A sárkány és a juhász

A sárkány és a juhász.

A sárkány és a juhász

Hol volt, hol nem volt, ejj de nagyon régen volt!

Messze innen faluvégen, élt egy juhász békességben.

Falu végén kis kunyhóban, a nap is lassan lenyugvóban.

Vígan tengette napjait, el is feledte gondjait.

Fütyörészve legeltette juhait, nagyon szerette az állatait.

Volt egy hűséges puli kutyája, hebrencs volt, mint a gazdája.

Ám megesett egy nyári napon, hogy elfogyott a „juhász-vagyon”.

Nem tudta, hogy mit tegyen, juhokat eladjon, vagy kenyeret vegyen?

Ezért aztán felkerekedett, útja a Kerek-erdőn át vezetett.

Sokat ment, mendegélt, mígnem egy tavacska partjához ért.

Ott letelepedett, majd tüzet rakott; aztán pedig egy jót falatozott.

Lassan azonban elnyomta az álom, senki sem kérhette rajta ezt számon.

Majdnem délig húzta a lóbőrt, senki sem tudta volna felébreszteni őt.

Gyorsan összeszedte dolgait, batyuját, kutyáját és juhait.

Dalolva indult ismét tovább, bánta egy kicsit, hogy elhagyta otthonát.

Egyszer csak, ahogy az erdőben beljebb ért; egyre sötétebb lett, de mégsem félt.

Csak hát volt még egy hatalmas gondja: hogy juhait biztonságban tudja.

Saját árnyékuktól megijedtek a szegény párák; s a pulikutya is félve követte gazdáját.

Hirtelen a juhász megállt, rosszat érzett, egyet lépett előre, majd körbenézett.

Gyorsan ki akart érni e félelmetes helyről, vadállatok rejtekéből, Kerek-erdő közepéből.

Amint még egyet léphetett volna, befutott a pulikutya vonyítva a bokorba.

Vagyis csak ezt tette volna, de vele szemben farkasok álltak sorba.

És a fenevadak csak jöttek vicsorogva, dühödten morogva, foguk csikorgatva.

Megijedt a juhász, fusson vagy fára másszon? Ám nem akarta, hogy juhaira ordas vadásszon.

Megfogta pásztorbotját, majd hangosan kiáltott, aztán a farkasok fejére jókorát rávágott.

Azok vonyítva hátráltak vissza az erdőbe, s a juhász számolta: egy állata sem ment veszendőbe.

Egy percet sem habozott, ismét útnak eredt, s addig-addig ment, míg be nem sötétedett.

Messziről látta a zsibongó város fényeit, jól emlékezett rá, itt töltötte fiatal éveit.

Elmosolyodott a régi időkön gondolkozva, egyre ballagott a poros utat rugdosva.

De ahogy a városba beért, elámult, szeme elé csodálatos világ tárult.

Takaros kis házikók, virágok és miegymás, minden ember barátként üdvözölte egymást.

Ünnepélyre, vígságra készültek, volt sürgés-forgás! A király megérkezett, erre a felhajtás.

Leányát is elhozta, férjhez szeretné adni, s a férj személyében új uralkodót akar felavatni.

Gondolkozott a juhász: érdemes-e belevágni? Nemesekkel királyságért nem szokott csatázni.

El is vetette magában e balga ötletet, inkább a piaci kofákkal ment kötni üzletet.

Amikor már jó néhány juhát eladta, egy kósza szörnyű hír a fülét megcsapta.

Pusztít a városban egy hatalmas sárkány, mindenki sikítva menekül a szörny láttán.

A juhásznak se kellett több, odasietett, hátha a sárkányüldözésben segítség lehet.

De mire odaért, már túl késő volt, a nép a királylányért sírt, kit a sárkány elrabolt.

Az öreg király kisírta mindkét szemét, és búnak hajtotta sokat megélt fejét.

Továbbá az egész országban közétette, ki lányát megmenti, király lehetne.

Felbolydult az ország apraja-nagyja, mind a királylányt kiszabadítani akarta.

Lovagok és parasztok fegyvert ragadtak, s a sárkány lakja felé, a hegyekbe vonultak.

Sok idő telt el, sokan szerencsét próbáltak, de sajnos ők sikerrel soha nem jártak.

A juhász sem bírt csak ülni, tétlenül; elindult, még ha életébe is kerül.

Nem egyedül indult a veszélyes útnak, kutyájával vágott neki a nehéz feladatnak.

Az ösvény sűrűn nőtt fák között kanyargott, keresték, de nem látták a sárkány-barlangot.

Már harmadik napja megállás nélkül csak mentek, amikor hirtelen egy elágazáshoz értek.

Ha jobbra indulnak, virágok és fény kíséri útjukat, a balra lévő viszont sötétségbe juttat.

A juhász a két út között választani nem tudott, sokáig elmélkedett, de döntésre nem jutott.

Ezután egy öreg fa tövébe leült, a sok gondolkodástól mély álomba merült.

