A cipők pörlekedése

A cipők pörlekedése.

A cipők pörlekedése

Kipp, kopp! Kipp-kopp! Lépeget kecsesen a díszcsatokkal tűzdelt, fehér menyasszonyi cipő Másik irányból elindult felé a fekete lakk, vőlegény cipő. Lépései bátrak és elszántak. Templomi orgona dallamára, az oltár előtt értek egymás mellé. Mindketten reménykedők és szerelmesek; sarkuktól a lábujjuk hegyéig.

- Ezek voltak a szüleim! – gügyögi a parányi kötött cipőcske, selyem szalaggal összekötve külső és belső oldala.

Azért szalaggal, mert a pompont túl érdekesnek találta rajta, a pár hónapos tulajdonosa, és úgy akart megismerkedni vele, hogy egy óvatlan pillanatban a szájacskájába kapta. A fonál azonban a nyáltól megduzzadt, és elállta a levegő útját. Fuldokló tátogásra lett figyelmes a mellette tanuló anyukája, aki rémületében fölkapta a csöppnyi teremtést, és lábánál fogva kirázta belőle a duzzadt bojtot! – mesélte a bájos, pincuri, pamut-utánzat, azzal a szent meggyőződéssel, hogy: „Ha nagy leszek, én is cipő leszek!”

Ebben a pillanatban hallották meg az udvaron csúszkáló, 28-as hótaposó pörlekedését:

- Hé! Teljesen elkoptatod a talpam! – próbált figyelmeztetni. - Azt akarod, hogy a harisnyád kikandikáljon belőlem?... Szépen is néznénk ki lyukas talppal!

De a figyelmeztetés hiába való volt, mert a tükörsima jég mindennél jobban vonzotta a rajta csúszkáló Eriket.

- Most meg hova loholsz? – óbégatott a csizma, mert a fázós telet, leginkább a kandalló mellől szerette nézegetni. - Jújj! Ugye nem akarsz ekkora hóba belegázolni? – kérdezte jeges rémülettel. – Puff! … Már nyakig is süllyedtem! – hápogta. – Menjünk ki gyorsan belőle! – húzta össze fázósan gumírozott szárát. – Külső oldalam van csak impregnálva! – oktatta a benne vidáman hancúrozó első osztályost. – A bundám belsejének , a te lábadat kellene melegítenie! – didergett valódi orkán csizma módjára. – El bírod képzelni, mennyi víz lesz bennem, ha ez a sok hó mind elolvad a melegen? – cuppogta lépésenként fenyegetőzve.

- Teljesen át akarod áztatni a bundámat? … Még csak az hiányzik, hogy náthás legyél, és mindenki engem hibáztasson!

Benn a szobában, a cipős polcon megoszlottak a vélemények. Volt aki, hosszú csizmaszárát a lábfejére hajtotta; ne is kelljen véleményt nyilvánítania, de akadt olyan is, aki nosztalgiázva gondolt a vidámsággal eltöltött, gyermekcipő éveire. Néhányan pedig várakozó érdeklődéssel figyelték, a legújabb divat szerinti, topánka küszködését. Kuncogva meg is jegyezték – amikor a három éves Fanni próbálta apró lábacskáit beleillesztgetni: „Egy héttel előbb jár, mint a lába!”

• Kicsi lány! – kiáltott föl a tarka, kígyóbőr színű, térdig érő csizma. – Te mit akarsz velem tenni? Én az anyukád csizmája vagyok! … Hallod? Nem érzed, hogy akár tutajozhatnál is bennem? – háborgott. – Te tényleg komolyan akarod? … Szent kalucsni! – sipákolta. – Kicsámpásítod a szép, hegyes sarkamat! … Hagyd abba a pipiskedést! Nem érted? Mindjárt elvágódunk, úgy imbolyog a tűsarkam! – nyösztette megszeppenve. – Jesszusom! Most meg a saját, keskeny orromban fogok bukfencezni! – hüledezett. … Bumm! … Na tessék! - fészkelődött nyöszörögve Fanni lábai alatt a női csizma. - Most persze, még te sírdogálsz! ... Fejezd be a pityergést, és vánszorogj ki belőlem valahogy!

