A beteg Dömpi

A beteg Dömpi.

A beteg Dömpi

A nyílegyenes úton Papucs kutyagolt, lihegve. Apró lábai egyre nehezebben cipelték. Az utca két oldalán, cikk-cakkban futott, háztól-házig. Bekukucskált minden kerítésen, beszagolt minden udvarba.

- Melyik házhoz hozhatták, vajon Dömpit? – próbálta kitalálni a tacskó. - Csahos azt mondta: az utca közepe táján van, a jobb mancsom felől. … Hirtelen megállt, sőt, le is ült a járda szélére. – De, melyik lehet a jobb lábam? – riadt föl. - Hiszen kettő lábam is van azon az oldalon! – pityeredett el. - Talán, mind a kettőre igaz lenne a jobb oldal?- nézte apró lábait, rettenetesen kétségbeesve, majd óvatosan maga alá húzta jobb hátsó talpacskáját, melyből időközben, a vér is kisercent. - Miért ilyen élesek erre a kövek? – nyalogatta sebeit.

Sziszegve ugyan, de lerakta felrepedezett talpacskáit, és újra elindult. - A világvégére, csak nem költöztették Dömpit?! – nézett bizakodón, körbe. - Azért is megtalálom!- fogadkozott most már elszántan az apró barát, és kémlelve szimatolta tovább a házakat, még inkább a kapukat. - Ugyan, melyik mögé rejthették Dömpit?

Ahogy, így tanakodott magában, egyszer csak, eszébe jutott: Csahos azt is a lelkére kötötte, keresse előbb a fekete pulit, az majd útba igazítja. … No, ez már valamivel biztosabb támpont! - nyugodott meg, és trappolt tovább.

Ihol, ni! Hangos, vad ugatás, vékony, éles csaholás! Jelezvén: az is térjen ki előle, aki cseppet sem fél tőle!

Fekete, kócos gomolyag futkosott oda-vissza a kerítés mellett. „Higgyék csak azt kintről; ő egy félelmetes fenevad!” Amikor pedig észrevette a tanácstalanul lődörgő, elcsigázódott kutyust, még hangosabban sipíkolt.

Papucs kimerülten rogyott a léckerítés mellé, de az újfajta állat teljesen meglepte.

- Te meg, hogy nézel ki? Egy kutyakozmetikus, napokig dolgozhatna rajtad, mikorra kibogozná a kócaidat! … Kutyavilág! … Neked még szemed sincs! - szörnyülködött újra, a puli láttán.

- Nincs-e? Élesebben látok velük, mint te azt, gondolnád! Koromsötétben is láttam, kit hoztak a szomszédba!- hencegte csaholva a megbántott terelő. - Ha nem szemtelenkednél, és visszavonnád a sértegetéseidet, … talán segíthetnék! – visongta tovább. – Ugyanis, ha csendben maradok, akkor a háziak, nem jönnek ki, és a mi udvarunkon hátra tudnál osonni hozzá!

Papucs mit tehetett; ünnepélyes fogadalmat tett, és már boldogan kutyagoltak végig a hosszú udvaron, hogy végre láthassa régi, kedves szomszédját. Mivel, Puli még a titkos átjárót is megmutatta, könnyedén bejutott a kerítésen.

Buksijával egyszerűen félretolta a kutyaól ajtaját, és bekukucskált. … A benti látványtól, a lélegzete is elállt.

Odabent, beteg barátja, olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy darab fa. Lábai erőtlenül szétterülve, szemei csukva. Puha, selymes bundáját meg mintha leöntötték volna egy dézsa vízzel, olyan lucskos volt. … Papucs szemei megteltek könnyel, annyira sajnálta beteg társát. Nem is tudta, mi lenne a helyes; ha felébresztené Dömpit, vagy ha hagyná tovább aludni. … A néne biztosan azt tanácsolná, jutott eszébe: – Hagyni kell aludni, pihenve gyorsabban gyógyul!