Álmában a vén fa arra kérte, hogy gonosz kísértetektől őt megvédje.

Csakhogy a juhász egy lelket sem látott, vagy oly lényt, mely a fának ártott.

Vártak egy percet, halkan, csendesen, szorongva figyeltek: vajon a szellem megjelen?

Egy pillanat sem telt bele, hirtelen ott termett a Sötétség szelleme.

Vad viharral érkezett, hatalmas széllel, dühvel, haraggal és mennydörgéssel.

Homályba borult az egész erdő, a fák felett gyülekezett sűrű, fekete felhő.

A gonosz szellem el akarta pusztítani a fa lelkét, s így elvenni annak varázserejét.

A vén fa ugyanis csodafa volt, emberfeletti varázserőt birtokolt.

Ám ezzel az erővel csak másokon segíthetett, saját léte felett nem rendelkezhetett.

Ezért könyörgött életéért a juhásznak, mert tudta, hogy erejére sokan vadásznak.

A juhásznak ekkorra megsúgta a szíve, hogy a fát mindenképp meg kell mentenie.

Nem volt sok ideje cselekedni, tudta, hogy itt valamit gyorsan kell tenni.

Lassan közeledett a kísértet a csodafa felé, hatalmas fejszét akart vágni belé.

A juhász azonban ezt nem hagyhatta, pásztorbotját a magasba tartotta.

S mivel a Sötétség szelleme villámokat is hozott, az egyik épp a botba belecsapott!

Mire az rögtön lángra kapott és égbe meredő lángcsóvája fáklyához hasonlított.

E fáklyával a juhász a szellem felé mutatott, a „lángnyelv” pedig a kísértet arcába csapott.

Az ordítva tette kezét félelmetes fejére, félve vonult vissza sötét rejtekébe.

Talán többet soha nem jön elő, úgy tűnt: kimúlt belőle minden erő.

A csodafa pedig hálásan mondott köszönetet, nagyon boldog volt és elégedett.

A juhászt nem is nagyon hagyta szóhoz jutni, megmentőjét tettéért meg akarta jutalmazni.

Feláldoztad értem pásztorbotod, fogadd hát el tőlem ezt a különleges kardot!

Ezekkel a szavakkal búcsúzott a varázsfa, s a juhász arra ébredt, hogy arcát nyalogatja kutyája.

Kidörzsölte szeméből a fáradtságot, nem tudta, hogy álmodhatott ilyen butaságot.

Csak pislogva nézett maga elé, jobban érezte volna magát, ha álmát végre értené.

Ásított, nyújtózott, majd nagy nehezen felkelt; dolgait összeszedte, mindent mi az induláshoz kell.

Ám furcsát látott, mikor felemelte batyuját. Alatta megpillantotta Varázsfától kapott kardját.

Hát tényleg megtörtént? Mégsem álmodta? És csodálkozásában csak a fejét vakarta.

Jókedvűen indult ismét célja felé; egyenesen a sárkány barlangja elé.

Néha meg-megállt, gyönyörködött kardjában, nemes célt szolgál majd a nehéz „csatában”.

Hegyen-völgyön át sietve ballagott, kis pulikutyája utána kullogott.

A nap már régen az égen delelt, amikor a juhász egy meredek hegyen menetelt.

Ahogy egyre feljebb és feljebb ért, a sziklák fölött sötét füstöt látni vélt.

Hát a sziklák rejtekébe lopózott halkan, kideríteni, hogy mi zajlik a sárkánybarlangban.

Ugyanis ahol most rejtőzködött, pont ott volt a sárkány búvóhelye fölött.

A szörnyeteg aludt, nagy szerencséje volt! A királylány pedig csak sírt, könnye egyre folyt.

Meg volt kötözve szegénynek keze-lába, koszos lett és el is szakadt előkelő ruhája.

A pulikutya nem bírt magával, odafutott; a királylány pedig megörült, felocsúdott.

De hirtelen történt egy váratlan eset, a sárkány felébredt, s szaglászni kezdett.

Meglátta a pulikutyát, majd szétvetette a méreg! Nagy veszélyben volt akkor a kis eb.

A sárkány csapkodott, tüzet okádott, minden ellenségét felperzselni vágyott.

Menekült a kutyus, a sárkány majd elérte! Ám a juhász abban a percben végre közbelépett.

Nem hagyta bántani hűséges társát, a sárkányba döfte éles kardját.

Az még utolsó erejével is harcolt, küzdött, pedig élete csak egy cérnaszálon függött.

A szíve is egyre jobban vérzett, lassan a sárkány élete így ért véget.

Odasietett hát a juhász is a királylányhoz, úgy lépett hozzá, mint egy árva virágszálhoz.

Eloldozta a túszul ejtett lány köteleit, akit aztán később az ölében haza is vitt.

Ezután a városban volt ám dínom-dánom! A király lett a legboldogabb az egész világon.

A juhász pedig megkapta a fele királyságot, és a királylánnyal örömteli házasságot.

Örökre egy család maradtak, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.