben, hogy közben alig mozdítja óriási, fekete-fehér szárnyait!

- Gólya mama hordja az ennivalót, a két, mindig éhes fiókájának. – felelte rigó mama. - Olyankor talán pihen, talán kicsit meditál, közben alaposan átkutatja szemével a terepet. Cserebogarat, sáskát, szöcskét keres, de fölszedi a vízisiklót, békát is. …Ezért olyan irgalmatlanul hosszú a csőre, és a lábai is hosszú, gázlólábak, de egy percig se félj tőle! Ránk nézve, ártalmatlan.

- Akkor neki biztosan nincs ellensége!- szögezte le Ricsi.

- Nincs. … Ragadozó nincs. – egészítette ki a kicsik etetésével foglalatoskodó mama. Majd tovább folytatta: – Képzeljétek, minden tavasszal ugyanebbe a fészekbe szállnak vissza! – A kicsik álmélkodva hallgatták anyjukat, aki csak mesélt, mesélt a gólyák életmódjáról, hosszú vándorlásairól…

 

- Kakukk, kakukk! – majd újra ismételte: Kakukk, kakukk!

- Milyen szép! - álmélkodott Ricsi. - Anya, hallod, milyen szépen kakukkol?

- Egy csöppet sem szép! – felelte haragosan az anyja, miközben a kicsik tátogó csőrét tömködte.

 

Rigó papa alig érkezett vissza a fészek szélére, kiosztotta csőréből a táplálékot, kissé nehézkesen elrugaszkodott az ágtól, és már emelkedett is újra a levegőbe.

- Papa! Repülés közben azért figyelj fölfelé is! - csipogott utána neje. - Meg nézzél oldalra is, el ne kapjon egy héja, vagy egy sas! Tudod, mekkora horgas csőrük van, és milyen kampós a karmuk! Akit azok egyszer elkapnak, az onnan soha többé nem menekül! Tudod papa, várnak itthon a kicsik, meg én is!

- Óvatos leszek, pihenj nyugodtan!

- Ugye, nekem is olyan csillogó fekete tollam lesz majd, mint a papának? – pislogta Ricsi álmosan. Meg olyan narancssárga csőröm, és karikáim is lesznek a szemeim körül, ugye mama?

- Nyugodj meg, teljesen rá fogsz hasonlítani!

 

Ekkor, alig hallhatóan, sas suhant el fölöttük. Szárnya rezzenéstelen.

- Vadászik. – súgta rigó mama. – húzzátok be a fejeteket, és meg ne pisszenjetek! Istenem, sehol egy levél, kopaszak a fák, csak fakadnának már minél előbb, azok a rügyek!

Olyan közel húzott el fölöttük, hogy a kicsik háta libabőrös lett. Ricsi később merte csak egyik szemhéját résnyire kinyitni, de így is tisztán látta a félelmetes, hajlított karmú lábakat, és az elhíresült tépőcsőrt.

 

Rigó mama büszke volt fiókáira, hiszen a többiekhez képest már sokkal ügyesebbek, érdeklődőbbek voltak. Ricsire pedig akár a kicsiket is rábízhatta volna. Ennek ellenére, a repülés, neki is igen nehéz tantárgynak tűnt, bár anyja minden szabad percében türelmesen magyarázgatott, tanítgatta.

 

- Ugorj bátran! – bátorította alul egy tollászkodó kiskacsa. – Így, ni! – mutatta, és taccs, már csoppant is a vízbe!

- Könnyű neked, a te tollaid nem áznak el! – csipogta irigykedve.

- Akkor kend be te is! – hagyta jóvá a vígan lubickoló.

 

 

Ricsi, ha a repülésre nem is, de arra gyorsan rájött; hogyan használhatja szárnyait, ejtőernyőnek! … Becsukta pici szemeit, kicsit ugyan remegett,…de – Hopp-lá! – és leugrott. … Talajra érve azonnal fölpattant, és már hetykén lépegetett is tovább.

Vesztére, a csúszó-mászó giliszta időben észrevette, és azonnal csusszant vissza a földbe. Ricsi azonban csipeszszerű csőrével gyorsan utána kapott. Megragadta. … Igen ám, de a giliszta sem adta föl olyan könnyen. Ricsi húzta, vonta, cibálta, amikor egy váratlan pillanatban a giliszta ketté szakadt, Ricsi pedig a hátsójára huppant.

- Na, mi van kisrigó? Elfelejtettél fölállni? – nevette ki egy szajkó.

- Nem is igaz! – dörzsölte fájó popóját.

 

Amint ott lépkedett, arra lett figyelmes, hogy a fa törzsén egy nagyobb madár, könnyedén kúszik fölfelé. Véső alakú csőrével módszeresen kopogtat, közben kényelmesen támaszkodik merev faroktollain. … Álmélkodva nézte a csepp madár. „Milyen érdekes a tolla! ... Na, és az a piros foltos sapkája!... Ennyi mindent el sem bír majd mesélni a testvérkéinek!” – gondolta.

Ámulva figyelte azt is hogyan állnak a lábujjai! A kisrigó nézte, nézte a harkály lábát, de sehogyan sem értette. Meg is kérdezte: - Harkály bácsi, miért tetszik két lábujjat is hátul tartani, nem elegendő az egyik? Nekünk, – nézett le picinyke lábaira – három ujjunk előre, egy, pedig hátra mutat.

- Tudod, kisrigó, ha csak kapaszkodnom kellene, mint nektek, akkor elegendő lenne! De mivel én sokat támaszkodok, mialatt kioperálom a fák rücskös kérgének hasadékából a lárvákat, ezért, így van rá szükségem! Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem lennének ilyen erősek a farktollaim?

 

Ekkor egy kisfecske álmosan dugta ki fejecskéjét az eresz alóli fészekből. Szárnya végével sután megdörzsölte szemhéját.

- Jaj, doktor bácsi, de jó, hogy erre tetszik kopácsolni! Tessék rajtunk segíteni! Egy ronda szú, a hangos sercegésével, egész éjjel nem hagyott bennünket aludni! Kész folyosót rágott már a gerendában!

A fakopáncsot büszkeség töltötte el a doktori kinevezéstől, és még az előbbitől is céltudatosabban kopogtatta végig a törzset, férgek után kutatva. Majd igazított mellényén, és előkelően átszólt:

- Ugyan rengeteg a dolgom, de mutasd azt a szút, had vegyem el a sercegő kedvét!

 

A kisrigó figyelmét annyira lekötötték a látottak, hogy észre sem vette a mögötte settenkedő, szürke kandúrt. … Szerencsére rigó papa résen volt. Szélsebesen odarepült, nyakon csípte fiókáját és már vitte is a fészekbe. Ricsi erősen csimpaszkodott apja mellkasán levő pihe tollakba, félt, le ne essen.

 

- No, most, el kell repülnöm egy száraz gallyért, - engedte védencét a fészek belsejébe - de össze ne vesszetek ez idő alatt! Legyetek jó testvérek!

- Rendben, papa! – felelte az öt testvér, élükön Ricsivel.

 

- Csrí…csrí…csrí! – éles, metsző csrí hang szelte át az erdőt. Nem lehet veszélyes a többiekre, hiszen innen-onnan felelgetnek rá.

 

- Csíp - csíp – csíp! - Jajveszékelt szörnyen a kisrigó. Anyja éppen egy nagy szemű gyümölccsel birkózott, amikor felismerte fiókája jajveszékelését. Kiköpte a meggyet, és ezzel egy időben már emelkedett is föl! Hosszú szárnycsapásokkal igyekezett a fészekhez, csak úgy hasított a levegőben!

- Miért csipogsz ilyen rémülten? Mi történt? – kérdezte ziháló tüdővel apróságát. De az csak tüsszögött, prüszkölt.

- Menten meghalok, mama! Tele van a torkom ellenséggel! Mindjárt megfulladok!

- Jaj, dehogy fogsz megfulladni! Nincs itt semmiféle ellenség, - vizsgálta hosszasan fiacskája nagyra nyitott csőrét - csak az ezüstnyár porzós virágját viszi a szél, … az esett abba kis tátika csőrödbe! – Így jár, aki állandóan tátog! – búbolta nevetve az anyukája.

 

Este, rigó mama csőrével játékosan összeborzolta a pihe tollakat

- No, mesélj! Mi volt az igazi gond? – szárnyával gyengéden körbefonta csemetéjét.

- Egésznap nagyon hiányoztál! – csukódtak le a pici szemhéjak.

 

- Mama, mama! Ébredj! Valami rendkívüli érdekességet láttam! - ébresztette föl ezzel az egész családját.- Kör alakú, selymes, és fényes! A páracseppek pedig szikrázóan csillognak rajta!

- Azon csak a kis rovarok akadnak föl, a nagyok bátran neki repülhetnek, mert elszakad! – gyönyörködött benne álmosan, most már rigó mama is. - Tudtad, hogy a vezérfonal végén, lesben áll az a prédaleső pók? … Mit szólsz, zsákmányszerzésben milyen találékony?

 

Reggel, rigó papa elsőként, a szemközti ágra szökkent, tollászkodni. Csőrével gondosan átfésülte, innen-onnan kicsippentette az elbújó élősködőket, majd alaposan egymás mellé rendezte tollainak ágacskáit. … Ricsi csőrtátva figyelte minden mozdulatát.

- A biztos repüléshez a szárnyaknak is rendben kell lenniük! – nevetve egészítette ki rigó papa a látottakat.