Szuszogására azonban felébredt a súlyos beteg bernáthegyi, és alig akart hinni a szemének: - Papucska, te vagy az? Hogyan találtál ide? … De jólesik, a látogatásod! … Meglátod, ettől sokkal előbb lábra fogok állni!

A kistacskó örömében, buksiját szelíden a hatalmas fejhez dörzsölgette.

– Nekem is megnyugtató érzés újra látni! … Fél város a te betegségedről beszél! Mindenfélét terjesztettek rólad, azok a buta, gazdátlan kutyák! Mindenki azt találgatja, mi történhetett veled?

- Tudom. - nyögte a lassan lábadozó állat. - Az utcán a járókelők is megálltak, és kérdezgették a gazdám nővérét, amikor próbált sétáltatni, abban bízva; úgy előbb búcsút int majd nekem a betegség! … Szörnyen gyenge voltam. – mesélte. - Attól féltem, a lábaim kidőlnek alólam, csak kóvályogtam mellette…. Hidd el Papucs; csakis az ő kedvéért lépegettem, mert képzeld, könnyes szemmel becézgetett. Ő, aki azelőtt soha nem mert, még megsimogatni sem! … Vigasztalgatott, hogy: „Ne búsulj Dömpike, mindjárt jön a doktor bácsi, és meg fog gyógyítani!”

Telefonon pedig, mindenkit haza rendelt, amíg keservesen vánszorogtam. Először az öreg szakállas érkezett, aki, - nem fogod elhinni - valahonnan hozott három bála, friss szalmát is, hogy arra hemperegjek,… de sajnos, így sem volt könnyebb.

Gazdám is rohant elkeseredve a munkahelyéről, és amikor meglátott, úgy döntött: azonnal új környezetbe kell kerülnöm. Végül, pedig megérkezett az állatorvos. … Iszonyú, hegyes tűvel szurit adott. - szisszent újra Dömpi, és orrával megbökdöste az injekció helyét.

- Nézz ide! - nyújtotta ki lapát nyelvét. – Egy förtelmesen keserű tablettát is le kellett nyelnem, hogy mielőbb felépüljek! … Azt mondta: „Dömpi, ettől holnapra kutyabajod se lesz!” … De hol van még a holnap? – sóhajtott bágyadtan a bernáthegyi, és megpróbálta maga alá vonszolni ernyedt, mellső lábait.

- Ne erőltesd, pihenjél nyugodtan!- simogatta apró mancsával régi barátját a tacskó, aki a simogatástól, szemlátomást jobban érezte magát.

- Tudod Papucska, egyet azért megtanultam: Bajban lehet megismerni az igazi barátot! – nézett jámboran meleg, barna szemeivel a selymes szőrűre. - Ennyi szeretetet, talán még soha életemben sem kaptam!- vakkantotta boldogan.

Papucska, együttérző tekintettel figyelte a lassan lábadozót, ahogyan néha-néha, már a felüléssel is próbálkozik.

Hosszú órákig ültek egymás mellett, csendben, békés bizakodással.

Dömpi, egyszer csak elkezdte mind a négy lábát maga alá vonszolni. Összeszedte maradék csepp erejét, és kissé imbolyogva ugyan, de nehézkesen felállt, és elindult a kertkapu irányába. Tacskó álla leesett a meglepődéstől. … Pár pillanat múlva, vette csak észre az ismerős autó zaját, és a belőle kiugráló gyerekeket, akiket ez a behemót kutya, annyira, de annyira szeretett!

- Dömpi! Dömpi! Meggyógyultál? Nem vagy már beteg? - kiabálták vidáman a lurkók, és rohantak hozzá, átölelni, babusgatni, belecsimpaszkodni öles nyakába. Dömpi örömében, azt sem tudta melyikükhöz bújjon szorosabban, melyiküket nyalogassa!

Eközben, kis barátjáról, teljesen megfeledkezett. Az csak ült magányosan.

