A kis csörömpölő

A kis csörömpölő.

A kis csörömpölő

Késő nyári nap volt-e, vagy kora őszi, Dömpi, - a bernáthegyi - nem bírta eldönteni.
Abban volt csak egészen biztos, hogy nagyon kellemes idő van, és az ő pocakja folyamatosan
töltődik a finom ebéddel.
Elégedetten lefetyelt, mikor váratlanul, akkora sikoltást hallott, amibe még az ablakok is
beleremegtek. Hirtelen kirántotta hatalmas fejét az öblös vödörből, … és figyelt. … Mivel
ezután már csak ziháló beszédhang szűrődött ki az ajtón, úgy döntött, folytatja a lakmározást.
Ránézett a félen maradt edényre, de az étvágya, mintha tovaszállt volna.
- Kutyafáját! Nyugodtan ebédelni sem hagyják az ember kutyáját! – bosszankodott.
Viszont, egyre határozottabban érezte; jólesne egy kis ebéd utáni szundítás.
Odavánszorgott hát kedvenc napozó részéhez, a ház déli falához, ahová most is olyan
erőteljesen tűztek a napsugarak, azonban előzőleg valaki, éppen arra a helyre tett le, egy
terebélyes kosarat.
Dömpi megbökdöste orrával a kosarat, gondolva; talán arrébb bírja tolni, és akkor késő
délutánig kedvére napozhat a melegen. … A vesszőkosár azonban meg sem moccant. Így,
kénytelen volt megelégedni a maradék hellyel. Szokásához híven; kettőt-hármat körözött,
majd lehuppant a fal tövéhez. Mellső lábait maga elé nyújtotta, bumszli orrát közéjük
helyezte, és egy másodperc múlva már mély álomba is szenderült.
Első álmánál tarthatott, mikor a kosárból éktelen csörömpölés ébresztette föl. Hirtelen
fölkapta súlyos fejét, de ebben a pillanatban a zörgés abbamaradt.
- No, azért! – mormogta önelégülten. – Lássuk ki az úr a háznál! – Hosszabbra nyújtotta
fáradt végtagjait, turcsi orrát most melléjük helyezte, és önfeledt horkolásba kezdett.
Az egyenletes, békés szuszogást, még az előbbitől is hangosabb lárma szakította félbe.
Dömpi álmosan fölemelte a fejét, de csak a jobb szemhéját volt hajlandó kinyitni, így lesett be
a vesszőkosárba. A diók éppen ekkor csúsztak vissza a helyükre, és a kétfülű kosár, újra
teljesen mozdulatlanná vált.
Szerencsére, a mindig álmos bernáthegyit nehezen lehetett kizökkenteni imádott
alvásából. Egy perc múlva már, újra durmolt tovább. Amint egyenletesen fújta a levegőt, a
csörgés-csörömpölés iszonyatosan felerősödött, pontosan a füle mellett. Bár, szörnyen mérges
lett, mégis mozdulatlan maradt. Hosszas morfondírozás után arra az elhatározásra jutott;
sokkal elővigyázatosabb lesz, és kilesi, vajon, mi is történik a füles kosárban. „Kell ott valami
másnak is lennie, - tűnődött – hiszen a diók maguktól mégsem tudnak egymásra gördülni!” …
Óvatosan emelte föl a fejét, hogy maradjon ideje bekukucskálni a vesszőfonatba, de a
látványtól, öblös szája is tátva maradt. … Mintha bokszmérkőzést játszottak volna a diók, úgy
ugrabugráltak egymás fölött,- alatt,- mellett. Alig fértek a magas oldalú kosárban.
Az érett, táncos diószemek közül, ekkor, két pirinyó fülecske kandikált elő. Dömpi
szemei tágra kerekedtek. Az ámulattól még a nyála is lecsöppent, mert az ici-pici füleket egy
picike, szürke, izgága test követte. - Ilyen pöttöm állattal még soha életemben nem
találkoztam! – gondolta.
- Ez az incurka-pincurka puhaság, csapna ekkora zajt? – csodálkozott a nagy testű állat.
Morgásától azonban a kisegér halálosan megrettent, és mint a villám, már slisszent is föl, a
barna, kemény héjú, diók tetejére, onnan pedig a kosár peremére. … Dömpi ekkor, önmagát
is meghazudtoló gyorsasággal csapott le rá, hatalmas mancsával. Ugyan, a selymes szőrű kicsi
állat fürgén csusszant ki, de farka, sajnos ott maradt a kutyus súlyos mancsa alatt.
- Jújj! – jajdult föl. – Le akarod szakítani a farkincámat? – sírta el magát.