 

- Anya, anya! Nagy örömmel bekaptam valamit, ami éppen előttem szállt el. Azt hittem rovar, de majd beletört a csőröm, olyan kemény volt a szárnya! – csipogta nyöszörögve a kismadár. - Ugye, az nem rovar volt?

- De bizony, az volt, csak éppen bogár. Az is a rovarok közé tartozik, éppen úgy, mint a légy, vagy a szúnyog! … De, te már ilyen ügyes vagy, hogy a bogarat is el bírod kapni? Büszke vagyok rád!- állította maga elé anyja.

 

- Kakukk- kakukk!... Kakukk - kakukk! – szakította félbe őket a közelből jövő hang. Ricsi fölfigyelt rá: - Milyen határozott, bátor hang! … Biztosan szép madár is!

- Egy cseppet sem örülök a jelenlétének! – törtek föl anyja érzései. – Lusta, léhűtő madár!

 

 

- Mi ez a ricsaj, a fűzfán? – kérdezte később mamája.

- Veréb néni érkezett haza, teli csőrrel. – közölte egykedvűen a bámészkodó kisrigó.

- Képzeld mama! Szegény Veréb Vince kiejtette a csőréből a szöcskét, és nagyon leszidták érte! Veréb néni, még jó erősen meg is búbolta. Sírt szegény. … De, mama! Vince nem akarta leejteni, hiszen éhes volt! Ő mindig csak akkor kap, amikor a többieknek már tele van a begyük. … Erre, puff neki, …kicsúszott a csőréből!

 

Feketerigó mama két szárnyával közrefogta csemetéjét, és jelentőségteljesen a szemébe nézett.

- Veréb néni úgy látja, Vince nem elég erős még. Testvérei hamarosan kirepülnek a fészekből, de Vince nem képes az együttrepülésre, nem bírja tartani az iramot. Sok mozgásra, játékra lenne még szüksége, hogy erősödjön, ügyesedjen! Szeretném, ha néha-néha magaddal csalnád, de …

- Fogok rá vigyázni, bízhatsz bennem mama! – találta ki anyja óhaját.

- El is várom tőled!

 

Ricsi úgy gondolta: első leckének, talán megtanítja a kisverebet fütyülni.

- FÜTYÜL a RIGÓ! – fütyülte boldogan világgá. - Kisveréb, nézd csak! Így kell fütyülni! – tartotta föl fejecskéjét. – Kinyitod a csőrödet, és a torkodnál megrezegteted a levegőt! … Ennyi az egész. – jelentette ki.

Először elképedve, majd rettentő szakértelemmel figyelte a kisveréb. Ő is felfelé tartotta a fejét, de hiába, csak nem jött ki olyan szép, dallamos hang kicsi torkán, mint a rigónak. Újra próbálta…. Akkor sem…. Ekkor elszontyolodva azt csipogta:

- Könnyű, annak kiénekelni magából örömét-bánatát, aki egyébként is tehetséges!

- Na, ne keseredj el, nekem se elsőre sikerült! – vigasztalta az új játszótárs.

 

Szürkület után, rigó mama a várható szebb napokról, a bőségesebb jövőről mesélt kicsinyeinek. Azokról a napokról, amikor majd elegendő ennivaló várja a kismadarakat!... A kicsik nyitott csőrrel hallgatták anyjukat. Rigó mama ügyesen úgy szövögette meséit, hogy közben sok-sok hasznos dologra is megtaníthassa őket!

- Keressétek az illatos, színes virágokat, ott lesznek a méhek is! Figyelni kell az akácfákat! Hamarosan virágba borul az egész erdő, és a méhek rajzani fognak! ... Higgyétek el, akadnak olyan méhcsaládok is, akiket kaptárostól szállítanak majd ide, virágport gyűjteni!

- Azt mondtad pár napot kell várni? – érdeklődött Ricsi. - Hiszen, egy nap is hosszú! Ezek a szöcskék, szitakötők úgy tudnak repülni, de úgy! – adta elő méltatlankodva sikertelenségét. - Nem engedik magukat utólérni!

- Megsúgom neked, az akácvirág bódító illata, a méheket is el fogja bódítani, és akkor sokkal könnyebben lehet majd őket elkapni! ... Képzeljétek el, - folytatta tovább rigó mama - a méhek a táncukkal beszélnek! Eltáncolják társaiknak, hol lehet a legtöbb nektárt begyűjteni. Azok erre elindulnak, és odatalálnak. … Olyankor csupa zsongás, döngicsélés morajlás az egész erdő! A méhek pedig bódultan, virágról-virágra szállnak. - Halkan, még azt is hozzátette; - A heréket nyugodtan kapkodjátok ki közülük, azokért nem kár! Azok dologtalan élősködők!

Talán álmukban a kisrigók, mindezt el is képzelték.

 

Reggeli órákban Ricsi izgatottan kérlelte anyját:

- Anya, mutasd meg, melyik virágot szeretik a méhek!....Láttam egy szép nagy kelyhű, pirosat.

- Az a pipacs. Annak éppen azért nincs csalogató illata.

- Aminek kisebbek a szirmai és halványrózsaszín?

- No, azzal érdemes csínján bánni, mert az a vadrózsa, és ha nem vigyázol, megszúr!

- Akkor, csak nem az a lágyszárú, erőslila, aminek ráadásul sok virágja áll egymás mellett?

- Az sem az akác. Az a szarkaláb. A tőle halványabb, és nyitott szájra emlékeztető, az pedig az oroszlánszáj.

- De, anya! Engem még nem emlékeztet semmire sem!… Én még kicsi vagyok! Nem ismerem az akácvirágot! … Figyelsz te egyáltalán rám?

Anyja nagyot kacagott.

- El sem lehet majd téveszteni! Olyan tömény, sűrű illata lesz, hogy minden élőlényt rabul ejt! Akkor aztán degeszre tömheted a kicsi begyedet! … Egyébként, honnan tudsz te ilyen kifejezést, hogy lágyszárú? – lepődött meg rigómama.

- Onnan, hogy azt hittem, engem is megtart, ha rászállok! … Helyette; puff! Leestem róla.

 

- Csik-rik-rik! – kemény, határozott hang szűrődött az erdő belsejéből, de társaiban, nem váltott ki semmiféle félelmet. Talán pici koruk ellenére, korán megtanulták; a ragadozó csendben, óvatosan jár!

 

- Ho – hó! Sodorj le, mindnyájunkat! – tántorodott meg rigómama a fészek szélén.

- Bocsi, mama, de a csőrömön ugrik ki a szívem, annyira megijedtem! Képzeld, - lihegte - Veréb Vince a rézsűn egy napozó, zöld szörnyet akart megijeszteni! … Mit gondolsz, mi lett a vége? … Helyette mi rémültünk halálra, olyan hihetetlenül fürge volt!

Anyja kitárta szárnyát, gyengéden alávonta fiókáját, akinek pici szíve tényleg hevesen dobogott.

- Valószínű, te meg őt ijesztetted halálra a hangos szárnycsapkodásoddal, azért futott el olyan gyorsan! … Ők, csak azokra a madarakra veszélyesek, akik a földre rakják a fészküket. Onnan bizony elcsenik a tojásokat!

- Anya, azok miért olyan buták, miért nem a fán fészkelnek? … Igaz, nem is esnek akkorát. – gondolkodott hangosan a kis rigó. … Akkor nem is olyan buták!

 

- Kakukk, kakukk! – szakította meg a csendet ma már többször is egy palaszürke, hím madár.

- Ez egy lusta, élősködő madár! – jelentette ki anyja. - Képes minden galádságra!

- Ugyan, anya! Olyan fennkölten énekel!

- Egy cseppet sem bízz benne! – figyelmeztette anyja, ellentmondást nem tűrően, miközben a kicsik tátogó csőrét tömködte. – Soha ne engedd közel, sem magadhoz, sem a fészekhez! Megértetted?

 

 

- Csipp, csipp!... Ricsi, Ricsi!... Csipp, csipp! – csipogta izgatottan másnap reggel a kis veréb. – Ébredj gyorsan! Csipp, csipp! Kész kincsesbányára leltem az előbb! Siess! Addig kell odaérnünk, amíg a többiek észre nem veszik!

- Várj egy pillanatot, meg kell csinálnom, amire a mama kért! ... Már repülhetünk is! –azzal gyorsan felemelkedtek.

A szakajtó előtt landoltak, aminek az egyik oldala fel volt támasztva egy vékony pálcával, de alatta rengeteg kukorica, búzaszem, és sok más finomság volt szétszórva.

- Várj Vince! Nem tetszik nekem ez a vékony pálca! Ez csapda is lehet!

- De gyáva vagy! – csippent mérgesen a szürkésbarna hátú. – Akkor maradj kint, és éhezz! Legalább figyelmeztess, ha valaki közeledik! - Ezzel már surrant is volna a kincstárba, de szárnya vége megérintette a lazán felállított botot, ami abban a pillanatban kidőlt, és a szalmából font kas, rázuhant Vince hátára!

- Csí-í –í -p! – jajdult föl a kismadár. A duhanásra Ricsi is megrettent, de szerencsére észrevette a kikandikáló pici lábakat, és odafutott.

- Várj Vince, segítek! – és elkezdte csőrével, teljes erejéből kifele cibálni. Ő húzta, vonta, amaz jajveszékelve csipogott, míg egy erőteljesebb rántásnál sikerült kirántania madártársát.

Mind a ketten kimerülten rogytak egy vastag ágra.

- Látod, te mohó, majdnem bajba kerültünk! … Ha mama ezt megtudja, meg fog büntetni!

