Őszi gondok tavasszal

Őszi gondok tavasszal.

Őszi gondok tavasszal

- Vau, vau! Vau, hurrá! Hurrá! Vau-u-u! Hurrá, itt a tavasz! – bukfencezve, örömében össze-vissza ugrálva ugatta a kiskutya az örömhírt.

- No, megállj, te repülő, sárga virág! Egyszer még, úgyis elkaplak! – kapkodott apró mancsával a színes szárnyú lepke után, amikor halk szipogást hallott a drótkerítés mögül. Jókedve hirtelen, a lepkével együtt elszállt és kezdett egyre jobban figyelni, honnan is hallja a sírdogálást. A tacskó, hátsó lábacskáira állva, bekukucskált a kerítésen.

- Va, va! Dömpi! … Itt vagy? Te is hallod, hogy valaki sír a közelben? – Válasz azonban sehonnan sem jött, csak a pityergés halkult el kissé. Gondolkodni kezdett:

- Dömpi, csak nem te sírtál ilyen szívszorítóan?

- Hüü, …hüü – hüppögte a leleplezett bernáthegyi. – Igen, én sírtam, mert már nem szeretnek. …Elmentek nélkülem sétálni. …Itthon hagytak, mikor nekem ott a helyem közöttük. – kesergett, szűnni nem akaróan. – Vigyáznom kellene rájuk! A múltkor is nélkülem mentek el az üzletbe, és a forgalmas kereszteződésnél, egyszer csak - ez a széllelbélelt pici lány - átrohant. … Amikor meghallottam, azt hittem, ijedtemben a teljes bundámat levedlem!… Meg egyébként is: nagyon szeretek velük sétálni! - hajtotta le szégyenkezve hatalmas fejét.

A kistacskó értetlenül pislogott vele szemben. Apró, gomb szemeit óriásira nyitotta.

- Dömpi! Nem te bizonygattad a múltkor, mekkora boldogság, ha a pici lány átkarolja ezt a hatalmas, vastag nyakadat, pedig az apró kezei alig érik át… Meg a ruhája is tele lesz a szőröddel, néha még a szájába is jut belőle, mert egyforma magasak vagytok. ... Azt is tőled tudom, hogy játszottatok, és beleesett a szalmába, utána pedig úgy nézett ki, mint egy igazi szalmagyerek…. Akkor honnan veszed, hogy már nem te vagy a kedvencük? Biztosan siettek valahová! – nyugtatgatta barátját a csöppnyi kutyus. – Nyugodj meg! …No, ugye most már nem is neheztelsz rájuk?

- Rendes vagy Papucs, de tudod ezt a kutyaszív pontosan megérzi. A kisfiú sem játszik már velem, amiért a múltkor véletlenül megkapartam a kezét. Hidd el Papucs, magam sem tudom, hogyan történhetett, hiszen mindig nagyon vigyázok rájuk! Most is éppen a kisfiú miatt töröm a kobakomat. Miben is segíthetnék neki az ősszel?- kopogtatta mellső mancsával, óriási buksiját. – Mert azt csak tudod, hogy ősztől iskolás lesz? - kérdezte nagy büszkén, és megrázta sötétfoltos fejét.

A kiskutya ámulva nézett hatalmas barátjára.

- Dömpi! Éppen csak tavasz lett, és te már az őszön gondolkodsz? Hol van az még?

- Igen, - rázta, még az előbbitől is büszkébben, termetes fejét – mert a kisgazdám iskolába fog járni, és tudod Papucs, ez nagyon komoly dolog az embergyerek életében!

- Te, Dömpi! Nem csak egy gazdája van minden rendes kutyának? Nálatok ez is másképpen van?- értetlenkedett a kisszomszéd.

- Tudod Papucs, a mi családunkban sokan vagyunk. – de mivel sejtette, ezt már sehogyan sem tudná elmagyarázni a kis ügyefogyott tacskónak, inkább ráförmedt:- Ne zökkents már ki állandóan, inkább segíts gondolkodni! Ezek a szegény aprócska embergyerekek majd megszakadnak, olyan nehezet cipelnek a hátukon.