Ekkor a sámfa mérgesen rárivallt: - Segítenéd inkább fel a kisebbet! Ehelyett a csizma, kisimította gyűrött szárát, öntudatosan felemelkedett, majd azt felelte:

- „Neki is idejében meg kell tanulnia felállni, mert jönnek a többiek, és eltapossák!”

Minden lábbeli megszeppenve szemlélte az eseményeket. A kicsi lányt viszont az esés nem tántorította el a cipős szekrénytől. Gondosan kipakolgatta az alsó polcon levőket, - véletlenül sem a párjai mellé – míg egyszer csak megpillantotta a zöld színű gumicsizmát, ami azonnal eszébe juttatta, milyen vidáman tocsogott velük a nyári sárban, ezért úgy döntött, újra felpróbálja.

- Jaj, ne, pici lány! Én balos vagyok! – sipíkolta görnyedezve a kiscsizma. – Ne a jobb lábacskádra erőltess!....Ne! Ez szorít!... Te mersz pityeregni, akkor én mit csináljak; visítsak? Hiába kérleltelek! Ugye most már nehezen bírsz kibújni belőlem?

A szipogás viszont váratlanul abbamaradt. Pufók popsi emelkedett az égnek, majd a csöppnyi teremtés fölegyenesedett, és uccu, elindult a gyerekszoba irányába, ott hagyva a cipőhalmot. Apró karjaival erősen magához szorítva féltett kincsét.

Barna rövid szárú csizma törte meg a csendet.

- Te, meg jobban jársz, ha kezded magad kicsomagolni a selyempapírból, sőt a doboz fedelét is bátran csúsztasd félre, mert erőteljesen közeledik a tavasz! – biztatgatta a szürke félcipőt, amely hosszú, téli álmot aludt a gardrób mélyén.

- Ugye szeretnél már a helyemre kerülni, és itt pihenni jövő télig? – sóhajtozva kuporgott a lapos talpú. – Hidd el, én is érzem már a tavasz közeledtét, csak úgy bizsereg a talpam!

A fű már javában zöldellt, üde illatot varázsolva maga köré, amikor az egyik lábbeli váratlanul azt kérdezte:

- Vajon mit csinál odakint az a bőrtalpú cipő?

- Céltalanságában a járda szegélyéhez rugdossa az útmenti köveket! Az orrán már nincs is festék! – zsörtölődött egy sárga, szögletes orrú.

- Soha sem vezet jó útra a céltalan lődörgés! – bölcselkedett a mokaszin is.

- Ne replikázz már mindenért! – pisszentette le a polc mélyén kucorgó saru. – Csak kamasz még, ezért szeszélyes, mint az április! – nyugtázta a többiek felé.

Sűrű, mézédes, akác illat terjengett a levegőben, de a hangokat nem bírta elnyomni.

- Hallod-e, hé?! … Ne így cibáld ki belőlem a lábad! ... Hallod? Fűzz ki, ne feszíts szét! … Szétrepedek! … Tényleg szét akarsz szakítani? … Anyukád majd veheti helyettem a másikat! Ezt akarod? … Nem szeretsz már? – szomorodott el az edzőcipő. – Ezért védtelek meg minden kavicstól a pályán? – szipogta. - Fogadjunk, a nagybátyáidtól tanultad, a kifűzés nélküli levetést! … Ugye? Szép dolog! Így kell rám vigyázni? – vonogatta sértődötten, steppelt oldalát.

Ekkor, a parketten, egy piros, kislány-csizma botladozott keresztül. A Csizmás kandúrétól ugyan jóval nagyobb, de amiben a magyar csárdást ropják, azt még évekig nem éri el!

– Végre rátalált a sajátjára, és véletlenül, jól is húzta föl! – nevetgéltek a polcon sorakozók.

- Kicsi még, de már magán viseli a nőiesség összes jelét! – tereferéltek vidáman a tapasztaltabbak.