- Egyáltalán, ki vagy te? – érdeklődött dörmögve a foltos bundájú.
- Inci – Finci. – szipogta, és próbálta minden erejét összeszedni, de az óriási mancs nem
engedett.
- Hogyan kerültél a kosárba? – nézett rá furcsán Dömpi.
- Egyszerűen, – vonta föl hanyagul a vállát – mert kosarastól tettek ide ki.
- Bentről? – fürkészte gyanúsan Dömpi, majd kisvártatva kérdőn vakkantott: – Esetleg
miattad volt odabent az a velőtrázó sikoltás? … Szóval, te borzoltad föl a kedélyeket! –
állapította meg felháborodva.
- Cin-cin! – emelt a bajuszán a kis bajbajutott. - Van róla fogalmad, mekkora
hajtóvadászatot indítottak ellenem? … Azt sem tudtam merre fussak! – próbált
mentegetődzni. - Ijedtemben belebújtam az egyik cipő orrába, … amit, na-ná, hogy akkor
akartak fölhúzni!... Ebből lett a világi veszedelem. – cincogta elkeseredetten az egérszürke
bundácska. …- Vesztemre, ebben a házban nincs egy tisztességes egérlyuk sem! –
méltatlankodott szemtelenül.
- Most már csak azt áruld el, hogyan jutottál be a lakásba? – kíváncsiskodott tovább Dömpi,
rosszat sejtően.
- Hogyan, hogyan? … Azt ne mondd, te nem érezted annak a finom füstölt sajtnak az illatát,
ami nekem, csak úgy csiklandozta a bajuszomat! … Hát, amikor nyitva maradt a spejz ajtó,
csendben besurrantam. – vallotta be szégyenkezve.
- Úgy? … Kihasználtad azt a pillanatot, amikor senki sem figyelt az ajtó nyílására? …
Tudod, … te egy, alattomos besurranó vagy! – jelentette ki megvetően, és látni sem akarta a
kis betolakodót. … Sok idő múlva vakkantott csak újra: – Nem szép jellem! – jelentette ki
lesújtóan, az emberek szeretetére vágyó kutyus. - Ráadásul azt a nagy kerek sajtot is egyedül
etted meg? – háborodott föl ismét. – Sajtot, kolbászt, mindent belakmároztál, ami az utadba
került? – kérdezte szörnyülködve Dömpi.
- Cin-cin! – cincogta hetykén. – Mindent hogyan bírhattam volna fölfalni? – hüledezett a
kisegér. – Csak rágtam egy kicsit innen is, meg egy kicsit onnan is.
- Megérdemelted, hogy söprűvel üldözzenek! – mérgelődött tovább a bernáthegyi, és
mancsát még erőteljesebben feszítette le. … Ezután hosszasan töprengett.
- Ha csak összerágcsáltad, - gondolkodott kissé vontatottan – miért haragszanak mégis
ennyire rád?
Inci-Finci intett mellső, puha mancsával, hogy hajoljon oda, és szemlesütve valamit súgott
Dömpi fülébe, mire az szörnyű dühbe gurult.
- Micsoda? Rákakiltál a polcokra? – csattant föl mélységes megvetéssel. – Milyen
szégyentelen vagy! … Arra persze nem gondoltál, te vakegér, mekkora fertőzést tudsz vele
terjeszteni? – bömbölte iszonyú haraggal. – Nagyon is megérdemelted volna, hogy nyakon
csípjenek! – fordította el bosszúsan a fejét, és elszántan azt dünnyögte:
- Na, csak találjanak itt meg az emberek, vagy a szomszédék vörös kandúrja! Az majd jól
ellátja a bajod, úgyis imád egerészni!... Haszontalan állat! – mérgelődött, a máskor nagyon is
békességes eb.
- Ha-ha-ha! Cin-cin-cin! – vihogott hosszú bajusza alatt, és apró popóját riszálta. – Tőled
sokkal jobban fél, mintsem ide merjen jönni, engem megenni! – cincogta bátran. …- Az
persze egészen más lenne, ha elengednél! – húzta összébb magát a kis selymes szőrű.
Dömpi tanácstalanul bámult rá:
- Akkor most mit csináljak veled?
- Addig engedj el, amíg a vörös kandúr észre nem vesz! – tette össze hálálkodva, egy rövid
pillanatig mellső lábacskáit, hiszen a súlyos mancs szorosan fogva tartotta farkincáját.- Hidd
el meghálálom! – cincogta a kisegér.

- Meghálálod? Te? Nekem? Ugyan mivel? – bambult csodálkozva, a hozzá képest behemót
állat.
- Megtanítalak diót törni! – ajánlotta föl hetykén. – … Vagy még jobb! – jutott hirtelen
eszébe. – Neked adom a szalonnabőrömet!
- Amelyik fel van szúrva az egérfogóra? – csipkelődött a bernáthegyi.
- Ne aggódj, nincs már rajta! – rázta meg kuncogva csöppnyi popóját. – Az este óvatosan
lecsentem róla.
Dömpi bal mancsát görbén maga alá húzta, mert így volt képes csak gondolkodni.
- Miért adnád nekem a szalonnabőrödet? – érdeklődött fondorlatot sejtve, a foltos bundájú.
- Anyukám azt tanította: „Ha van szalonnabőröd, van barátod is!”
Dömpit teljesen meglepte ez a kijelentés. Úgy érezte torkán akad az ugatás. - „Szabad egy
életmentőt, így megsérteni?” – nézett maga elé búsan, megalázottan. - „No, azért sem fogom
itatni az egereket!”- határozta el, bernáthegyihez méltón, majd elfordította a fejét, és azt
dünnyögte: - Majszold csak el nyugodtan a szalonnabőrödet, – közben, titokban körbenyalta
hatalmas száját – téged illet! … Meg egyébként sem alkuszom a gazdámék kárára! - húzta ki
mellső testét.
Később beleszagolt a levegőbe, és szimata azt jelezte: valahol a közelben ólálkodik a
rettegett, nagytestű, vörös kandúr. Fejét csalódottan lehajtotta, súlyos lábát pedig olyan
tettetett, hanyag mozdulattal emelte a másik mellé, mintha soha semmi nem lapult volna
alatta.
Így a kis cincogó egérutat nyert, és boldogan tűnt el az első egérlyukba!