- Csahos azt mondta, mert tudod, ők messziről költöztek ide, és nagyon okos,… szóval szerinte, azt a nehéz valamit, táskának hívják. – vágott fel a kis szőrgombóc. - Meg azt is, hogy az már magában is „kutya nehéz”. Ráadásul olyan mély, hogy magamfajta kiskutya, három is elférne benne… Brrrr! A puszta gondolat is hátborzongató!

- Ha ezt még tele is pakolják nehéz könyvekkel! – állt fel kissé zaklatottan a bernáthegyi – nem csoda, ha megfájdul a gyenge hátacskájuk! … Nem értem, miért nem lehet azt otthagyni, abban a hatalmas házban?…Miért hordanak mindent oda-vissza, ezek az apróságok? …Úgy hiszem, sohasem fogom megérteni. – mormogta, majd tett két-három kört az udvarban, és váratlanul megállt. – Igazán tarthatnának mindenből egyet abban a magas épületben; egy-egy darab pedig lenne nekik otthon is.

- Te milyen okos vagy, Dömpi! – ismerte el csodálkozva a tacskó. – Ennyi okosságot ugye akkor sajátítasz el, mikor délben idejönnek hozzád a gyerekek és a kerítésen át, simogatnak, meg neked adják a finom szalámis zsömléjüket? … Mi mindent tudsz! - álmélkodott tovább Papucs. – Könyvek? Füzetek? Színesek?... Bár megvallom: azt magam is szívesen kipróbálnám!- billegett kényeskedve. – Milyen élvezet lenne, rajzolni egy koromfekete tacskólányt, olyan igazit! – ábrándozott hosszasan a kiskutya.

Dömpi meglepetten bámult rá, majd tekintélyt parancsolóan ráförmedt:

- Mit komolytalankodsz, te itt? Megártott a tavaszi szellő? Én fontos dolgokon morfondírozom, te meg holmi tacskólányokról álmodozol?

Felháborodását úgy fejezte ki, hogy körözött saját maga körül kettőt-hármat, majd hirtelen lehuppant, csak úgy szállt a por mindenfele.

- El tudod képzelni, milyen megerőltető lehet csöngetéstől- csöngetésig, egy helyben ülni a padban, ráadásul: figyelni is kell a tanító nénire! Nem lehet ám lepkék után futkosni! … Meg óra közben, jó ízű csontot majszolni! … Aztán, a játékaikat is feleslegesen vinnék, …na jó, jó, legfeljebb egy plüss cicust. – tett némi engedményt a robosztus alkatú házőrző.

Papucs határtalan boldogsága elszállni látszott.

- Ugye Dömpi, nekünk kutyusoknak, nem kell iskolába járni?- érdeklődött szorongva a kis hallgató. – Mert, mi van olyankor, ha éppen feltelepszik az ablakpárkányra, az a szemtelen, pöffeszkedő Cirmur? ... Rágondolni is borzalom!

- No, akad abban az iskolában, azért érdekesség is. – emelte föl tudálékosan a fejét Dömpi.- Például, lehet a sok szép, színes ceruzával cicát is rajzolni, amit ők úgy hívnak:„C„ betű…. De vajon, mit jelenthet?- töprengett a bernáthegyi.

- Fecske betűt is tudnak írni? Mert tegnap azok is visszajöttek! – újságolta derűsen a hírt Papucska. – Azt vajon, hogyan alakítják?

- Talán hasonlít arra a formára, mint amikor a villanydróton ülnek, figyelve a legyet, szúnyogot, közben meg összepotyogtatnak maguk alatt mindent. Pfuj! …Ettől csak a szőnyegrázást utálom jobban! – borzolta fel vastag bundáját a robosztus alkatú.

- Egész nap csak rajzolnak a mancsukkal? – kíváncsiskodott álmélkodva a kiskutya.

- Á, dehogy! – dörmögte Dömpi. - Képzeld, Számolni is tudnak! Össze tudják adni, hogy neked meg nekem, mennyi mancsunk van, ha egymás mellé tesszük, de azt is, ha egyikünk eldugja a hátsó tappancsát. – mutatta és nehézkesen maga alá gyűrte, jobb hátsó lábát. – Sőt, azt is ki tudják számolni, hogy kettőnknek mennyi füle van, de még a Füleskéjét is hozzá bírják adni!

A tacskó hosszasan merengett, majd huncutul megkérdezte:

- És Füleske lekonyult fülét hogyan adnák hozzá?