- Én itt aggódom érte, ő meg rám se vakkant!... Ekkora hűtlenségért máskor vérig sértődnék, de most megbocsátok, … egy kicsit, …mert én is örülök a felépülésének! – mormogta szomorkásan. – Szép dolog! Itt hagy, mert megjöttek a kicsik. … Amint meglátja őket, a betegsége is elmúlik! - kesergett, kissé irigykedve.

Egy darabig még nézte az örömmámort, majd felállt, és csalódottan a kerítés felé ballagott.

Amikor a drót megrezzent, a puli gyors iramban - készülve a tacskó újabb pimaszkodásaira - szinte a levegőben pörögve, odaviharzott, és azonnali, harci álláspontra helyezkedett! Hegyezve apró fogacskáit, egy kiadós kutyaviadalra!

A szemtelen megjegyzések sorozata, azonban elmaradt. Papucs ügyet sem vett a felvértezett kócmókról. Már nem nevezte vakarcsnak, sőt azzal sem zrikálta, hogy: Rajtad egy kutyakozmetikus, napokig dolgozhatna! Magába roskadtan lépegetett a fal mentén, nem nézett se jobbra, se balra.

Harcias kedvében levő puli azonban nem adta fel egykönnyen. Először fülsértő acsarkodásba kezdett, kivillantva fenevadnak hitt szemfogait, majd apró, hegyes körmeivel szándékosan a tacskó pofája felé csapkodott; remélve orrán felsérti a bőrt, és akkor kezdetét veheti, egy eget rengető csete-paté!

De az előbb még oly lelkes tacskó, erre sem reagált. Fejét szomorúan lóbálta, mire a puli szörnyű dühbe gurult, hiszen mindenre számított, csak erre nem.

- Talán te is elkaptad a betegséget? – hőbörgött, amiért a tacskó letörten jött vissza, holott megtalálta kedvenc szomszédját! - Nem porcelán kutyus vagy te a vitrinben, hogy ilyen érzékeny legyél! – vonította mérgesen, bele a sűrű levegőbe.

- Valóban, nem porcelánból vagyok, de a barátság ennél is törékenyebb! – vakogta a másik csalódottan.

A kócos bunda értetlen rázkódásba kezdett. Ösztönei azt súgták: itt mélyen megbántottak valakit. Félrehúzódott hát szép csendben.

- Papucska, te egy igaz barát vagy! – kezdte vigasztalni. – Bárcsak minden kutyának lehetne ilyen őszinte barátja a kutyák világában! - vinnyogta éles hangján, de a tacskót már ez sem vidította fel.

Olyanokat morgott, hogy „Milyen jó annak a kutyának, akinek van testvére! Az legalább örökéletre szól, nem úgy, mint a barátság! … Egy jó testvérrel, minden gondod-bajod megoszthatod, soha nem fog elárulni!” … Meg olyanokat, hogy: „Bárcsak nekem is lenne testvérem! Akinek van testvére, az biztosan sohasem érzi magát egyedül! … Bármilyen picike lenne, se baj, csak testvér legyen!” – szakadt ki szomorúan, csalódott kisszívéből.

Puli lassan ráereszkedett sprőd gubanc-csomójára, mélyen nagy levegőt vett, és félre tartott fejjel kukucskált ki bundája mögül, majd azt vakogta:

- Érdekes, én ilyenre még sohasem gondoltam! – húzta összébb koromfekete szőrzetét. – Nekem olyan természetesnek tűnt, hogy van testvérem. … Kis testét szerető melegség borította el, és igyekezett, a könnytől csillogó, fekete gombszemeit szőrpamacsa mögé rejteni.

Papucs már majdnem kint járt az utcán, amikor a puli szétrázta kócait, és barátságosan utána ugatott: - Ha akarod,… lehetsz a testvérem,… én megengedem!

Magocska dilemmája

A kert közepén álló gyümölcsfa az idén is bőséges termést hozott. Le is szüretelték már valamennyit, csak a legfelső ágon, - a levelek között – sikerült megbújni egy szép, érett, zamatos gyümölcsnek úgy; hogy sem a madarak, sem az emberek nem vették észre.