 

 

Délután rigó mama barna csőrével egy fűszálat fűzött a gondosan kibélelt fészek széléhez, amikor megkérdezte:

- Nem akarsz valamit elmesélni?

- Szerintem már úgy is tudod. – vonta föl a vállát Ricsi. - A verebek mindig mindent kifecsegnek.

- Talán veréb néninek örülni kellene, amiért Vince életveszélybe került?

- Á! Annyira azért nem volt veszélyes! - hárította el nevetve Ricsi. - Csak egy szivacsot dobtak utánunk, az is az asztalra esett. – igyekezett megnyugtatni anyját. …- Azért szálltunk oda, mert előtte Vince azt bizonygatta, ő már jól ismeri azt a kerti asztalt, ott mindig terülj-terülj asztalkám várja, a legfinomabb morzsákkal!

Rigó néni meglepetten nézett föl.

- Én a szakajtóról akartam hallani!

- Ajaj! – lepődött meg a kis füllentő. – Mama, ne haragudj rám!

- Ígérd meg, máskor nem merészkedsz olyan távolra! Ne legyen hiábavaló a csipogásom!

 

- Kakukk! Kakukk!

- Ha ilyen szép hangja van, biztosan szép madár is! Vince azt mesélte, hogy hosszú, kékes sötétszürke a farktolla, a végén pedig fehér tollak ékesítik.

- Nem szép madár! – vágta rá anyja.

- Mama, mi bajod vele? Ő soha sem bánt bennünket!

- Nem vele van a bajom, hanem azzal; ha ő itt van, akkor a párja is a közelben ólálkodik!

 

Szürkület előtt jóval a rigó fiókák kaptak még egy rövidke kimenőt, de az egyiküké, túl rövidre sikerült.

- Mama! – lihegve kapaszkodott meg Ricsi a fészek szélében. – Egy papírsárkány zsinórja teljesen rátekeredett a lábamra! Sűrű füstörvénybe keveredtem, ahogy égetik a bozótot, és semmit sem láttam. Egy pillanat kellett volna, és végleg belecsavarodok!

- Az erdőben?- nézett rá anyja szigorúan.

- Vince, …azt akarom mesélni, - dadogta - hogy Vince meg ellopta Dömpitől, a bernáthegyitől az összes morzsát! Mama, én nem voltam ott! – mentegetődzött azonnal a kisrigó.

- Akkor mindezt honnan tudod? – vonta kérdőre anyja.

- Na jó, egy kicsit, – sütötte le szemeit – de most tényleg nem volt semmi veszély, hidd el mama! Dömpi úgy horkolt, akár őt is el lehetett volna lopni!

- Már kezdem bánni, hogy beleegyeztem, a közös játszásokba! Ketten nagyon haszontalanul viselkedtek!

 

- Csri-csri! Csri- csri! – lassan benépesedtek a kis testű madarak fészkei. Az alkonyat haza szólította őket.

 

 

Kezd egyre erősebben sötétedni, a kis rigó viszont, még nem repült haza. Anyja kezdett aggódni. Felállt a fészek szélére, utána egy magasabb ágra szökkent, de így sem látta sehol a kis csavargót. Idegesen topogott, topogott, hosszú ideig… mikor, végre észrevette a haza felé röpülő, rémült fiókáját. Megnyugodott, de titokban tartotta.

- Holnap a csőrödet sem dughatod ki a fészekből!

- Csipp,….

- Hallani sem akarom a magyarázkodásodat!

- De, mama! – próbált szóhoz jutni a kisrigó.

- Csippp! Egy csippenést sem többet! … Azt hiszed a hősködésed elegendő a felnőtté váláshoz? … Ahhoz állandó figyelés, tanulás, és örökös óvatosság kell! – korholta anyja a kis figyelmetlent. Ricsi megszeppenve hallgatta anyja intelmeit, és elképzelte, mi-minden történhetett volna vele. Testvérkéi is félve húzódtak összébb.

 

Másnap a kisrigó szörnyen unatkozott, meg egy kicsit szégyellte is magát, hiszen többen is hívogatták játszani, helyette; fészekfogságra volt ítélve. Fejecskéjét ráhelyezte a fészek szélére, és unalmasan szemügyre vette az erdőszél minden zegzugát. Felfigyelt minden apró részletre. Így lett szemtanúja a vörösbegyék fészkében történt barbárságnak is.

- Mama, mama! – csipogta torkaszakadtából, amint felocsúdott. – Mama, rettenetes dolgot láttam! – jajveszékelte, amint megpillantotta közeledő anyját. – Mama, hinned kell nekem, szárnytávolságra sem mozdultam ki a fészekből! Hidd el!... Innen láttam, amint Vörös néni elrepült, a másik fán lesben ülő nagy madár, pedig azonnal odarepült, és képzeld mama, csőrével kilökdösött egy aprócska tojást, ami persze, össze is tört! Helyébe pedig, belepottyantotta a sajátját. – hadarta el egyszuszra. - Szörnyű volt nézni, mama!

Rigó mama egész teste beleborzongott.- Ettől tartottam.

- Mama! Máskor is láttam már ezt a madarat, itt téblábolni! Nagyon furcsán nevetett.

- Ettől féltem! – sóhajtotta rigó néni. - Kakukkné asszonyság kacag ilyen iszonyatosan! Az a legzavaróbb, hogy tojásai biztosan megegyeznek a Vörösbegyné tojásaival. Ráadásul, néhány nappal előbb kelnek ki, mint az ő fiókái! – latolgatta búsan a vörösbegy esélyeit.

- Mama, csipp-csipp, ki kell engedned! Tenni kell valamit, ezt nem nézhetem tétlenül! Vörös nénit figyelmeztetni kell, és a többieket is!

Rigó mama farktollaira ereszkedett, és halk, kilátástalan csipogással kérdezte: - Mit akarsz tenni?

- Értesítem az erdő összes madarát, erről a szörnyű tettről, és összefogunk a kakukk ellen! Mama, ezért mondogattad annyiszor; legyünk óvatosak, ne engedjük közel magunkhoz?

 

Dél körül Ricsi, anyja engedélyével, fészekről-fészekre szállt, mindenkinek elmesélte a galád tettet, és a környék lakóit összefogásra szólította!

Időpontot egyeztettek, miszerint, másnap amint a ragadozó madarak aludni térnek, az ezüstnyár tetején gyülekeznek, tervet készítenek, és felszólítják a kakukkot a távozásra! Ha kell, addig csipkedik, amíg el nem hagyja az erdőt!

Az összejövetelre meghívót kapott a harkály, a poszáta, sőt a molnárfecske is. Képviseltette magát még őszapó, és az erdő valamennyi énekese.

- Jól felmérted az erődet? – aggódva érdeklődött mamája.

- Bízzál bennem, mama! Ha kell, sok énekesmadár, kakukkot győz! – fütyülte vidáman.

- S o h a n e b e c s ü l d le az e l l e n s é g e d!!! – látta el tanácsával útravalóul rigó papa.

 

Izgatott csipogás hallatszott a fészkekből, még naplementekor is. Valamennyien a másnapi viadalra készülődtek. A kisrigó sem bírt aludni.

 

Délelőtti órákban aztán jelentős létszámú madársereg gyűlt össze.

- Csatt-csatt-csatt! Csatt-csatt-csatt! – fújta mindenki a véleményét.

- Csitt-í-csitt! Csitt-í-csitt!

- Csett, csett, csett! – csattogtak, hozzá peckesen lépegettek.

- Csak az csipogjon, akinek van saját véleménye! – szólította fel őket a feketerigó.

- Csevi-csevi-csevi!- fejezte ki egyetértését a másik fán, egy egész madárcsapat.

- Javaslom, alapítsuk meg a K E M E– t!- indítványozta Ricsi a zűrzavarban.…Ekkor minden madártekintet rászegeződött. Többen is bólogattak, bár igazán egyikük sem tudta, mi az a KEME.

- A …K E M E, - magyarázta Ricsi – azt jelenti: Kakukk Ellenes Madarak Egyesülete…. Az ötlet hatalmas tetszést aratott! Peckes lépegetések, éljenző szárnycsapkodások jelezték egyetértésüket az egyesület létrehozásáról, és a kakukk elüldözéséről!

- Csitt-csitt! Csitt-csitt! – intette csendre valamennyiüket Ricsi. – Az egyesület élére illene vezetőt is választani!

- Csatt- csatt- csatt!- újra óriási ováció fogadta a bejelentését.

- Olyan bátor madarat válasszunk elnöknek, aki bármikor szembe mer nézni a kakukkal! – no, erre már páran elcsitultak. Csapatban voltak ők csak bátrak!

- Bátor és elég okos is legyen! – ezzel is egyetértettek, de megnevezni, közös egyetértéssel, már senkit sem tudtak. Ricsi, - bár jobban szerette volna, ha mások kérik meg erre a fontos tisztségre - azt tanácsolta; nevezzék ki őt!

Néma csend lett. Egyedül csak Vince támogatta az ötletet. Őszapónak pedig komoly kifogása támadt ellene. Szerinte, ilyen fontos posztra, tapasztaltabb madarat kellene választani, nem egy kölyköt!

Ricsi, mélyen sértve érezte magát.

Erre, többen is azt fontolgatták, hallgassák meg inkább bagoly néni véleményét, mivel az bármikor képes bölcsen, higgadtan dönteni!

 

Az idős hölgy pupillája duplájára tágult, amikor megértette, mire készülnek a kis énekesek.