Dömpit szörnyen bosszantotta, ha kisszomszédja olyanokat kérdezett tőle, amire ő sem ismerte a választ, ezért tettetett haraggal rámordult:

- Papucska, olyan badarságokat tudsz kérdezni, amitől még az én lapát füleim is lekonyulnak.

A tacskó szörnyen elszégyellte magát, és igyekezett gyorsan valami okossággal előrukkolni:

- Csahostól tudom, a képeskönyvek egyikében van egy kedves mese, egy aranyos kiskutyáról. – mórikálta csibészesen magát.

- Arról, amelyik este nagyon sírt, a néne megsajnálta, bevitte az ágyába, ő pedig hálából bepisilt? – csipkelődött a termetes eb.

- Akkor még nagyon kicsi voltam – hajtotta le szégyenkezve fejecskéjét. – Meg az is előfordulhat, hogy neked tévesen mesélték. – szipogta.

- Kicsoda? ... Kelep, a gólya, aki a ti kéményeteken fészkel?

- Ó, az árulkodós! – csattant fel fenyegetően a kis véreb. - Csak ne lenne olyan irgalmatlanul hosszú a csőre! – és haragjában föl- alá járkált.

- No látod Papucska, akkor lesz ősz, amikor ezek a madarak újra visszarepülnek Afrikába, akkor megy az én kisgazdám iskolába. – dünnyögte Dömpi mélyen elgondolkodva.

A lassan megbékélő feketeség leereszkedett popsijára, mellső lábacskáit feszesen maga elé állította, majd megadóan vakkantott:

- Látom, neked ez tényleg komoly fejtörést okoz.

Dömpi bambán meredt előre. Csak úgy, nézett a semmibe. A szeme fehérje is pirosra változott. Hatalmas fejében talán most képzelte el, hogyan fog majd az iskolás kisfiúnak segíteni, amikor hirtelen – vulkánkitöréshez hasonlóan – felugrott, és egy óriásit bömbölt bele a zizegő csendbe:

- Megvan! Megvan! Vaú-ú-ú! K i g o n d o l t a m! Mégis csak kigondoltam! – ugatta kitörő boldogsággal. – Kigondoltam, hogyan fogok segíteni a kisgazdámnak! – ujjongott határtalan örömében a bernáthegyi.

- Na mondjad már! – pattant négy apró talpacskájára a kis szomszéd. – Mit eszeltél ki? Oszd meg hamar velem is hamar!

Dömpi vidáman forgott, forgott, maga körül mindent elsodorva, majd hirtelen megállt, leült, fejét felemelte, és bejelentette:

- Én fogom cipelni reggelenként az iskolatáskát! ... Nyakamba akasztom és kutyagolok vele egészen az iskolába! – ugatta határtalan boldogsággal, a felfedezés mámorában. – Ha mások a kosár fülét húzzák a fejükre, úgy mennek bevásárolni, akkor rajtam se foghat ki egy iskolatáska!

A bejelentést hosszú csend követte. Papucs némán visszaült, mellső lábacskáit maga alá hajtotta; pisszenni is elfelejtett.

- Dömpi, honnan vetted ezt az ötletet? – kérdezte sokkal később.

- Miért, nem hallottál még egyetlen történetet sem, a szent bernáthegyiről, aki a hatalmas hótömeg alól is képes kimenteni az embert? – Majd egész testét büszkén megfeszítve, - ezzel is elismerve ősei hőstetteit - állt fel –kissé lenézően- a füves udvar közepén, bár hozzávakkantotta: - Szörnyen keveset tudsz még rólunk!

A csend újra körbefonta a két jó barátot. Tacskó tétován megvakarta fületövét, és hangosan ásított az erősödő felmelegedéstől.

- Dömpi! Ha délben én is idejönnék a kaputokhoz, amikor a gyerekek jönnek iskolából, én is ilyen okos lennék?

- Hiszen az iskolaudvar mellett van a ti udvarotok is! – dohogott a házőrző. – Nem látod, amikor a gyerekek nevetve, guggolva úgy ugrálnak, mint a breki? – gondolkodott hosszasan. Bárcsak egyszer nyakon csíphetném azt a brekegőt! Tegnap is vihogva ugrált az árokba, csak úgy csobbant a pocsolya!… Haj, ha egyszer a mancsomba szoríthatnám!

