A smaragdzöld szemű királykisasszony

A smaragdzöld szemű királykisasszony.

A smaragdzöld szemű királykisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, tán még igaz sem volt, hogy élt egyszer, valamikor nagyon régen egy öreg király. Zsémbes, rossz természetű király volt, senkihez nem volt egy jó szava. A szolgáit és minisztereit egész nap bántotta  az örökös morgolódásával. Senki nem szerette az országában. Az emberek is szomorúak voltak és csak zsémbeltek egymással naphosszat.

Pedig nem volt ez mindig így, mert volt ennek a zsémbes öreg királynak régen szép felesége, kedves leánykája. Bezzeg  nem is volt akkor a király sem zsémbes, sem mérges! De  ez már olyan  réges-régen volt,  hogy csak a legidősebb minisztere emlékezett rá.

Hogy mi történt az öreg király feleségével és leánykájával?  Bogyika elmesélte nekem én meg most elmesélem nektek.

Amikor a király még fiatal ember volt, szerte a királyságában nem volt nála boldogabb ember. De mert ő boldog volt, boldog volt az országának is minden lakója.  Egész nap nevetgéltek, viccelődtek egymással, így éltek bőségben,  békességben, szeretetben. A király felesége csodaszép leánykának adott életet. A leányka olyan nagyon szép volt, hogy messzi földről a csodájára jártak. A haja sötét volt, a szájacskája piros, az arca rózsás és a szeme, a szeme meg olyan mélységes zöld volt, hogy olyat még emberi szem soha nem látott.

A kislány nőtt, növekedett, szépen cseperedett. Kedves volt és szép. Szerette mindenki, aki csak találkozott vele. A szépséges zöld szemei után smaragdzöld szemű királykisasszonynak hívták az udvarban. A lányka különleges szépségének hamar híre ment és amikor a kislány 15 éves lett, megjelent az királynál az első kérő. Bizony nagy gondba merült a király, mert nagyon szerette a kislányát és sehogyan sem akarta még férjhez adni, de a kérő a szomszéd király fia volt, akivel meg szeretett volna békességben maradni. Törte a fejét, mit tehetne, hogy meg ne bántsa a kéretlen kérőt, de ne is kelljen hozzáadni a szépséges leánykáját.

Látta a leányka, hogy az apja egyre komorabb, ezért elé állt, ráemelte a szépséges smaragdzöld szemeit és így szólt:

• Mi bánt édesapám?

A király csak nézte, nézte és alig tudott megszólalni. Hogy is mondhatná el neki, hogy milyen nagy gondban fő a feje miatta? Végül azt válaszolta, hogy egy időre el kell, hogy köszönjenek egymástól. A leányka nem értette, hogy miért kellene nekik elválniuk egymástól, hiszen minden olyan szép és békés az életükben? De a király hajthatatlan maradt. A gyönyörű smaragdzöld szemű lánykáját és az édesanyját elfogatta és az ország eldugott szegletében  egy magas toronyba záratta.  Megbízta egy szolgáját, hogy viselje gondjukat.

A kéretlen kérőnek és mindenki másnak  meg azt mondta, hogy egy hirtelen betegségben a felesége és a lánya is elveszett. A kérő szomorúan elköszönt és tovább állt, másik királylány feleséget keresni. A király így megőrizte az országa békéjét, de bizony a saját lelki békéjét elvesztette örökre. Onnantól kezdve senki nem látta még egy kicsi szikráját sem a mosolynak az arcán. Egyre zsémbesebb, gorombább lett.  És sajnos  nem csak a boldogságát veszítette el, hanem az emlékezetét is.

De mi történt a smaragdzöld szemű királylánykával és az édesanyjával? Amikor a szolga elfogta őket és bezárta a toronyba, az idő megállt. A királylányka és az édesanyja, de még a szolga is mély álomba merült. Ahogy teltek, múltak az évek,  már senki sem emlékezett rá,  hogy abban a toronyban van valaki. 

Az öreg miniszternek, aki a király egyetlen barátja maradt, lassan elérkezett az élete utolsó órája. Magához kérette a királyt, hogy elköszönjön tőle. A királyt nagyon meghatotta a barátja elvesztése, és ahogy könnyes szemmel nézte, nézte, lassan felderengett előtte az élete. Eszébe jutott a leánykája és  a szépséges felesége.

A zsémbes öreg király szeméből  erre csak úgy patakzottak a könnyek, de körülötte mindenki azt gondolta, hogy a kedves miniszterét siratja ilyen nagyon. Sajnálta is bizony, de még jobban a feleségét és  a lánykáját! Mi lehet velük? Élnek-e még?  Gyorsan befogatott egy hintóba és megparancsolta a szolgáinak, hogy azonnal vigyék az országának  abba az eldugott szegletébe, ahol a torony állt.

Hat ló húzta a hintót, de a királynak az sem volt elég gyors. Tíz lovat fogatott a hintó elé, hogy még gyorsabban száguldjanak vele a toronyhoz, ahova a lányát és a feleségét záratta. A torony elhagyottan, elfeledetten állt egy hegy tetején. Még a madarak is messze elkerülték. A királynak, mikor meglátta, elfacsarodott a szíve. Egy csepp remény sem élt benne, hogy viszontláthatja a családját.

A toronyba vezető ajtóra nagyon nehezen találtak rá, mert az évek alatt benőtték a bokrok. A szolgáknak igen csak meg kellett küzdeniük, hogy kiszabadítsák. A berozsdásodott zárral is meggyűlt a bajuk, de végül csak sikerült az ajtót betörniük és a király beléphetett a toronyba. A hosszú csigalépcsőn csak úgy rohant fel, egyre gyorsabban. Nem is vette észre, hogy ahogy halad felfelé, minden kanyarral sötétedik a haja, erősödik a lába, simul az arca. Mire felért a toronyszobába, már éppen olyan fiatal volt, mint amikor eldöntötte, hogy ide záratja a lányát és a feleségét.

Amikor felért a toronyszobához, meglátta az inasát, akire bízta a szeretteit. A szolga mélyen aludt a szoba ajtaja előtt. Mintha éppen akkor nyomta volna el a buzgalom, csak szuszogott egyenletesen.

A király rákiáltott:  Ejnye, szedte-vedte teremtette, hát így vigyázol, Te?

A szolga csak felpattant, vigyázba vágta magát, mintha nem sok-sok év, hanem egy perc sem telt volna el azóta, hogy elaludt.  A király ránézett, de már nyomta is le a szoba ajtajának kilincsét, remegve, hogy mit talál majd odabent. 

Amikor belépett a szobácskába, csodálatos illat csapta meg az orrát, a felesége kedves illata.  De  nem csak az illatát érezhette, hanem az ölelését is! Mert, ahogy belépett a szobába, a felesége már röppent is a nyakába! Boldogan ölelték, csókolták egymást, mintha soha nem  váltak volna el egymástól. A  világszép királykisasszony mosolyogva nézte őket a gyönyörűséges smaragdzöld szemeivel. Bizony sok titok tudója  ez  a szépséges szempár!  Legközelebb   talán majd azt meséli el, hogy milyen varázslattal állította meg, majd forgatta vissza az idő kerekét és hogyan éltek tovább, amíg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle.