Őszi gondok tavasszal

Őszi gondok tavasszal.

- Vau, vau! Vau, hurrá! Hurrá! Vau-u-u! Hurrá, itt a tavasz! – bukfencezve, örömében össze-vissza ugrálva ugatta a kiskutya az örömhírt.

- No, megállj, te repülő, sárga virág! Egyszer még, úgyis elkaplak! – kapkodott apró mancsával a színes szárnyú lepke után, amikor halk szipogást hallott a drótkerítés mögül. Jókedve hirtelen, a lepkével együtt elszállt és kezdett egyre jobban figyelni, honnan is hallja a sírdogálást. A tacskó, hátsó lábacskáira állva, bekukucskált a kerítésen.

- Va, va!  Dömpi! … Itt vagy? Te is hallod, hogy valaki sír a közelben? – Válasz azonban sehonnan sem jött, csak a pityergés halkult el kissé. Gondolkodni kezdett:

- Dömpi, csak nem te sírtál ilyen szívszorítóan?

- Hüü, …hüü – hüppögte a leleplezett bernáthegyi. – Igen, én sírtam, mert már nem szeretnek. …Elmentek nélkülem sétálni. …Itthon hagytak, mikor nekem ott a helyem közöttük. – kesergett, szűnni nemakaróan. – Vigyáznom kellene rájuk! A múltkor is nélkülem mentek el az üzletbe, és a forgalmas kereszteződésnél, egyszer csak - ez a széllelbélelt pici lány - átrohant. … Amikor meghallottam, azt hittem, a teljes bundámat levedlem ijedtemben!… Meg egyébként is: nagyon szeretek velük sétálni! - hajtotta le szégyenkezve hatalmas fejét.

   A kistacskó értetlenül pislogott vele szemben. Apró, gomb szemeit óriásira nyitotta.

- Dömpi! Nem te bizonygattad a múltkor, mekkora boldogság, ha a pici lány átkarolja ezt a hatalmas, vastag nyakadat, pedig az apró kezei alig érik át… Meg a ruhája is tele lesz a szőröddel, néha még a szájába is jut belőle, mert egyforma magasak vagytok. ... Azt is tőled tudom, hogy játszottatok, és beleesett a szalmába, utána pedig úgy nézett ki, mint egy igazi szalmagyerek…. Akkor honnan veszed, hogy már nem te vagy a kedvencük?  Biztosan siettek valahová! – nyugtatgatta barátját a csöppnyi kutyus. – Nyugodj meg! …No, ugye most már nem is neheztelsz rájuk?

- Rendes vagy Papucs, de tudod ezt a kutyaszív pontosan megérzi. A kisfiú sem játszik már velem, amiért a múltkor véletlenül megkapartam a kezét. Hidd el Papucs, magam sem tudom, hogyan történhetett, hiszen mindig nagyon vigyázok rájuk! Most is éppen a kisfiú miatt töröm a kobakomat. Miben is segíthetnék neki az ősszel?- kopogtatta mellső mancsával, óriási buksiját. – Mert azt csak tudod, hogy ősztől iskolás lesz? - kérdezte nagy büszkén, és megrázta sötétfoltos fejét.

   A kiskutya ámulva nézett hatalmas barátjára.

- Dömpi! Éppen csak tavasz lett, és te már az őszön gondolkodsz? Hol van az még?

- Igen, - rázta, még az előbbitől is büszkébben, termetes fejét – mert a kisgazdám iskolába fog járni, és tudod Papucs, ez nagyon komoly dolog az embergyerek életében!

- Te, Dömpi! Nem csak egy gazdája van minden rendes kutyának? Nálatok ez is másképpen van?- értetlenkedett a kisszomszéd.

- Tudod Papucs, a mi családunkban sokan vagyunk. – de mivel sejtette, ezt már sehogyan sem tudná elmagyarázni a kis ügyefogyott tacskónak, inkább ráförmedt:- Ne zökkents már ki állandóan, inkább segíts gondolkodni! Ezek a szegény aprócska embergyerekek majd megszakadnak, olyan nehezet cipelnek a hátukon.

- Csahos azt mondta, mert tudod, ők messziről költöztek ide, és nagyon okos,… szóval szerinte, azt a nehéz valamit, táskának hívják. – vágott fel a kis szőrgombóc. - Meg azt is, hogy az már magában is „kutya nehéz”. Ráadásul olyan mély, hogy magamfajta kiskutyából, három is elférne benne… Brrrr! A puszta gondolat is hátborzongató!

- Ha ezt még tele is pakolják nehéz könyvekkel! – állt fel kissé zaklatottan a bernáthegyi – nem csoda, ha megfájdul a gyenge hátacskájuk! … Nem értem, miért nem lehet azt otthagyni, abban a hatalmas házban?…Miért hordanak mindent oda-vissza, ezek az apróságok? …Úgy hiszem, sohasem fogom megérteni. – mormogta, majd tett két-három kört az udvarban, és váratlanul megállt. –  Igazán tarthatnának mindenből egyet abban a magas épületben; egy-egy darab pedig lenne nekik otthon is.