- A néne meg, hajnalban Vakond Tónit tervezi nyakon csípni! Képzeld, az összes paradicsom-palántát kitúrta a földből, amiket szegény néne, drága pénzért vásárolt a piacon. Én ugyan bizonygattam, nem akart az kárt okozni, csak hát, alulról nem látta a veteményes kertet. Megérezhette a tavasz melegét, és zsupsz kotort felfelé!

Dömpi rezzenéstelen arccal hallgatta végig, majd mély öblös hangján vakkantott:

- Miért nem inkább a Tónit figyelmeztetted?

- Mennyire igazad van! – meresztgette kicsi füleit az égnek. – Szerinted, hogyan lehetne neki jelezni? ... Tudja erre egyáltalán valaki a választ?

- Papucska! – révedezett a távolba Dömpi. – Én ilyenekről még soha sem hallottam! Nem is vagy te olyan butuska, … ezennel kijelentem! – emelte magasra jobb első lábát, egészen a súlyos feje mellé.

A kiskutya – mintha az egészből semmit sem hallott volna – merev testtartással, felemelt fejecskével feszesen ült a járda szélén. Látszott, hogy valamin borzasztóan töpreng.

- Dömpi! Ki az a tanító néni? Olyan, mint a néne? ... Jószívű, kedves?

- Hasonló. – mormogta a kérdezett.

- Hurrá! – vakkantott fel örömmel, és egy nagyot ugrott a tacskó. – Akkor engem a tanító néni is kedvelni fog! Dömpi! Most már én is szeretnék iskolába járni! Hurrá! Vau-vau! Iskolába! K u t y u s i s k o l á b a akarok járni! – és boldogan pörögve, forgolódva ugra-bugrált hazafelé.

A beteg Dömpi

A nyílegyenes úton Papucs kutyagolt, lihegve. Apró lábai egyre nehezebben cipelték. Az utca két oldalán, cikk-cakkban futott, háztól-házig. Bekukucskált minden kerítésen, beszagolt minden udvarba.

- Melyik házhoz hozhatták, vajon Dömpit? – próbálta kitalálni a tacskó. - Csahos azt mondta: az utca közepe táján van, a jobb mancsom felől. … Hirtelen megállt, sőt, le is ült a járda szélére. – De, melyik lehet a jobb lábam? – riadt föl. - Hiszen kettő lábam is van azon az oldalon! – pityeredett el. - Talán, mind a kettőre igaz lenne a jobb oldal?- nézte apró lábait, rettenetesen kétségbeesve, majd óvatosan maga alá húzta jobb hátsó talpacskáját, melyből időközben, a vér is kisercent. - Miért ilyen élesek erre a kövek? – nyalogatta sebeit.

Sziszegve ugyan, de lerakta felrepedezett talpacskáit, és újra elindult. - A világvégére, csak nem költöztették Dömpit?! – nézett bizakodón, körbe. - Azért is megtalálom!- fogadkozott most már elszántan az apró barát, és kémlelve szimatolta tovább a házakat, még inkább a kapukat. - Ugyan, melyik mögé rejthették Dömpit?

Ahogy, így tanakodott magában, egyszer csak, eszébe jutott: Csahos azt is a lelkére kötötte, keresse előbb a fekete pulit, az majd útba igazítja. … No, ez már valamivel biztosabb támpont! - nyugodott meg, és trappolt tovább.

Ihol, ni! Hangos, vad ugatás, vékony, éles csaholás! Jelezvén: az is térjen ki előle, aki cseppet sem fél tőle!

Fekete, kócos gomolyag futkosott oda-vissza a kerítés mellett. „Higgyék csak azt kintről; ő egy félelmetes fenevad!” Amikor pedig észrevette a tanácstalanul lődörgő, elcsigázódott kutyust, még hangosabban sipíkolt.

Papucs kimerülten rogyott a léckerítés mellé, de az újfajta állat teljesen meglepte.

- Te meg, hogy nézel ki? Egy kutyakozmetikus, napokig dolgozhatna rajtad, mikorra kibogozná a kócaidat! … Kutyavilág! … Neked még szemed sincs! - szörnyülködött újra, a puli láttán.