- Hé! Visszahajlott a nyelvem! – sipákolta egy orgonalila, fűzős cipő. – Ne tuszkold tovább befelé a lábad! Nem érted? Rögtön kiszakad a nyelvem! … Mivel fogom akkor továbbadni a friss pletykákat? … Pedig a fekete, magas talpú, az imént újságolta, hogy a szomszédasszony lyukas zoknira húzta föl, és mekkora szégyen érte, amikor a küszöbnél le kellett vetni! – csacsogta pletykára éhesen.

Vidám madárcsicsergés kísérte a kerékpározó iskolásokat. Néhol a fecskék egészen alacsonyan suhantak el, egy-egy légy után kapkodva. Csak egy szürke, lyukacsos oldalú, nyitott sarkú méltatlankodott:

- Hol az orrom verem be, hol az oldalam lesz csupa olaj! … A múltkor meg lecsúsztam a pedálról, és akkorát estem a járdán, mint egy gyalogbéka!

- Bzs-zs-zs, bzs-zs-zs, ne-ne! Tedd vissza a pedálra a lábad! – parancsolta fájdalmában. – Jaj-jaj-jaj! Rettenetesen súrlódik! – csikorogta. - Te még a holland fapapucsot is kiszálkásítanád! – mérgelődött tulajdonosára.

Fára mászott egy fiúszandál. Kúszott, kúszott, egyre följebb, a terebélyes fa törzsén. Mindenáron be akart kukucskálni a madárfészekbe, mivel most érte el a „Fölfedezem a világot!” korszakát…. Útjáról a fa érdes törzsén díszelgő, bordó festék árulkodik.

Poros térburkolaton lépeget, lépeget egyenletesen, a nagygyerek talpbetétes cipője, amikor egyszer csak, a jobb lábát sehogyan sem bírta fölemelni. Emelte, emelte volna, de gumitalpa szorosan hozzáragadt a járdához. Húzta, vonta, cibálta, de a cipő meg sem moccant. Végül erősen neki rugaszkodott, mire föl bírta tépni. Ekkor derült ki, hogy egy rózsaszín rágógumi tartotta fogságban.

Az udvar felől hangos ricsaj szűrődött be.

- Kell neked ekkorát rúgni a fociba? – hangzott kétségbeesve. – Van róla fogalmad, mekkorát üt az orromra? – szipogta. … Milyen szerencse, hogy vastag gumírozott rész fogja össze a talpamat a lábfejemmel! – prüszkölte.

- Höp-höp-höp! – hüppögte most már egyre hangosabban. - Nem lehetne bevezetni helyette a távirányítós focit? – mozgatta jobbra-balra, duzzadó orrát a 38-as tornacipő.

Sötétkék, velúr, lányka szandál visongott örömében:

- Imádok a forró homokban futkosni, strandra járni, réten mezei virágot szedni! – hancúrozott. – Nem csüggeszt el a kánikula sem! – majd keskeny sarokpántját, - melyet ugyanaz a piros tűzés díszített, mint a szandál többi részét - kissé lejjebb tolta, ezzel is siettetni akarta a napokat.

- Nem sarokpánt kellene, hanem magas szár! – méltatlankodott rosszallóan egy vastag sarkú női szandál. – Mi fogja tartani a bokáját? Azt akarjátok, hogy lúdtalpas legyen? – teremtette össze társait, akik hasonló cipőben jártak.

- Én azt sem bánnám, ha napközben mezítláb futkosna, hiszen az a legegészségesebb! – helyeselte fontoskodva, egy mennybelépő.

- Kipi – kopi, kipi - kopi! Egy új, dekoratív körömcipő tipeg a járdán, de olyan büszkén és hangosan, hogy mindenkinek rá kell figyelnie!

- Talán bankettra, esetleg díjkiosztóra igyekszik? – találgatták kíváncsian a többiek.

Érett búzakalászok hajladoztak a nyári szellőben. Sötétlila konkoly és búzavirág tarkította, a búzamező arany színét. Valaki gyönyörű koszorút font búzavirágból, amin a kék fejecskék körkörösen mosolyogtak egymás mellett. … A pancsoló szélén viszont, pipacspiros strandpapucs árválkodott. Irigykedve nézte az ide-oda röpdöső, pöttyös labdát. Szívesen ugrabugrált volna utána, de helyette a virágokra fröcskölte, magáról a vizet.

Pislogva mentegetődzött a discoban a drapp, barna díszítésű férfi csuka.

- Bocsi, ha rád léptem! … Nem látok idelent semmit a villogó fényektől!

- Semmi baj, az én nyelvem már úgyis a sarkamnál lóg! … Végig táncoltam az egész éjszakát. – lihegte a női topánka. – Alig várom a hajnalt, pedig valahogy még haza is kell blattyogni!

- Nekünk ettől sokkal könnyebb dolgunk van. – mélázott, a 42-es klumpa. –A mi gazdánk, szikrázó napsütésben is órákig ül a számítógép előtt. … Legfeljebb, nagy ritkán, keresztbe pakol bennünket. Ennyi az egésznapi mozgásunk. – jegyezte meg, elszontyolodva.

Az előszobában valaki menni készült.

- Ne taposd le a kérgem! Neked jól esne? – hangzott a lekicsinylő kérdés. - Lazíts a fűzőn, és akkor föl bírsz húzni! – adta ki a parancsot a férficipő.

- Micsoda? … Fogadásból hegyet mászni? … Brrr! Versenyt futni fölfelé? Micsoda őrültség! Ki hallott már ilyet? Ilyen csak egy sportoló fejében fordulhat elő! … Ezeknek a rögöknek meg mi bajuk van velem? … Feltétlen ki kell gurulniuk a talpam alól? Szépen néznék ki egy lépésenként csattogó cipőfejjel!… Szentséges szent bakancs! Mi lesz velem, ha visszacsúszok? … Azzal senki sem törődik? – hüledezett a valódi bőrből készült, túrabakancs.

Szusszanásnyi időre megállt, felnézett a hegy tetejére, alaposan megrázta durva szövésű fűzőjét, és azt csattogta: „Győzelem a fontos! A hozzá vezető rögös út, csak utána válik érdekessé!”

- Mosd le rólam a sarat, kérlek szépen! Ne engedd rajtam megszáradni! … Megfulladok tőle! Utána pedig kenj be finom krémmel! – epekedve kérlelte tulajdonosát a mokaszin.

- Attól lesz puha, bársonyos a bőröm! – sóhajtozta vágyakozva. … - Egyébként is azt mondják: - állt lábujjhegyre figyelmeztetően - „Mutasd meg a cipőd, megmondom, ki vagy!”

Egy, mogyorószínű cipő tétován ténfereg ide-oda, a lakásban. Keresi a párját. Mindent cipővé tett már érte. Bekukucskált szekrény alá, fiók mélyébe. … Oly sok éve róják már együtt az utakat, csak nem engedi éppen most elveszni? – biztatgatta önmagát. … Utolsó lehetőségként elindult a gyerekszoba irányába, ahol ugyanúgy, igyekezett mindenhová beleskelődni! Épp, az egészen alacsony, gyermekágy elé ért, amikor elgyötört nyöszörgés ütötte meg lyukas fülét.

Talpát kíváncsian összehajtotta, lenézett, és kiderült: a hiányzó darab jajveszékel, amit a pici lány gyömöszölt be jó erősen, a kiságy alá, hogy el ne bírjon csavarogni!

Csípős hideg, kora reggel van, de ezzel mit sem törődve, elindul a garázs felé a vadgesztenye színű, férficipő. Munkába siet. Sokat fog ma gyalogolni, ezért kell a kényelmes, rugalmas talpú lábbeli. Már nem a foci, nem a csavargás érdekli, hanem a munka, a család. Léptei ezért kitartóak, magabiztosak.

Kintről elnyűtt, kitaposott, bütykős félcipő csoszog befelé, hogy átváltson egy puha, meleg mamuszra. … Férfi-e, női-e? … Ki ismerné föl? … Bezzeg hajdanán, amikor még rámáscsizma feszült ezeken a lábakon, akkor ők is vidáman pörögtek!

- Mamóka! Mamóka! – viharzott nyomába az öt éves Fanni. – Miért nem varrunk cipőt a madaraknak, hogy ne fázzon a lábuk?

- Akkor hogyan bírnának repülni? – kérdezett vissza bölcsen a már iskolás Erik. - Lehúzná őket a cipő súlya!