Az ízletes gyümölcs közepén egy magocska lapult meg, és éppen azon meditált: milyen sors is vár rá?

Két lehetőségem van, gondolta a kicsi, barna mag: Vagy észrevesznek, levesznek, esetleg egy kíváncsi kisgyerek, még a kemény csonthéjamat is feltöri, és akkor…jajj, nekem !...

Vagy pedig a nagy hőségben elfonnyad az engem körülölelő gyümölcshús, és akkor; … hupp, lepottyanok.

Ha földet érek is, két út áll előttem: - képzelődött tovább, maghéját vakargatva, a kissé kesernyés magocska. - Vagy a felszínen maradok, és végleg kiszáradok, vagy pedig beletaposnak a nedves talajba,… ahol szép lassan csírát bocsátok ki magamból, és idővel büszke csemeteként fogok előbújni! - húzta ki magát hetykén, az édes gyümölcshús közepén.

Vajon mi történik, – szövögette tovább gondolatait a fehér belsejű részecske – ha már elkezdtem az önálló, új életemet?... Újra két út nyílik meg előttem; Az is lehet, hogy a kertbe betévedt állatok, esetleg, rakoncátlan kisgyerekek véletlenül eltörik a gyenge törzsemet, – rágondolni se merek –…ekkor, életem szinte be is fejeződik…. Viszont, ha vigyázó gondoskodással felnevelnek, akkor néhány év múlva, millió, apró virággal fogok pompázni! – illegette magát büszkén a kicsi mag.

Bár, a kora tavaszi, illatos virágocskáimnak sem egyértelmű a jövőjük. – morfondírozott tovább. … Jöhet egy jeges, kíméletlen, hideg szél, - brrr…- amitől az apró virágok mind lehullanak, …vagy,… vár rám egy sokkal szebb jövő:… ellep a méhek raja! - nevetett büszkeségtől feszülő, maghéjjal. – Azok megporozzák az apró, rózsaszín virágtengert, és pár hét múlva; kosárszámra terem rajtam az egészséges, pirospozsgás gyümölcs. - dongatta magát a magocska, amint végig mérte saját esélyeit.

Ekkor ismét lesz választási lehetőségem: - mérlegelte esélyeit, kissé megnyugodva. - Mosolygó, rostos terméseimet, vagy a feketerigó-mama, csipegeti le, és hordja el fiókáinak, – amiből magjaim újból a talajba kerülnek, – kuncogta csibészesen - vagy az emberek elpakolják, szűkösebb, téli napokra. … Hü-hű,... milyen kitűnő befőttet, dzsemet, teát lehet ám főzni belőle! – haharázta vidáman.

A gömbölyű koronájú, sudár termetű fám pedig, - folytatta bölcs elmélkedését - ősszel lehullajtja elsárgult leveleit. Utána pedig, berendezkedik a megérdemelt, téli nyugalomra, - mocorgott mindinkább - hogy a tavaszi ébredéskor, újra, rügyet, levelet bontson!

Így az élet kezdődik elölről. – fészkelődött a kis barnaság, mert már borzasztóan kezdte unni magát. - Bár az is elképzelhető, hogy télen az éhes tapsi nem talál ennivalót, helyette, a törzsem illatos kérgét fogja körberágni…. Jujj! Az fájni fog! – feszengett egyre jobban. - Azt nem akarom! …Meg aludni se akarok! – kiabálta. -

- Nem akarom a telet végig pihengetni!- toporzékolta egyre hangosabban, a ki-kikandikáló, izgága magocska.

- Maradj csöndben!- parancsolt rá a zamatos gyümölcs, és igyekezett rostjaival. minél szorosabban körbefonni

- Le akarok jutni a földre!... Igenis, szeretném megtudni, mi történik odalent! –recsegte a csonthéj falán.