- Nincs-e? Élesebben látok velük, mint te azt, gondolnád! Koromsötétben is láttam, kit hoztak a szomszédba!- hencegte csaholva a megbántott terelő. - Ha nem szemtelenkednél, és visszavonnád a sértegetéseidet, … talán segíthetnék! – visongta tovább. – Ugyanis, ha csendben maradok, akkor a háziak, nem jönnek ki, és a mi udvarunkon hátra tudnál osonni hozzá!

Papucs mit tehetett; ünnepélyes fogadalmat tett, és már boldogan kutyagoltak végig a hosszú udvaron, hogy végre láthassa régi, kedves szomszédját. Mivel, Puli még a titkos átjárót is megmutatta, könnyedén bejutott a kerítésen.

Buksijával egyszerűen félretolta a kutyaól ajtaját, és bekukucskált. … A benti látványtól, a lélegzete is elállt.

Odabent, beteg barátja, olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy darab fa. Lábai erőtlenül szétterülve, szemei csukva. Puha, selymes bundáját meg mintha leöntötték volna egy dézsa vízzel, olyan lucskos volt. … Papucs szemei megteltek könnyel, annyira sajnálta beteg társát. Nem is tudta, mi lenne a helyes; ha felébresztené Dömpit, vagy ha hagyná tovább aludni. … A néne biztosan azt tanácsolná, jutott eszébe: – Hagyni kell aludni, pihenve gyorsabban gyógyul!

Szuszogására azonban felébredt a súlyos beteg bernáthegyi, és alig akart hinni a szemének: - Papucska, te vagy az? Hogyan találtál ide? … De jólesik, a látogatásod! … Meglátod, ettől sokkal előbb lábra fogok állni!

A kistacskó örömében, buksiját szelíden a hatalmas fejhez dörzsölgette.

– Nekem is megnyugtató érzés újra látni! … Fél város a te betegségedről beszél! Mindenfélét terjesztettek rólad, azok a buta, gazdátlan kutyák! Mindenki azt találgatja, mi történhetett veled?

- Tudom. - nyögte a lassan lábadozó állat. - Az utcán a járókelők is megálltak, és kérdezgették a gazdám nővérét, amikor próbált sétáltatni, abban bízva; úgy előbb búcsút int majd nekem a betegség! … Szörnyen gyenge voltam. – mesélte. - Attól féltem, a lábaim kidőlnek alólam, csak kóvályogtam mellette…. Hidd el Papucs; csakis az ő kedvéért lépegettem, mert képzeld, könnyes szemmel becézgetett. Ő, aki azelőtt soha nem mert, még megsimogatni sem! … Vigasztalgatott, hogy: „Ne búsulj Dömpike, mindjárt jön a doktor bácsi, és meg fog gyógyítani!”

Telefonon pedig, mindenkit haza rendelt, amíg keservesen vánszorogtam. Először az öreg szakállas érkezett, aki, - nem fogod elhinni - valahonnan hozott három bála, friss szalmát is, hogy arra hemperegjek,… de sajnos, így sem volt könnyebb.

Gazdám is rohant elkeseredve a munkahelyéről, és amikor meglátott, úgy döntött: azonnal új környezetbe kell kerülnöm. Végül, pedig megérkezett az állatorvos. … Iszonyú, hegyes tűvel szurit adott. - szisszent újra Dömpi, és orrával megbökdöste az injekció helyét.

- Nézz ide! - nyújtotta ki lapát nyelvét. – Egy förtelmesen keserű tablettát is le kellett nyelnem, hogy mielőbb felépüljek! … Azt mondta: „Dömpi, ettől holnapra kutyabajod se lesz!” … De hol van még a holnap? – sóhajtott bágyadtan a bernáthegyi, és megpróbálta maga alá vonszolni ernyedt, mellső lábait.

- Ne erőltesd, pihenjél nyugodtan!- simogatta apró mancsával régi barátját a tacskó, aki a simogatástól, szemlátomást jobban érezte magát.

- Tudod Papucska, egyet azért megtanultam: Bajban lehet megismerni az igazi barátot! – nézett jámboran meleg, barna szemeivel a selymes szőrűre. - Ennyi szeretetet, talán még soha életemben sem kaptam!- vakkantotta boldogan.

Papucska, együttérző tekintettel figyelte a lassan lábadozót, ahogyan néha-néha, már a felüléssel is próbálkozik.