- Valóban, bármelyiktek fészke veszélyben foroghat! - ismerte el. - Tudom, az sem igazán nyugtat meg benneteket, hogy; ha egyszer a kakukk, a vörösbegy fészkét nézte ki magának, és ahhoz hasonló apró tojásokat tojik, akkor valószínű, a többieké egy időre, biztonságban marad! ... Sajnos, bármikor gondolhat egyet, és kinézi egy másik énekes madár fészkét, azt lepi meg! ... De, én ezzel együtt, azt huhogom: a kakukk hasznos állat!

Mindenki ledöbbent. Többen, hangos csipogásba kezdtek. Ricsi is dühös lett, de, megfontolt vezetőhöz mérten, pontokba gyűjtötte, és szárnyvégén mutatva, sorolta az érveit:

- Fészket nem épít, nem is tud.

- Fiókáiról nem gondoskodik, nem törődik velük. Nem gyűjtöget.

- Galádul kilesi, kitúrja a kismadár tojását.

- Énekelni sem tud. Akkor mihez ért? Mondd meg bagoly néni? Mi az, amiért hasznos? – csipogta egyre dühösebben. - Miért nem s z a b a d u l h a t u n k m e g tőle? – süvítette torkaszakadtából. - Hiszen, óriási károkat okoz! … Magyarázd meg nekem bagoly néni, légy szíves, miért hasznos egy ilyen ártalmas, élősködő madár? - Közben fejecskéje le-s föl pattogott. – Miért nem üldözhetjük ki az erdőből? Aki nem dolgozik, ne is egyék!!! Lusta, haszontalan fészekélősködő!

 

- Megértem a problémátokat, – tolta föl fontoskodva okuláréját bagoly néni – de van itt egy másik, talán még az előbbitől is nagyobb veszély!

A madársereg hirtelen elcsitult. Feszülten figyelték, mi lehet még ettől is borzalmasabb!

- Bizonyára, mindnyájan tisztában vagytok azzal, mi a kakukk kedvenc csemegéje? …No, már most; ha elüldözitek innen, akkor ez a sok ronda, szőrös hernyó úgy elszaporodik, hogy a saját fészkeiteket is sorban ellepik!

A kis madarak döbbent csendben figyeltek. Erre bizony nem számítottak.

- Jól gondoljátok meg, mit tesztek! A természettel jobb barátságban lenni! – intette őket óvatosságra, a maga megfontoltságával, majd álmosan eltűnt az odújába.

A kismadarak magukra maradva, gondterhelten ültek az ágakon.

- Akkor most mi legyen? – kérdezgették egymástól.

- Én változatlanul azt tanácsolom, a küldöttség menjen csak el a kakukkhoz! – hozta meg saját döntését a nádirigó. – Közöljék vele, értesültünk a galádságairól, és ezután szemmel fogjuk tartani!

- A fél siker, nem siker! – jelentette ki bosszúsan Ricsi. - Ő egy parazita, egy élősködő! Meglátjátok, nagy károkat fog még okozni!

 

Vörös mellényes kivételével mindnyájan helyeselve bólogattak. Egyedül őt nem vigasztalta semmilyen megoldás.

- Az én fészkemmel mi lesz, ott lent az aljnövényzetben?- kesergett továbbra is.

- Ne félj! – húzta ki magát a feketerigó – Mi Vincével majd vigyázunk rá! Ha csak a közelébe is mer repülni, olyan csipogásba kezdünk, hogy ijedtében a környékről is elmenekül!

 

Kezdett esteledni, amikor vége lett a nagygyűlésnek. Szülei otthon kíváncsian várták, de Ricsi nem volt beszédes kedvében.

- Na, mi lett a megbeszélés végeredménye? – lapult anyja tekintetében a kérdés.

- Győzött a kakukk! – felelte lehangoltan Ricsi, majd röviden elmesélte őszapó véleményét.

- Őszapó, csak ne osztogasson tanácsot! – csörrent fel rigó papa. - Saját fészkét sem képes megvédeni! ... Napokig szorgoskodik, ezerszer térül-fordul, létrehoz egy príma fészket, erre kifecsegi! …Az ilyen, maradjon inkább csendben!

 

Ricsi szemére nem akart álom jönni. Haragudott bagoly nénire, amiért mindig, mindenről más a véleménye. Anyja csőrével beletúrt a tollába. – Tedd magad túl rajta! Szerencsére a mi fészkünk biztonságban van!

- Ah! – hárította el a vigasztalást. – Te is éppen úgy beszélsz, mint azok a galambnagyságúak, akiknek soha nem lesz okuk félni a kakukktól! Bezzeg, ha láttad volna szegény vörösbegy nénit, vagy a poszátákat, akiknek állandó rettegés az életük, rögtön más lenne a véleményed!

- Bizonyára, … de hallottad te már a vörösbegyet, mennyire agresszív, amikor elfoglalja a helyét? … Ahogyan kidülleszti élénk narancsvörös mellényét! Ha előzőleg nem ismertem volna, bizony én is eliszkolok onnan!

 

- Vigyázz, mert leesel a földre, - figyelmeztette testvérkéje, a fészek szélén kuksolót - és Róka Rezső bekap, mielőtt egyet is csippenhetnél!

- Az, aligha! Van annak most, éppen elég baja! – bukkant elő, az egyre sűrűbb lombok közül Varjú Mári.

- Képzeljétek, elcsavargott! Róka mama hiába intette! A gyerekek meg persze; meglátták. „ Jujj, de aranyos!”- sikongták, és örömükben megsimogatták. Ez a kis mafla meg tűrte. Igen ám, csakhogy az idegen szag rajta maradt a bundáján, és a többiek nem akarják visszafogadni!... Ezért nem mehet be a rókavárba! – károgta a varjú.

- Ó, szegény! De, mama! Arról nem tehet, hogy a gyerekek megsimogatták!

- Te azért csak legyél óvatos! – nevelgette őket rigó mama.

Rigó papa ebben a percben szállt le a fészek szélére, így a károgó varjú sebbel-lobbal tovább csapkodott.

 

Amikor teljesen elcsendesedett a vidék, a félhomályban, surranó árnyékként jelent meg a kis róka. Fülei nagyobbnak tűntek, mint önmaga. Halkan osont a rézsű irányába. Élelemszerzéssel kísérletezett…. Na, ezt még gyakorolnia kell!

 

 

Újra esősre, goromba szelesre változott az időjárás. Egy-két körözés után, sietett minden madár haza.

A galamboknak persze nem okoz gondot a tájékozódás, ők mindenhonnan haza találnak! – irigykedtek rájuk a többiek.

 

Másnap, verebek hozták a hírt, hogy az egyik faluban a jégeső mindent elvert.

- Innentől mit adnak majd a fiókáiknak azok, akik eddig gyümölcsdarabkákkal táplálták őket? - kémlelték mindnyájan a sötét felhőket.

 

 

- Kár! Kár! Kár! – károgott velőtrázóan Varjú Mári. - Kár! Kár! Kár! - Károgása fölborzolta a madárvilág békéjét.

- Ne kárálj már állandóan! – csörrent rá rigó papa, de a varjúnak, csipoghatott.

- Sasok, héják tetemei tömegesen hevernek az erdőn túl! Kár, kár! – rikácsolta vészjóslóan. Szélvészként futott a hír, fán-bokron keresztül. Mindenki erről beszélt,…és félt. …Rettegtek ugyan a ragadozóktól, de ez a szörnyű esemény, még jobban felkorbácsolta minden madár lelki nyugalmát. Ők ilyenről még soha sem hallottak. …Vajon mi okozhatta? – töprengtek reszketve.

Az idős, több évtizedet is megélt holló fejtette meg a szörnyű rejtélyt: - Rovarölő vegyszerrel permetezték a gyümölcsfákat, sáskák ellen, amit az énekesmadarak előszeretettel fogyasztottak. Őket pedig a ragadozók kebelezték be. … Íme, az eredmény, … ha erőszakkal avatkoznak a természet rendjébe!- engedte le sajnálkozva fényes, koromfekete szárnyait.

 

Rigó Ricsi kérdezi halkan:

- Hol marad ilyen sokáig a papa?

- Figyeld a cseresznyefa környékét! – intett fejével anyja. - Már zsendül a ropogós cseresznye, és a mellette álló meggyfa is érleli a gyümölcsét. Lassacskán pirosodnak a szemek.

- De azt mondtad, éretlenül nem szabad megenni a gyümölcsöt! – javította ki hangoskodva anyját a kisrigó.

- Légy nyugodt, olyat ő sem fog hozni! Hanem ilyenkor már sok rovar, kukac, légy lebzsel arra, és a papa ezekre a finom, ízletes falatokra vadászik!

 

 

 

- Lám, lám, sárgarigóék is megérkeztek! – hozta örömmel a jó hírt rigó papa.

– Most már csak legyen jó idő! – egészítette ki rigó néni. – Elég későn érkeztek, így az ősz beálltáig csak egyszeri költésre marad idejük. – magyarázta megértően.

 

Kora délután a sárgászöld tollazatú hölgy, átröppent, tájékozódni; az erdőszéli szomszédokról, a rovarállományról, és a leselkedő veszélyekről. Feketerigóék szívesen fogadták, és elmesélték, hogy tanyázik ugyan egy gatyás bagoly, ott az odvas fa, vastag törzsében, de a környékbeli énekeseket nem bántja. Tisztelik is érte mindnyájan….Van ugyan némi kivetni való a viselkedésében, – pontosított elnézően a vendéglátó - köpetek formájában öklendezi föl az apró rágcsálók maradványait, de ez legyen a legnagyobb bűne! – nevettek egyszerre.