- Csitt, csitt! - csitították a susogó levelek. - Addig örülj, amíg fönt vagy az ágon! Itt vagy a legnagyobb biztonságban!

- Meg akarom ismerni a világot! - harsogta türelmetlenül, mit sem törődve a figyelmeztető zizergéssel. - Földanyó majd vigyázni fog rám! - kiabálta most már gyümölcsszakadtából, …majd egy hatalmasat rántott magán, kiszakította a gyümölcs héját, és zsupsz, …leugrott az ágról….Esett….esett, míg egyszer csak, …nagyot huppant!

Selymes, zöld fűszálakra érkezett. Megdörzsölte sajgó hátát, görnyedezve felkapaszkodott egy növény szárán, hogy szétnézzen, mi is történik az annyira áhított földön. A kép azonban, - ami elétárult - teljesen megdöbbentette.

Hatalmas, fatörzset vonszoltak éppen, hogy majd arrébb fűrésszel apró darabokra vágják. A recézett fémlap fülsüketítően nyikorgott, sikoltozott.

Szegény magocska, szörnyen megijedt. Összébb húzódott, és csak halkan merte megkérdezni, az arra siető bogártól:

- Miért fűrészelik föl azt a szegény fát?

A bogár ránézett, de nem állt meg egy rezzenésnyi időre sem, úgy felelte, pimasz hetykeséggel:

- Ugyan miért lenne szegény? A legbüszkébb korba lépett: most lehet a legtöbb értékes darabot készíteni belőle!… Jön az ősz – kezdte meséjét a sokat tapasztalt bogárka – és kell a rengeteg iskolapad a gyerekeknek,… később pedig szánkó, olyan hatalmas, - nyitotta szét feszesre, kemény szárnyacskáit – amekkorát csak a szarvasok bírnak elhúzni!…Apróbb darabjaiból azután, – regélte tovább mondandóját, - készülhet például, fakötőtű; meleg pulcsikat kötni! - fényes szárnyai ki-be nyitogatásával mutatta, a kötőtű csattogtatását. …

- De faraghatnak fakanalat is, esetleg furulyát, a meleg esték vidám hangulatához! – rebegtette boldogan, apró, hártyás szárnyacskáit…. - Kisebb részeiből - szöszmötölt valamivel, a fényes hátú bogár, mert látszott rajta, már nem olyan sietős a dolga – készülnek a ceruzák, színesek, amelyekkel a gyerekek, ó-ó-óriási, terebélyes fákat tudnak rajzolni. - és több virágot-átfogó kört, pörgött maga köré.

- Az egészen vékony hasadékokat pedig, – szedte össze hirtelen, parányi lábacskáit a bogárka – gyufaszálnak csiszolják, amivel egy óvatlan pillanatban sajnos, mindent hamuvá lehet változtatni! – röppent föl szélsebesen a kis bogár! Csak amikor már magasan a virágok fölé szállt, és félelme is messzire elröpült, akkor mert visszazümmögni:

• No, lehet azért kellemes meleget is varázsolni vele, csak óvatosan kell meggyújtani!...Olyankor még a hasznavehetetlennek kikiáltott tűzifát is fel tudják használni az emberek! – és ezzel végleg eltűnt a színes virágok fölött.

A magára hagyott kicsi, barna mag hosszasan elgondolkodott. Kezdte borzasztóan sajnálni, amiért nem hallgatott a jószándékú levelekre, és az őt védő gyümölcsrétegre, de egyszer csak felvillant a tekintete, fejecskéjét fölkapta:

Tehát – nézett büszkén körbe a magocska – én mindenkor, és mindenhol,

nagyon f o n t o s, és h a s z n o s vagyok! – kiabálta nevetve, önmagára mutogatva.

- Nélkülem élet sem lenne!- kacagott ki a fűszálak közül, teljes megelégedettséggel…. Sőt, a jelenlegi élet is leállna, ha én … na, jó, jó: …Ha mi magok nem lennénk!