Hosszú órákig ültek egymás mellett, csendben, békés bizakodással.

Dömpi, egyszer csak elkezdte mind a négy lábát maga alá vonszolni. Összeszedte maradék csepp erejét, és kissé imbolyogva ugyan, de nehézkesen felállt, és elindult a kertkapu irányába. Tacskó álla leesett a meglepődéstől. … Pár pillanat múlva, vette csak észre az ismerős autó zaját, és a belőle kiugráló gyerekeket, akiket ez a behemót kutya, annyira, de annyira szeretett!

- Dömpi! Dömpi! Meggyógyultál? Nem vagy már beteg? - kiabálták vidáman a lurkók, és rohantak hozzá, átölelni, babusgatni, belecsimpaszkodni öles nyakába. Dömpi örömében, azt sem tudta melyikükhöz bújjon szorosabban, melyiküket nyalogassa!

Eközben, kis barátjáról, teljesen megfeledkezett. Az csak ült magányosan.

- Én itt aggódom érte, ő meg rám se vakkant!... Ekkora hűtlenségért máskor vérig sértődnék, de most megbocsátok, … egy kicsit, …mert én is örülök a felépülésének! – mormogta szomorkásan. – Szép dolog! Itt hagy, mert megjöttek a kicsik. … Amint meglátja őket, a betegsége is elmúlik! - kesergett, kissé irigykedve.

Egy darabig még nézte az örömmámort, majd felállt, és csalódottan a kerítés felé ballagott.

Amikor a drót megrezzent, a puli gyors iramban - készülve a tacskó újabb pimaszkodásaira - szinte a levegőben pörögve, odaviharzott, és azonnali, harci álláspontra helyezkedett! Hegyezve apró fogacskáit, egy kiadós kutyaviadalra!

A szemtelen megjegyzések sorozata, azonban elmaradt. Papucs ügyet sem vett a felvértezett kócmókról. Már nem nevezte vakarcsnak, sőt azzal sem zrikálta, hogy: Rajtad egy kutyakozmetikus, napokig dolgozhatna! Magába roskadtan lépegetett a fal mentén, nem nézett se jobbra, se balra.

Harcias kedvében levő puli azonban nem adta fel egykönnyen. Először fülsértő acsarkodásba kezdett, kivillantva fenevadnak hitt szemfogait, majd apró, hegyes körmeivel szándékosan a tacskó pofája felé csapkodott; remélve orrán felsérti a bőrt, és akkor kezdetét veheti, egy eget rengető csete-paté!

De az előbb még oly lelkes tacskó, erre sem reagált. Fejét szomorúan lóbálta, mire a puli szörnyű dühbe gurult, hiszen mindenre számított, csak erre nem.

- Talán te is elkaptad a betegséget? – hőbörgött, amiért a tacskó letörten jött vissza, holott megtalálta kedvenc szomszédját! - Nem porcelán kutyus vagy te a vitrinben, hogy ilyen érzékeny legyél! – vonította mérgesen, bele a sűrű levegőbe.

- Valóban, nem porcelánból vagyok, de a barátság ennél is törékenyebb! – vakogta a másik csalódottan.

A kócos bunda értetlen rázkódásba kezdett. Ösztönei azt súgták: itt mélyen megbántottak valakit. Félrehúzódott hát szép csendben.

- Papucska, te egy igaz barát vagy! – kezdte vigasztalni. – Bárcsak minden kutyának lehetne ilyen őszinte barátja a kutyák világában! - vinnyogta éles hangján, de a tacskót már ez sem vidította fel.

Olyanokat morgott, hogy „Milyen jó annak a kutyának, akinek van testvére! Az legalább örökéletre szól, nem úgy, mint a barátság! … Egy jó testvérrel, minden gondod-bajod megoszthatod, soha nem fog elárulni!” … Meg olyanokat, hogy: „Bárcsak nekem is lenne testvérem! Akinek van testvére, az biztosan sohasem érzi magát egyedül! … Bármilyen picike lenne, se baj, csak testvér legyen!” – szakadt ki szomorúan, csalódott kisszívéből.

Puli lassan ráereszkedett sprőd gubanc-csomójára, mélyen nagy levegőt vett, és félre tartott fejjel kukucskált ki bundája mögül, majd azt vakogta:

- Érdekes, én ilyenre még sohasem gondoltam! – húzta összébb koromfekete szőrzetét. – Nekem olyan természetesnek tűnt, hogy van testvérem. … Kis testét szerető melegség borította el, és igyekezett, a könnytől csillogó, fekete gombszemeit szőrpamacsa mögé rejteni.

Papucs már majdnem kint járt az utcán, amikor a puli szétrázta kócait, és barátságosan utána ugatott: - Ha akarod,… lehetsz a testvérem,… én megengedem!

Magocska dilemmája

A kert közepén álló gyümölcsfa az idén is bőséges termést hozott. Le is szüretelték már valamennyit, csak a legfelső ágon, - a levelek között – sikerült megbújni egy szép, érett, zamatos gyümölcsnek úgy; hogy sem a madarak, sem az emberek nem vették észre.

Az ízletes gyümölcs közepén egy magocska lapult meg, és éppen azon meditált: milyen sors is vár rá?

Két lehetőségem van, gondolta a kicsi, barna mag: Vagy észrevesznek, levesznek, esetleg egy kíváncsi kisgyerek, még a kemény csonthéjamat is feltöri, és akkor…jajj, nekem !...

Vagy pedig a nagy hőségben elfonnyad az engem körülölelő gyümölcshús, és akkor; … hupp, lepottyanok.

Ha földet érek is, két út áll előttem: - képzelődött tovább, maghéját vakargatva, a kissé kesernyés magocska. - Vagy a felszínen maradok, és végleg kiszáradok, vagy pedig beletaposnak a nedves talajba,… ahol szép lassan csírát bocsátok ki magamból, és idővel büszke csemeteként fogok előbújni! - húzta ki magát hetykén, az édes gyümölcshús közepén.

Vajon mi történik, – szövögette tovább gondolatait a fehér belsejű részecske – ha már elkezdtem az önálló, új életemet?... Újra két út nyílik meg előttem; Az is lehet, hogy a kertbe betévedt állatok, esetleg, rakoncátlan kisgyerekek véletlenül eltörik a gyenge törzsemet, – rágondolni se merek –…ekkor, életem szinte be is fejeződik…. Viszont, ha vigyázó gondoskodással felnevelnek, akkor néhány év múlva, millió, apró virággal fogok pompázni! – illegette magát büszkén a kicsi mag.

Bár, a kora tavaszi, illatos virágocskáimnak sem egyértelmű a jövőjük. – morfondírozott tovább. … Jöhet egy jeges, kíméletlen, hideg szél, - brrr…- amitől az apró virágok mind lehullanak, …vagy,… vár rám egy sokkal szebb jövő:… ellep a méhek raja! - nevetett büszkeségtől feszülő, maghéjjal. – Azok megporozzák az apró, rózsaszín virágtengert, és pár hét múlva; kosárszámra terem rajtam az egészséges, pirospozsgás gyümölcs. - dongatta magát a magocska, amint végig mérte saját esélyeit.

Ekkor ismét lesz választási lehetőségem: - mérlegelte esélyeit, kissé megnyugodva. - Mosolygó, rostos terméseimet, vagy a feketerigó-mama, csipegeti le, és hordja el fiókáinak, – amiből magjaim újból a talajba kerülnek, – kuncogta csibészesen - vagy az emberek elpakolják, szűkösebb, téli napokra. … Hü-hű,... milyen kitűnő befőttet, dzsemet, teát lehet ám főzni belőle! – haharázta vidáman.

A gömbölyű koronájú, sudár termetű fám pedig, - folytatta bölcs elmélkedését - ősszel lehullajtja elsárgult leveleit. Utána pedig, berendezkedik a megérdemelt, téli nyugalomra, - mocorgott mindinkább - hogy a tavaszi ébredéskor, újra, rügyet, levelet bontson!

Így az élet kezdődik elölről. – fészkelődött a kis barnaság, mert már borzasztóan kezdte unni magát. - Bár az is elképzelhető, hogy télen az éhes tapsi nem talál ennivalót, helyette, a törzsem illatos kérgét fogja körberágni…. Jujj! Az fájni fog! – feszengett egyre jobban. - Azt nem akarom! …Meg aludni se akarok! – kiabálta. -

- Nem akarom a telet végig pihengetni!- toporzékolta egyre hangosabban, a ki-kikandikáló, izgága magocska.