 

Fészeképítés rejtelmeiről is kioktatták a kezdő szülőt. Rigó papa elmagyarázta: teljes odaadással, gondoskodással, őszinte szeretettel lehet csak stabil fészket építeni. Először persze körültekintően ki kell választani a legmegfelelőbb, szélvédett helyet! Na, és persze; „macskabiztos” legyen! – nevetett újra rigó bácsi.

 

A fiatal sárgarigó-pár elhatározta, hogy gondosan körbenéznek. Sűrű lombkoronák felső részében keresnek egy vastag ágat, aminek a tövében fogják kialakítani otthonukat, hogy a szél, le ne bírja dönteni.

Nagyon fáradtságos, ösztönös munka várt rájuk, rengetegszer kellett fordulniuk. Vékonyka gallyakból, elhullatott kicsiny tollakból, erős fűszálakból szőtték a kosárra hasonlító formát.

Már készen állt a fészek, amikor a ragyogósárga hím fölfedezte a bernáthegyi levedlett, csomókban szerteszét heverő szőrszálait.

- Ragadd meg a pillanatot! – biztatta fütyülve nejét a fekete szárnyú sárgarigó. - Dömpi puha szőrszálai kincset érnek a fészek bélelésénél!

Igen ám, de Dömpi hatalmas horkantására rémülten röppennek föl, még az otthonosan mozgó verebek is! Csupán a fekete szárnyú sárgarigót nem sikerült elzavarnia. … Talán tavalyról már ismerte?

Dömpi, félig csukott szemmel ellenőrizte a gyűjtő munkát, közben azon morfondírozott: – Érti valaki, ezeket a madarakat? Én alig várom, hogy megszabaduljak a vastag bundámtól, ők meg összegyűjtik, … fészket bélelni! Ki hallott már ilyet! … De bezzeg, ha nem tudsz adni, kutyába se vesznek! - dünnyögte.

 

Meghallotta ezt Molnárné is, aki az eresz alá tapasztotta fészkét. Sandán a behemótra pislogott, úgy adta tudtára, hogy a tollruhát viselőknél a fészek melege, mindennél fontosabb! Kihatással van a kicsik egész életére! Védelmez, egyben megtanít védekezni!

 

Rigó Ricsi, farktollait jó előre, szétterpesztve leengedte, hogy a levegőben, időben bírjon fékezni. … Feldúltan érkezett a fészekhez.

- Fogadjunk, nektek is a sárga szín a kedvencetek!

- Én például, kifejezetten csípem! – felelte csipkelődően az újra tojásokon kotló mama.

- Tudtam, tudtam! – süvöltötte Ricsi. – Sárgarigó néni szerint is ez a világon a legszebb szín! Olyan büszkén mutogatja mindenkinek, milyen bájosak!- parolázott szürkésbarna szárnyaival. - Hihetetlen! Még hogy ezek a csupasz kis vakarcsok lennének a világ legszebb madarai! Szemük csukva, csupacsőr sárga fej az egész fióka! – csipogta egy szuszra. - Nem, hogy tollú, de még pihe sincs rajtuk, kis rózsaszín csúfságok! – fellengzősködött magabiztosan. – Ezeket nevezi rigónéni szépnek? Istenem, milyen elfogult velük!

Anyja lehajtotta fejét, tisztán értette, honnan fúj a szél.

Minden anyának a saját fiókája a legszebb! Ki legyen rájuk büszke, ha a saját mamájuk sem az? – majd óvatosan szárnya alá vonta: - Nekem is ti vagytok a legszebbek!

Sokszor maga is elcsodálkozott: Mekkorára képes nyílni az anyai szárny, ha szeretettel tárják szét!

Ricsi haragja, a szerető anyai szárny alatt gyorsan elmúlt. Egy-két perc, és ő is vidáman repdesett a többiekkel. Versenyszerűen üldözték a melegben cikázó legyeket.

 

- Mama! Mama! – csipogta messziről. - Mosolygott rám egy bordó meggyszem. Az ágak persze himbálóztak. Akkorát lengtem, hogy alig bírtam megkapaszkodni. Amikor azt hittem mindjárt elérem, a szél belekapaszkodott a fába, nagyot lökött rajta, én pedig lezuhantam. Félúton bírtam csak szétterpeszteni a szárnyaimat. Szörnyen megijedtem! Azt hittem a földön landolok!

- Na, és a meggy, mosolyog még? – leplezte féltését egy hányaveti érdeklődéssel rigó mama.

- Mosolyog? Vihog rajtam, és az előbbitől is fényesebben ragyog! … Hidd el mama, annyira szerettem volna lecsípni, … megmutatni, hogy már én is tudok élelmet gyűjteni! – pityeredett el a kisrigó.

- Így is tudom, milyen ügyes, leleményes vagy! – vigasztalta anyukája.- Igazi rigó lesz belőled! Méltó a fekete rigók hírnevére!

 

Veréb Vince a hídon túl, felfedezett egy virágtengert, ahol a száraz gyomnövényekből már rengeteg mag kipotyogott. Degeszre is tömte a bögyét, utána pedig elkezdett vidáman hancúrozni a homokban. Olyan mókás volt, hogy Ricsi hangosan kacagott. – Mit csinálsz így, te széllelbélelt?

- Gyere, te is fürödni! – csalogatta barátját. – Olyan jó a porban fürödni! Ledörzsöli az összes koszt rólad, plusz, megúszod az esti fürdést!

 

Játékos kedve estére sem lanyhult.

- Rigó Bácsi! Átröppenhetek még a fészkükbe, egy kicsit játszani?

- Ahhoz már késő van! Lassan ébredeznek a ragadozók! – tanítgatta barátságosan. - Legfontosabb a biztonság! … Az volt az elve: addig kell nevelni a fiókákat, amíg a fészekben laknak! Azt viszi magával útravalóul, amit itthon elsajátít. Később bánhatja már a szülő a tévedését, változtatni akkor sem tud rajta!

Így, a tücsökciripelés maradt a kismadarak altató, éji zenéje.

 

 

A későn született fiókák, ez idő alatt szépen gyarapodtak.

Puha pehelytollaik sárgászöld színt öltöttek kicsiny testükön. Kíváncsi szemüket, éppen úgy nyitva tartották, mint örökké éhes csőrüket. Anyjuk egyre többet, és hosszabb időre volt távol a fészektől. Alig győzte hordani a hernyókat, lepkéket, olykor cserebogarakat. A négy kis begy, mindent elnyelt.

 

- Etetés- repülés, etetés- repülés, a fiókák ezalatt elhanyagolva, vagy másra bízva; nem vezet ez jó útra!- zsörtölődött a nagy testű bagoly. – Ahol párban alakítják ki a költőhelyet, ott párban is gondoskodjanak a fiókákról! – hangzott a határozott véleménye. Többen, egyetértően bólogattak az ágakon összesereglettek közül.

- Így lenne példamutató, – helyeselt veréb néni is – mert, ahol nincs egység a családban, ott az idegen hamar léket ver!

- A fiókanevelés egyébként is kényes művelet! – fejtette ki szerény véleményét Vörösbegyné. Legnagyobb jószándékunk ellenére is előfordulhatnak eltévelyedések! Ezért egyformán szükség van mindkét szülő gondoskodására!

- Múltkor a tónál hallottam egy nagyon igaz mondást – ragadta magához a csipogás fonalát, fecske mama: - „Mikorra megtanuljuk, hogy mire kell vigyázni, már nincs is mire vigyázni!”

Beszélgetésüket, a tollak játékos csapdosása, a kicsik viháncoló repdesése szakította félbe. Vidám csiviteléssel kergettek; szitakötőt, lepkét, szúnyogot, bármit, ami eléjük került.

 

A fűben, zöldessárga tollkezdeményekkel rendelkező kisliba billegett. - Én is madár vagyok! – emelte fejét magasra. Na, ki is kacagták a többiek. – Akkor repülj velünk te is!

 

- Csrí-rí-rí! – jajdult fel váratlanul Vince. - Csrí-rí-rí! Mama! Akkorát koppant a csőröm a sziklán, azt hittem leválik a fejemről! Fel akartam kapni az előttem araszoló hernyót!

- Miért nem voltál óvatosabb? – csiripelte veréb mama, közben alaposan átnézte, a sajgó csőr mindkét káváját.

 

Játék közben hirtelen, Ricsi szemét valami elvakította, és… kong… nekivágódott a platán törzsének! Többiek is megrettentek. … Később jöttek rá, hogy az egyik szarkafiú libegtette örömében a talált tükördarabkáját, az vakította el Ricsi látását.

Anyja, amíg a púpot ápolgatta, annyit csippentett csak, hogy éppen ideje a szarkának tükröt tartania önmaga elé!

 

- Kakukk, kakukk! – szakadt meg az énekesek békéje. – Kakukk, kakukk!

Mozdulatlan tekintettel vette tudomásul minden madár, a kakukk újbóli felbukkanását!

Jókor érkezett a friss szellő, amely kellemes, pünkösdirózsa illatot hozott a falu felől. Fuvallatával, legalább enyhített, félelmükön.

 

Egyik nap, amikor Ricsi a tavalyról megmaradt, száraz avarban turkált, talált egy éticsigát. Nagyon megörült, szinte csőrében érezte a finom falat ízét! Boldogan kapott a kemény csigaház felé, de sikerült rajta akkorát löknie, hogy az menten tovább gurult.