- Te milyen okos vagy, Dömpi! – ismerte el csodálkozva a tacskó. – Ennyi okosságot ugye akkor sajátítasz el, mikor délben idejönnek hozzád a gyerekek és a kerítésen át, simogatnak, meg neked adják a finom szalámis zsömléjüket? … Mi mindent tudsz! - álmélkodott tovább Papucs. – Könyvek? Füzetek? Színesek?... Bár megvallom: azt magam is szívesen kipróbálnám!- billegett kényeskedve. – Milyen élvezet lenne, rajzolni egy koromfekete tacskólányt, olyan igazit! – ábrándozott hosszasan a kiskutya.

    Dömpi meglepetten bámult rá, majd tekintélyt parancsolóan ráförmedt:

- Mit komolytalankodsz, te itt? Megártott a tavaszi szellő? Én fontos dolgokon morfondírozom, te meg holmi tacskólányokról álmodozol?

    Felháborodását úgy fejezte ki, hogy körözött saját maga körül kettőt-hármat, majd hirtelen lehuppant, csak úgy szállt a por mindenfele.

  - El tudod képzelni, milyen megerőltető lehet csöngetéstől- csöngetésig, egyhelyben ülni a padban, ráadásul: figyelni is kell a tanító nénire! Nem lehet ám lepkék után futkosni! … Meg óra közben, jó ízű csontot majszolni! … Aztán, a játékaikat is feleslegesen vinnék, …na jó, jó,  legfeljebb egy plüss cicust. – tett némi engedményt a robosztus alkatú házőrző.

    Papucs határtalan boldogsága elszállni látszott.

 - Ugye Dömpi, nekünk kutyusoknak, nem kell iskolába járni?- érdeklődött szorongva a kis hallgató. – Mert, mi van olyankor, ha éppen feltelepszik az ablakpárkányra, az a szemtelen, pöffeszkedő Cirmur? ... Rágondolni is borzalom!

 - No, akad abban az iskolában, azért érdekesség is. – emelte föl tudálékosan a fejét Dömpi.- Például, lehet a sok szép, színes ceruzával cicát is rajzolni, amit ők úgy hívnak:„C„ betű…. De vajon, mit jelenthet?- töprengett a bernáthegyi.

 - Fecske betűt is tudnak írni? Mert tegnap azok is visszajöttek! – újságolta derűsen a hírt Papucska. – Azt vajon, hogyan alakítják?

 - Talán hasonlít arra a formára, mint amikor a villanydróton ülnek, figyelve a legyet, szúnyogot, közben meg összepotyogtatnak maguk alatt mindent. Pfuj! …Ettől csak a szőnyegrázást utálom jobban! – borzolta fel vastag bundáját a robosztus alkatú.

 - Egész nap csak rajzolnak a mancsukkal? – kíváncsiskodott álmélkodva a kiskutya.

 - Á, dehogy! – dörmögte Dömpi. - Képzeld, Számolni is tudnak! Össze tudják adni, hogy neked meg nekem, mennyi mancsunk van, ha egymás mellé tesszük, de azt is, ha egyikünk eldugja a hátsó tappancsát. – mutatta és nehézkesen maga alá gyűrte, jobb hátsó lábát. – Sőt, azt is ki tudják számolni, hogy kettőnknek mennyi füle van, de még a Füleskéjét is hozzá bírják adni!

   A tacskó hosszasan merengett, majd huncutul megkérdezte:

 - És Füleske lekonyult fülét hogyan adnák hozzá?

   Dömpit szörnyen bosszantotta, ha kisszomszédja olyanokat kérdezett tőle, amire ő sem ismerte a választ, ezért tettetett haraggal rámordult:

 - Papucska, olyan badarságokat tudsz kérdezni, amitől még az én lapát füleim is lekonyulnak.

         A tacskó szörnyen elszégyellte magát, és igyekezett gyorsan valami okossággal előrukkolni:

 - Csahostól tudom, a képeskönyvek egyikében van egy kedves mese, egy aranyos kiskutyáról. – mórikálta csibészesen magát.

 - Arról, amelyik este nagyon sírt, a néne megsajnálta, bevitte az ágyába, ő pedig hálából bepisilt? – csipkelődött a termetes eb.

 - Akkor még nagyon kicsi voltam – hajtotta le szégyenkezve fejecskéjét. – Meg az is előfordulhat, hogy neked tévesen mesélték. – szipogta.

 - Kicsoda? ... Kelep, a gólya, aki a ti kéményeteken fészkel?

 - Ó, az árulkodós! – csattant fel fenyegetően a kis véreb. - Csak ne lenne olyan irgalmatlanul hosszú a csőre! – és haragjában föl- alá járkált.