- Maradj csöndben!- parancsolt rá a zamatos gyümölcs, és igyekezett rostjaival. minél szorosabban körbefonni

- Le akarok jutni a földre!... Igenis, szeretném megtudni, mi történik odalent! –recsegte a csonthéj falán.

- Csitt, csitt! - csitították a susogó levelek. - Addig örülj, amíg fönt vagy az ágon! Itt vagy a legnagyobb biztonságban!

- Meg akarom ismerni a világot! - harsogta türelmetlenül, mit sem törődve a figyelmeztető zizergéssel. - Földanyó majd vigyázni fog rám! - kiabálta most már gyümölcsszakadtából, …majd egy hatalmasat rántott magán, kiszakította a gyümölcs héját, és zsupsz, …leugrott az ágról….Esett….esett, míg egyszer csak, …nagyot huppant!

Selymes, zöld fűszálakra érkezett. Megdörzsölte sajgó hátát, görnyedezve felkapaszkodott egy növény szárán, hogy szétnézzen, mi is történik az annyira áhított földön. A kép azonban, - ami elétárult - teljesen megdöbbentette.

Hatalmas, fatörzset vonszoltak éppen, hogy majd arrébb fűrésszel apró darabokra vágják. A recézett fémlap fülsüketítően nyikorgott, sikoltozott.

Szegény magocska, szörnyen megijedt. Összébb húzódott, és csak halkan merte megkérdezni, az arra siető bogártól:

- Miért fűrészelik föl azt a szegény fát?

A bogár ránézett, de nem állt meg egy rezzenésnyi időre sem, úgy felelte, pimasz hetykeséggel:

- Ugyan miért lenne szegény? A legbüszkébb korba lépett: most lehet a legtöbb értékes darabot készíteni belőle!… Jön az ősz – kezdte meséjét a sokat tapasztalt bogárka – és kell a rengeteg iskolapad a gyerekeknek,… később pedig szánkó, olyan hatalmas, - nyitotta szét feszesre, kemény szárnyacskáit – amekkorát csak a szarvasok bírnak elhúzni!…Apróbb darabjaiból azután, – regélte tovább mondandóját, - készülhet például, fakötőtű; meleg pulcsikat kötni! - fényes szárnyai ki-be nyitogatásával mutatta, a kötőtű csattogtatását. …

- De faraghatnak fakanalat is, esetleg furulyát, a meleg esték vidám hangulatához! – rebegtette boldogan, apró, hártyás szárnyacskáit…. - Kisebb részeiből - szöszmötölt valamivel, a fényes hátú bogár, mert látszott rajta, már nem olyan sietős a dolga – készülnek a ceruzák, színesek, amelyekkel a gyerekek, ó-ó-óriási, terebélyes fákat tudnak rajzolni. - és több virágot-átfogó kört, pörgött maga köré.

- Az egészen vékony hasadékokat pedig, – szedte össze hirtelen, parányi lábacskáit a bogárka – gyufaszálnak csiszolják, amivel egy óvatlan pillanatban sajnos, mindent hamuvá lehet változtatni! – röppent föl szélsebesen a kis bogár! Csak amikor már magasan a virágok fölé szállt, és félelme is messzire elröpült, akkor mert visszazümmögni:

• No, lehet azért kellemes meleget is varázsolni vele, csak óvatosan kell meggyújtani!...Olyankor még a hasznavehetetlennek kikiáltott tűzifát is fel tudják használni az emberek! – és ezzel végleg eltűnt a színes virágok fölött.

A magára hagyott kicsi, barna mag hosszasan elgondolkodott. Kezdte borzasztóan sajnálni, amiért nem hallgatott a jószándékú levelekre, és az őt védő gyümölcsrétegre, de egyszer csak felvillant a tekintete, fejecskéjét fölkapta:

Tehát – nézett büszkén körbe a magocska – én mindenkor, és mindenhol,

nagyon f o n t o s, és h a s z n o s vagyok! – kiabálta nevetve, önmagára mutogatva.

- Nélkülem élet sem lenne!- kacagott ki a fűszálak közül, teljes megelégedettséggel…. Sőt, a jelenlegi élet is leállna, ha én … na, jó, jó: …Ha mi magok nem lennénk!