- Hoppá!- örült meg neki egy világos hasú fióka.

- Ez a csiga az enyém! – szökkent oda a kis feketerigó.

- Nem igaz, én találtam! Most, ebben a pillanatban! – vágta rá harciasan a kis sárgaság, és nemét meghazudtolóan, kiskakas módjára borzolta föl tollait!

Ricsi, ésszerűbbnek tartotta, ha meghátrál, és udvariasan megkérdezi: téged hogy hívnak? Soha sem láttalak még erre.

- Sárga Rebeka vagyok! – mutatkozott be illedelmesen.

- Aha, … sárgarigó néni fészkéből való vagy! … Ha akarod, tartsd meg nyugodtan a csigát!

- Köszönöm, annyira nem vagyok éhes! – és már gurította is vissza.

- Tartsd csak meg! … Én beérem a gilisztával is. - mondott le fájó szívvel kedvenc falatjáról. … - De, ha gondolod, … egy földigilisztáért fütyülni is megtanítalak! – csillant föl Ricsi tekintete.

- Engem?- kérdezett vissza huncutul a kis sárgarigó, és olyan gyönyörű trillázásába kezdett: „Huncut a bíró!” „Huncut a bíró!”- hogy Ricsi lélegzete menten elakadt.

Ettől kezdve sokat játszottak együtt, könnyedén tanítgatták egymást, nagyon jó barátok lettek.

 

- Kakukk, kakukk! … Kakukk, kakukk! – a levegő szinte megdermedt körülötte.

 

Estére, a tisztálkodás, csőrök tisztogatása után a kisrigók eléggé elfáradtak. Álmosan bóbiskoltak, amikor Ricsi megrázta magát:

- Mama, szeretnék ébren maradni! A többiek szerint csodálatos látvány lesz az éjjel! Látható lesz az esthajnalcsillag. Tudod, a mi életünkben már nem lesz többet ilyen! Kérlek, mama!

Rigó papa, aki a fészek szélén kuporgott, alig észrevehetően bólintott; engedje csak meg, hiszen úgyis mindjárt elalszik.

- Ki mesélt neked erről? – kíváncsiskodott anyja.

- Rebus, és azt is mondta, hogy Vénusz a szépség istene. – ásította.

- Milyen művelt, okos rigólány ez a Rebeka! – jegyezte meg őszinte elismeréssel, a békésen szuszogó fiacskájának.

 

Hajnalodik. A napfény hosszú, öblös sugarakkal világította át a lombkoronát, egyre mélyebben, mélyebben haladva a talaj felé.

Ébredező, csipás szemek, éhes, korgó zúzák figyelmeztették a szülőket, - akik szívesen szunyókáltak volna még - a hajnali karének hamarosan rázendít!

 

A szikrázó fényben megcsillanó, szivárványszínű selyemfonalak csodálatosak voltak! Ricsi éppen azon elmélkedett, mennyire ellentmondásos, hogy ez a szép, szabályos remekmű, hamarosan a rabságot jelenti majd valamelyik rovarnak, … mikor rútul felkacagott a kakukk. … Követte őt a hím madár is.

 

- Kakukk! Kakukk! – igyekezett magára hívni Rebeka figyelmét. - Kakukk! Kakukk! – majd rövidke röppenésekkel, egyre közelebb került a sárgarigó-fészekhez. - Kakukk! Kakukk! – fújta a nótáját, közben le sem vette tekintetét a bájos madárkáról.

- Miért nézel ilyen kitartóan? – kérdezte Rebeka.

- Csodálom a gyönyörű tollaidat! … Ilyen szép madarat még soha életemben nem láttam! ... Megengeded, hogy közelebbről nézhesselek?

A kisrigó elbizonytalanodott: - Hízelegsz?

- Ó, dehogy! – szemérmesen hajtotta le fejét. – Csupán a szépséged előtt tisztelgek!

- Ne zavarj kérlek, mert ki kell takarítanom a fészket, mikorra mama visszaér!

- Ó, de sajnálom! Miért kell egy ilyen picinyke madárnak ennyit dolgozni? – sajnálkozását úgy fejezte ki, hogy fejét a világossávos begyéhez hajtotta. - Mi kakukkok, ettől sokkal nyugodtabban élünk! ... Igazán sajnállak!

 

Szokásához híven, bagoly néni most is árnyékban, az odú előtt bóbiskolt. Úgy tett, mintha aludna, de a majdnem előre néző szemeivel minden apró részletről, pontos térképe volt. Kitűnő térlátását még tetézte a kiváló hallása.

Így, a messziről, fáradtan hazatérő sárgarigó mamának, kérdezés nélkül számolt be, a palaszürke madár feltűnő látogatásáról. Hozzá tette még, hogy a hiszékenységnek ára van!... Nagyon nagy ára! … Akiben nem alakul ki az ösztönös védekezés, azt mindenki igyekszik majd kihasználni, átverni! Sőt, jóságos köntösbe bújva, becsapni!

 

Rigó néni teljesen kimerült, a friss gyümölcsdarabkák gyűjtésétől, darabolásától, és elosztásától. Talán ezért is tartotta az egészet, olyan zsémbeskedő, üres huhogásnak. Azt a figyelmeztetést sem vette igazán komolyan, miszerint az unatkozó fiókákat, esetleg mások szívesen befogadják! Jószerivel fel sem fogta, mire is inti a bölcs, öreg hölgy. Annyira fáradt volt.

 

- Kakukk! Kakukk! – hallatszott, a szűnni nem akaró kakukkszó. - Olyan aranyos kismadár vagy! Olyan gyönyörűek a tollaid!

Máskor meg sajnáltatta magát: - Nektek olyan jó! Ti elegendőt ehettek! Az idejét sem tudom már, mikor kaptam egyáltalán enni! ... A ti szüleitek mindig gondoskodnak rólatok, én meg, … nem is ismerem az anyukámat!

- Ó, te szegény! – felelte együttérzőn a kis rigó.

 

Később pedig, azzal rukkolt elő: - Olyan jó nektek, amiért ilyen öblös fészketek van! …

Nem adnál nekem egy-két tollat, vagy szőrcsomót? Marad nektek bőven belőle!

 

Kellemes, meleg délután volt. Jól esett az ebéd utáni pihenés. A fészkében bóbiskoló

feketerigó csőrére egy tollpihe hullott, mire az, méltatlankodva fölnézett.

- Bocsi! – csicsergett Rebeka. – Én ejtettem le.

- Hova akartad vinni? - csodálkozott Ricsi. – Ti nem ebben az irányban laktok!

- Kakukkot akartam megörvendeztetni, kért tőlem néhányat!

Tessék? …Te elhordod a fészek részeit? – lepődött meg unokatestvére. – Amit a szüleid

szorgos munkával összegyűjtöttek, hogy legyen biztonságos, kényelmes otthonotok! ... Te

ezt, szétcibálod? – Ricsi számára olyan hihetetlennek tűnt, hogy már- már azt is kérdőre

vonta, ugyanaz a sárgarigó lány van-e előtte, vagy képzelődik. Felfoghatatlan haragot és

szörnyű dühöt érzett az eddig annyira csodált játszótárs iránt.…Erőt gyűjtött a

felemelkedéshez, lábujjaival elengedte a fészek szélét, és csalódottan azt csivitelte:

- Naiv vagy Rebus, nagyon naiv!

 

 

Messze távolban szálldogálhatott, mert egész délután senki sem látta.

 

 

- Te, Rézi! – szólt fel, a fűben futkározó feketerigó papa a nejének. - Te is hallod, amit én hallok?

- Minden bizonnyal, ugyanazt figyeljük. – szökkent át egyik ágról a másikra.

- Ricsi kacag ilyen önfeledten?

- Igen. – nevetett most már rigómama is. – Kikacagja a madárijesztőt, amiért nem volt képes megvédeni a rábízott gyümölcsöt, hiába az állandó, csúfos fenyegetődzése!

- Csitt, csitt! – fülelt rigó papa. - Hallok még egy halk vihogást is!

- Az meg a dagadt kukac lehet, amint ki-kikukucskál az érett gyümölcsből. Nyilván megártott neki a sok erjedt gyümölcs, azért csuklik! – nevettek mindketten.

 

Amikor leszállt a sűrű sötétség, és a testvérkék szemhéja lecsukódott, Ricsi közelebb húzódott anyjához.

- Mama! Bagoly néni mit értett az alatt, hogy a fészek melege, nem az összehordott béléstől függ?

- Aludj! – takargatta be szárnyával. – Legyél te is bölcs, és aludj el szépen!

- Nem bírok.

- Akkor is maradj csöndben, föl ne fedezzék fészkünket a ragadozók!

Lecsukta szemét, de így sem jött a pihentető álom. Hallotta, amint szülei suttogva a közelgő veszélyről „beszélnek”, ami szegény sárgarigóéknál várható.

- Rebekával elhordatják a puha, meleg szőrszálakat, melengetni a kakukkot! – újságolta a legfrissebb hírt, rigó néni a férjének. - Ezáltal tágasabb lesz majd a fészek belseje, így észrevétlenül elférhet benne a kakukk tojása!

„No, ezek után jöjjön álom a szememre!” – borzongott bele Ricsi.

 

Hajnalban, halk suhogásra ébredtek, amint bagoly néni jóllakottan megérkezett. Bozontos tollazata letompította szárnya suhogását. … Kint kuksolt még egy darabig, a korhadt, harmatos rönkön, amikor sárga mama, már útra is kelt.