 - No látod Papucska, akkor lesz ősz, amikor ezek a madarak újra visszarepülnek Afrikába, akkor megy az én kisgazdám iskolába. – dünnyögte Dömpi mélyen elgondolkodva.

     A lassan megbékélő feketeség leereszkedett popsijára, mellső lábacskáit feszesen maga elé állította, majd megadóan vakkantott:

- Látom, neked ez tényleg komoly fejtörést okoz.

  Dömpi bambán meredt előre. Csak úgy, nézett a semmibe. A szeme fehérje is pirosra változott. Hatalmas fejében talán most képzelte el, hogyan fog majd az iskolás kisfiúnak segíteni, amikor hirtelen – vulkánkitöréshez hasonlóan – felugrott, és egy óriásit bömbölt bele a zizegő csendbe:

 - Megvan! Megvan! Vaú-ú-ú! K i g o n d o l t a m! Mégis csak kigondoltam! – ugatta kitörő boldogsággal. – Kigondoltam, hogyan fogok segíteni a kisgazdámnak! – ujjongott határtalan örömében a bernáthegyi.

- Na mondjad már! – pattant négy apró talpacskájára a kis szomszéd. – Mit eszeltél ki? Oszd meg hamar velem is, hamar!

   Dömpi vidáman forgott, forgott, maga körül mindent elsodorva, majd hirtelen megállt, leült, fejét felemelte, és bejelentette:

 - Én fogom cipelni reggelenként az iskolatáskát! ... Nyakamba akasztom és kutyagolok vele egészen az iskolába! – ugatta határtalan boldogsággal, a felfedezés mámorában. – Ha mások a kosár fülét húzzák a fejükre, úgy mennek bevásárolni, akkor rajtam se foghat ki egy iskolatáska!

   A bejelentést hosszú csend követte. Papucs némán visszaült, mellső lábacskáit maga alá hajtotta; pisszenni is elfelejtett.

  - Dömpi, honnan vetted ezt az ötletet? – kérdezte sokkal később.

  - Miért? Nem hallottál még egyetlen történetet sem, a szent bernáthegyiről, aki a hatalmas hótömeg alól is képes kimenteni az embert? – Majd egész testét büszkén megfeszítve, - ezzel is elismerve ősei hőstetteit - állt fel –kissé lenézően- a füves udvar közepén, bár  hozzávakkantotta:  - Szörnyen keveset tudsz még rólunk Papucska!

     A csend újra körbefonta a két jóbarátot. Tacskó tétován megvakarta fületövét, és hangosan ásított az erősödő felmelegedéstől.

  - Dömpi! Ha délben én is idejönnék a kaputokhoz, amikor a gyerekek jönnek iskolából, én is ilyen okos lennék?

  - Hiszen az iskolaudvar mellett van a ti udvarotok is! – dohogott a házőrző. – Nem látod, amikor a gyerekek nevetve, guggolva úgy ugrálnak, mint a breki? – gondolkodott hosszasan.                            Bárcsak egyszer nyakon csíphetném azt a brekegőt! Tegnap is vihogva ugrált az árokba, csak úgy csobbant a pocsolya!… Haj, ha egyszer a mancsomba szoríthatnám!

  - A néne meg, hajnalban Vakond Tónit tervezi nyakon csípni! Képzeld, az összes paradicsom-palántát kitúrta a földből, amiket szegény néne, drága pénzért vásárolt a piacon. Én ugyan bizonygattam neki,  hogy nem akart az kárt okozni, csak hát, alulról nem látta a veteményes kertet. Megérezhette a tavasz melegét, és zsupsz kotort felfelé!

   Dömpi rezzenéstelen arccal hallgatta végig, majd mély öblös hangján vakkantott:

 - Miért nem inkább a Tónit figyelmeztetted?

 - Mennyire igazad van! – meresztgette kicsi füleit az égnek. – Szerinted, hogyan lehetne neki jelezni? ... Tudja erre egyáltalán valaki a választ?

 - Papucska! – révedezett a távolba  Dömpi. – Én ilyenekről még soha sem hallottam! Nem is vagy te olyan butuska, … ezennel kijelentem! – emelte magasra jobb első lábát, egészen a súlyos feje mellé.

   A kiskutya – mintha az egészből semmit sem hallott volna – merev testtartással, felemelt fejecskével feszesen ült a járda szélén. Látszott, hogy valamin borzasztóan töpreng.

 - Dömpi! Ki az a tanító néni? Olyan, mint a néne? ... Jószívű, kedves?

 - Hasonló. – mormogta a kérdezett.

 - Hurrá! – vakkantott fel örömmel, és egy nagyot ugrott a tacskó. – Akkor engem a tanító néni is kedvelni fog! Dömpi! Most már én is szeretnék iskolába járni! Hurrá! Vau-vau! Iskolába! K u t y u s i s k o l á b a  akarok járni! – és boldogan pörögve, forgolódva ugra-bugrált hazafelé.