- HU-hu! Hu-hú! Azt mondod, egyedül gyorsabban végzel? Helytelen….Ha nem vonod be csemetéidet, bevonja más! … Ha nem gyakorolhatja a repülést, hogyan várjuk el tőle, a versenyrepülést! – próbált hatni a másik értelmére. – Vigyázz, a múlt visszaköszön! ... Azért adott a teremtő észt, hogy gondolkodj vele! – korholta a mindig rohanó sárgarigót.

 

A törékeny énekes fölpattant: - Nem hallgatom ezt a sok ostobaságot! – Bár tudta, jobban tenné, ha elgondolkodna bagoly néni, bölcs intelmein! Távolabb, rövid időre leült a közelben magasló szirt kiemelkedő csúcsára, ott töprengett: - Mindenkinek meg akartam felelni! Össze akartam tartani a családot, bármi áron is! … Abban reménykedtem, ha elkészül a fészek, puha, kényelmes lesz a belseje, ennivaló is lesz bőven, akkor jó szülőhöz mérten, mindent megtettem. Akkor lesz bőven időm a kicsikkel foglalkozni! …Tévedtem. Azzal sajnos nem számoltam, ez idő alatt ők is cseperednek, és az elmulasztott időt nem tudom pótolni!- sóhajtotta.

 

Otthon igyekezett Rebekának nyomatékosan kifejezni a rosszallását: - Nem tetszik nekem, hogy ilyen gyakran itt lebzsel ez a kakukk! Ez egy durvalelkű, kíméletlen madár! Senkire sincs tekintettel, önmagát tartja a világon a legfontosabbnak! Addig hízeleg bárkinek, amíg kihasználhatja! Mindenkit rútul becsap, utána kacagva továbbáll! Féltelek tőle, érted? – nézett őszintén fiókája szemébe, megértést remélve. - Nem r á d haragszom, hanem é r t e d! – szinte könyörögve csipogta.

Amint elrepült otthonról, a szürke dolmányos újra előbújt, és nyájasan kakukkolni kezdett.

 

Délután, az égigérő nyárfa környékén, hatalmas madárcsoport verődött össze.

- Csett-csett-csett! Csett-csett-csett! …Mindenki megvetően csörrögött Rebekáról.

- De, mama, ugye te nem hiszed el? – kelt Rebeka védelmére Ricsi, amint megtudta, hogy két sárgarigó fióka is kizuhant a fészekből. Egyiküket ugyan felfogta egy erősebb ág, de félő, hogy a másik a mélybe zuhant! – Mama, Rebus takarított.… Csak szegény, a nagy igyekezetében biztosan megcsúszott, nekieshetett a fészek szélének, talán akkor tört ki az oldala! Szegény Rebus, ő is alig bírt megkapaszkodni!

- A rossznyelvek másról árulkodnak.

- Mama! Mama! Rebeka véletlenül sem lökte ki a testvéreit! Ilyet soha sem tenne! Hidd el, kérlek! … Civakodtak ugyan valami pókon, de nem lökte le őket!

- Most már az sem segít. – válaszolta anyja, lesújtóan.

- Mama! … Figyelj kicsit, légy szíves! …Most jut eszembe; jó pár nappal ezelőtt olyan furcsának láttam az egyik tojást a fészkükben! Utána pedig, az tűnt föl, hogy az egyik csőr sokkal nagyobb, a többitől! … Te, mama! Mi van, ha az a nagyobb madár, nem is a Sára nénié? Szerinted elképzelhető, hogy az egy kakukkfióka, és egy óvatlan pillanatban!

éppen ő lökte le a kicsiket!

- Kicsim! Örülök, hogy ilyen okos vagy! … Látom, te egy gondoskodó felnőtt rigó leszel! - Ebben nyugodt lehetsz, mama!

 

Sárgarigó mamát, a szétdúlt fészek fogadta. Megdöbbenve tapasztalta, mi történt! Kínjában elkezdte saját tollát tépdesni! … Döbbent tekintetek figyelték a zöld levelek mögül.

- A fájdalmát egyedül kell megélnie! – mondta Ricsinek a mamája, és kitárt szárnyával akarta eltakarni előle.

- De, mama! – próbált tiltakozni a kis rigó. – Mi lesz, ha sárgarigó néni maradandó kárt okoz magában?

- Nem tesz. … Az utolsó pillanatban eszébe fog jutni, hogy a megmaradt kicsikről gondoskodnia kell, fel kell őket nevelni!

A környékbeliek néma csendben vártak. Később, honnan-honnan nem, rigó papa is megjelent, leszállt a fészekbe. A feszült csendben még a gallyak sem zizzentek.

 

Sárgarigó néni napokig kerülte a többiek társaságát. Szárnyaszegetten ült a nyárfa alsó ágán. Párja gondoskodott a kicsikről.

 

 

- Kakukk! Kakukk!... Ha átköltöznél hozzánk, sokkal jobb sorsod lenne! Takarítanod sem kellene! – vigasztalta Rebekát, a jóval nagyobb testű madár. - Annyi bodzát gyűjthetnél, amennyit csak akarnál! – csalogatta effélékkel. - Kakukk! Kakukk!

 

- Rossz úton jársz kismadár! – jegyezte meg bagoly néni Rebekának, akinek az öreg tölgyfa előtt kellett elrepülnie, ha a kakukkhoz igyekezett.

- Rosszul látod. – vágott vissza a félrevezetett énekes. - Ő mindig jó volt hozzám. Sohasem parancsolgatott, csak szépen megkért.

- Azt nevezed parancsolgatásnak, ha nevelni akartak? …Buta vagy kisrigó! Nagyon buta! – engedte le tehetetlenül, hatalmas szárnyait.

- Allergiás vagyok már az örökös szorgoskodásra! Én sokkal lazábban, kényelmesebben fogok élni, nem ilyen güzüként, mint a szüleim!

- Ez is egyfajta megoldás, de milyen! - Az idős bagoly hölgy, nagy fejével megadóan bólintott, majd azt huhogta: - Igazad van kisrigó. … Minden madárnak joga van saját életét úgy elrontani, ahogyan csak akarja! … Egy fontos momentumról azért neked sem kellene elfeledkezni: Az eddigi gyakorlat azt mutatja, a kakukk, még soha életében nem épített fészket magának, viszont, minden utódja ki kelt a tojásból. Szerinted hogyan lehet? - ezzel terebélyes szárnya alá dugta fejét, és mély álomba szenderült.

 

Mások is megrökönyödve tapasztalták: mennyire megváltozott az intelligens rigólány viselkedése.

- Felnőtt vagyok, már tudok repülni, senki ne csipogjon bele az életembe! – jelentette ki harciasan.

 

 

 

Amikor sárgarigó mama hazaszállt, megrökönyödve tapasztalta, szeretett fiókája csippenés nélküli elköltözését!

- Mindig azt tartottam a legfontosabbnak, hogy okos, ügyes legyen, ne szoruljon senki morzsáira! … Rágondolni sem mertem volna, hogy éppen egy másik madár fogja ilyen rútul félrevezetni! … Pont, ez a jelentéktelen jellemű?

 

- Ricsi értetlenül kérdezte: - Rigó bácsit teljesen hidegen hagyja Rebeka elköltözése?

- Az apáknál könnyebb a leválás. – tárta terelőre szárnyát, de az belecsimpaszkodott anyja tollába, úgy követelte: - De miért mama?

- Mert, … mert, - kereste a megfelelő szavakat – mert, az idő alatt, míg mamájuk a tojásokon ül, van lehetőségük teljesen összemelegedni.

 

Bagoly néni, a bajban is a maga módján gondolkodik:

- Mit nem értesz? - kérdezte az odúja előtt összetörten megpihenő Sárát. - Olyanná vált, amilyenné nevelted: jó szívű, önzetlen, segítőkész… Mit akarsz még?... Ja, hogy mindenkivel szemben az, és sokan kihasználják? … Na látod, erre előbb is gondolhattál volna! – azzal elrepült.

 

Feketerigó mama megvárta, amíg a kicsik elalszanak, nyugodtan repülhessen át, bajbajutott szomszédjához.

- Szegény Sárga Sárán talán az is segít, ha együttérzően meghallgatja valaki! A megosztott bánat, fél bánat! – gondolta.

- Férje ugyan nem értett egyet, a késői felröppenéssel, de elfogadta neje törődését.

- Legyél résen! Én innen figyelem az utat! – engedte el.

 

- Szétdúlta, tönkretette a családomat! – panaszolta Sára asszony. – Fiókáimat először magához édesgette, utána kitúrta a fészekből! Rebekával pedig teljesen kiszolgáltatja magát!… Istenem, hogyan befolyásolhatták ennyire ezt az okos, szorgalmas, képzett madárlányt!

- Éppen ezért. – jegyezte meg halkan a szomszédasszonya. - Időben felismerték a tehetségét, és most már vele szedetik a rovarokat. Ők jól el vannak. Időközönként megdicsérik, amitől álomvilágban érzi magát, és még neki lesz lelkiismeret furdalása, ha a hideg idő miatt kevesebb rovart bír összekapkodni! Ezért, az a mafla, az eddigiektől is többet repül! Fel sem tűnik neki, hogy már csont és bőr!

- Érdekli is azokat! – legyintett fájó szívvel. – Az énekes madarak között, bármikor könnyen találnak maguknak másik balekot! …Olyan méltatlan hozzá, ez az állapot!- kesergett az anyja. - Belepusztulsz, annyira félted, máskor pedig dühös vagy rá! … Mi az ördög ez? – kérdezte. - Te érted?

 

 

- Szegény kismadár! – sóhajtott föl szánalommal veréb néni, amikor összetalálkoztak.

- Nem kell sajnálni, önként vállaltam! – csipogta pimaszul vissza.

- Azt, hogy a dermesztő hidegben kóborolsz, a szél majd elvisz, a kakukk meg terpeszkedik a meleg fészekben? … Képes azt hinni, mindenki azért született, hogy őt szolgálja! Lusta, haszonleső madár!

 

Fecskéné asszony is bekapcsolódott a beszélgetésbe:

- Elsüllyednék szégyenemben, ha sem a fészeképítésre, sem az önálló élelemszerzésre nem tudnám megtanítani a fiókáimat! Valahol, azért a mamája felelőssége is fenn áll!... Én is anya vagyok, szeretem az enyémeket, de a másét, akkor sem lenne szívem kihasználni, azért, hogy az enyémnek érdemtelenül jobb legyen! – vett egy sárcsomót a csőrébe.

- Aki nem dolgozik, ne is egyék! – zárta rövidre az eszmecserét a verebek anyukája, és… huss, elsietett!

 

- Bagoly néni röptében vonta felelősségre Rebekát: - Hallod-e? … Kisrigó vagy te, nem rabszolga! Éppen neki kellene téged kiszolgálni! Te vagy a kicsi, a törékeny! Náluk ez is fordítva működik?

 

Heves zápor köszöntötte az ébredőket. A szél feltámadt! Egyre erősödő vihar, tőből csavart ki fákat! Süvít, fúj, dörög! Fák törzsei nyikorogva hajlongnak! … Kismadár távol a fészektől, élelmet gyűjt. … Az egyik fa gyökerestől kifordult, és az árokba zuhant.

 

Sárgarigó mama feszülten, hol az elárvult fészekre néz, hol a dülöngélő fákra. Tudja, fiókája valahol élelemszerző körúton. Anyai ösztöne azt súgja: Rebeka veszélyben van. Sietve átterelte a kicsiket a szomszédos, vastagabb törzsű fára, rájuk parancsolt, és elindult megkeresni Rebekát.

 

Süvít, visít az orkán erejű szél! Ilyenkor, nagy madárnak is lehetetlen repülni, nem még ekkora csöppségnek!

- Uram! Csak a fiókáimat ne érje semmi baj! Add uram! … Velem bármi történhet, nem számít, csak ők megússzák ép bőrrel! – vette föl a harcot a tomboló széllel.

Körözve elindult a tisztás felé, amikor a mögötte hagyott fa törzsét, a szél egy hatalmas reccsenéssel, kettétörte, és földre döntötte.

Az ág alól halk csippentést hallott. Szíve nagyot dobbant.

- Rebeka! Várj, segítek! – Leszállt a még erősen himbálódzó koronára, akkor vette észre, hogy az egyik vastag ág, maga alá terítette fiókáját.

- Csipp!...Csipp! - halkult el egyre inkább a csipogás. - Mama, ne haragudj! – de ereje alig maradt a további csipogáshoz.

Anyja körbe nézett, alaposan szemügyre vette a levelekkel gazdagon megrakott gallyakat, és belátta: egyetlen esélye maradt a kiszabadításra, ha alámászik a legvastagabb ág alá, és megpróbálja fölfelé tolni, beszorult kicsinyét.

- Ne, mama, ne! Akkor nem bírsz kibújni!

- Uram, add, hogy épségben kiszabaduljon a fiókám! Add, uram, add, hogy sikerüljön! Engem büntess, ne őt, uram! – kérlelte szívet tépően, a madarak urát, közben teljes erejével tolta fölfelé kicsinyét, ki a gallyak börtönéből. - Uram! Engem büntess, ne őt! Megérdemlem! – könyörgött küszködve. - Uram! Tőlem még csak elvettél, most segíts! … Segíts, kérlek!

 

Fiókáját sikerült végre föltuszkolni, de az ő szárnya beszorult a két vastag ág közé, később lezuhant.

 

Reggelre a vihar hanyatt-homlok elviharzott! A Nap úgy ragyogott, mintha az egész világ megtisztult volna. Kisgyerekek szaladtak játszani, mikor az egyik észrevette a földön fekvő, élettelen sárgarigót.

Gyorsan előkerült a játéklapát, cérnával, pedig összekötöttek két pici gallyat, keresztformára, ahogyan a nagyoktól látták.

Éppen végeztek, amikor az egyikük megbökte a másikat: - Nézz csak föl! Végig figyelt bennünket az a szomorú szemű kismadár! … Vajon, kije lehetett? Talán az anyukája?

 

A tanyasi istálló felől hirtelen eszeveszett csipákolás hallatszott.

- Égszakadás, földindulás, fészektörés! – csipogták jajveszékelve a füsti fecskék! – Meneküljön, ki merre lát! – visították hasított csőrükkel, és öten, hat fele menekültek!

- Ezeket meg, mi lelte? – néztek megilletődötten a többiek. - Eddig, az istállóban, a tehenek közelében kitűnően érezték magukat! A zuhogó eső is hidegen hagyta őket! Lehetett az idő, idekint bármilyen madarat próbáló is, odabent bőséges, légykínálat várt rájuk!

- Csí- csí- csí! – rémült, hosszúra nyúlt sipíkolás, eszeveszett menekülés az erdő felé!

Ricsi hahotázva mesélte el otthon, hogy az öreg bácsi az istállóban, akkorát csattantott az ostorával, hogy még a fészküket is leverte!

- Amiért körbe potyogtatják a fészek alját? – kérdezték testvérei.

- Á, dehogy! ... A gerenda mögé rejtette a pálinkás üvegét, amit esténként meghúzott, amikor ment Riskát fejni. … Ez a két ficánkoló meg, játék közben leverte. Na, lett hadd-el had! Ezért kellett a fecskéknek, mint a villám kislisszenniük!

 

 

Ebéd után a feketerigó pár az akácos mellett repült el, amikor rigó néni meglátta sürgő-forgó fiacskáját. Lelassított. – Te mit keresel itt?

- Játszunk mama! – felelte a meglepett madárka.

- Ilyen távol?

- Hagyd csak! – intette rigó papa. – Örülj inkább annak, milyen önálló, egyre távolabb merészkedik!

Rigó néni ugyan nem parancsolta haza, de fenntartással fogadta a bejelentést. Este pedig vércseppeket talált a fészek szélén.

- Megszúrtam csak a lábamat. Nem súlyos a seb. – magyarázta anyjának.

- Nem örülök, ha ott játszotok. – jelentette ki. – Közelebb is találtok eledelt

 

Úgy látszott intelmei hiábavalóak, mert másnap, sőt az utána következőn is „sürgős dolgukra hivatkozva” sprinteltek el Veréb Vincével.

 

- Egyre inkább nem tetszik nekem ez a kölyök! … Ha jól belegondolok, a többi is olyan furcsán viselkedik! … Bedugják a buksijukat, bekapnak egy falatot, és már rohannak is vissza! … Te, ezek készülődnek valamire! – következtetett rigó mama.

Következő reggel alig hajnalodott még, amikor Ricsi már eltűnt otthonról. Rigó mama érdeklődni sem tudott senkitől, mert Vincéről sem tudtak a szülei semmit, sőt vörösbegyné is szokatlanul zavart volt. … Rigó mama eldöntötte, addig marad a közelben, amíg biztosat nem tud!.

 

Csend és nyugalom övezte, a ritkás erdőszélét. A levegő szinte állt.

Egyszer csak vörösbegyné, hánya-veti mozdulatokkal elrepült a fészkéről, egyedül hagyva fiókáit. Már éppen figyelmeztetni készült, amikor a lesben várakozó kakukkra iszonyatos kakukkolás verte föl a környéket! Csapdosás, kakukkolás és vérző hátsó jellemezte a szürke madarat. Kínjában verdesett, és szitkozódva csapkodott! A fészek aljáról pedig vad csipogások hallatszódtak.

- Nesze, nesze! - és akáctövissel körbefont ággal csapkodták a kakukk hátsóját. Rigó néni először nem értette, majd amikor előbújt a narancssárgára festett fiacskája, és a szintén sárguló Vince, ő is hahotába kezdett!

- Na, ezt egy életre megleckéztettétek! – nevetett rigó papa is, de a többiek is hangosan kacagtak! A kakukk pedig azt sem tudta, hogyan húzzon el, még a környékről is!

- Vidámság az alapja az egész életnek!- jegyezte meg trillázva rigó papa.

 

 

Kora délután, fekete sereg érkezett a lombos fához. Rigó mamát különös érzések kerítették hatalmába. Ricsi leütött fejjel, de határozott döntéssel állt a fészek szélén.

- Mama! Hidd el, nekem sem könnyű! Itt a hazám, de szeretnék elrepülni a többiekkel! Ígérem, nagyon fogok magamra vigyázni, és tavasszal az elsők között térek vissza!

Mint annyiszor, most is rigó papa intett beleegyezően, bár az ő szíve is telve volt aggodalommal.

Rigó mama szemei megteltek könnyel, szárnyát búcsúzásra tárta. Úgy érezte, szíve menten kettéhasad.

- Mama, ti is fogtok nekem hiányozni! – csipogta, de a többiek már sürgették.

 

 

 

 

Németh Marika, amatőr

Ezt a mesét írta: Németh Marika amatőr

...............


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!