A zafírkék szemű királylányka

A zafírkék szemű királylányka.

Egyszer volt, hol nem volt, tán igaz sem volt, hogy élt egyszer, valamikor réges régen egy öreg király. Zsémbes, rossz természetű király volt, akinek senkihez sem volt egy jó szava. A szolgáit és minisztereit is egész nap bántotta az örökös morgolódásával. Az országában az emberek is szomorúak voltak és csak zsémbeltek egymással naphosszat, s az öreg királyt bizony senki sem szerette már. Pedig nem volt ez mindig így, mert volt ennek a zsémbes öreg királynak régen szép felesége, kedves leánykája is. Bezzeg nem is volt akkor sem zsémbes, sem mérges! De bizony már olyan régen volt,  hogy csak a legidősebb minisztere emlékezett rá. S, hogy mi történt az öreg király feleségével és leánykájával? Bogyika elmesélte nekem és én meg most elmesélem nektek:

Amikor a király még fiatal volt, szerte a királyságában nem volt nála boldogabb ember. De mert ő boldog volt, hát boldogan élt az országának is minden lakója. Egész nap nevetgéltek, viccelődtek egymással, így éltek bőségben,  békességben, szeretetben és a király felesége csodaszép leánykának adott életet. A leányka olyan nagyon szép volt, hogy messzi földről a csodájára jártak. A haja sötét volt és fényes, mint a legsötétebb barna bársony, a szájacskája piros, mint az érett cseresznye, az arca mint a nyíló rózsa és a szeme meg olyan mélységes kék volt, hogy olyat még emberi szem nem látott soha.

A kislány szépen cseperedett. Kedves volt és nagyon szép. Megszerette mindenki, aki csak találkozott vele. A szépséges kék szemei után szafírkék szemű királykisasszonynak hívták az udvarban. A lányka különleges szépségének hamar híre ment és amikor a kislány 15 éves lett, megjelent a királynál az első kérő. Bizony nagy gondba merült ekkor a király, mert igen szerette a kislányát és sehogyan sem akarta még férjhez adni. De mivel a kérő a szomszéd király fia volt, akivel meg szeretett volna békességben maradni, hát naphosszat törte a fejét, hogy mit is tehetne, hogy meg ne bántsa a kéretlen kérőt, de ne is kelljen hozzáadni a leánykáját.

Látta a királykisasszony, hogy az apja egyre komorabb, valahányszor ránéz, ezért elé állt, ráemelte a szépséges zafírkék szemeit és így szólt:

- Mi bánt édesapám?

A király csak nézte, nézte a gyönyörű kislányát és alig tudott megszólalni. Hogy is mondhatná el neki, hogy milyen nagy gondban fő a feje, éppen, hogy miatta? Végül azt válaszolta, hogy egy időre el kell, hogy köszönjenek egymástól. A leányka nem értette, hogy miért kellene nekik elválniuk, hiszen minden olyan szép és békés az életükben? De a király hajthatatlan maradt. A szépséges, zafírkék szemű lánykáját és az édesanyját elfogatta és az ország eldugott szegletében,  egy magas toronyba záratta. Megbízta egy szolgáját, hogy viselje gondjukat. A kéretlen kérőnek és mindenki másnak meg azt mondta, hogy egy hirtelen betegségben a felesége és a lánya is elveszett.

Hatalmas sírás, rívás lett erre a palotában és a kérőnek immár mit volt mit tenni, szomorúan elköszönt és továbbállt, másik királylány feleséget keresni. A király így megőrizte az országa békéjét, de bizony a saját lelki békéjét elvesztette örökre. Onnantól senki nem látta még egy kicsi szikráját sem mosolynak az arcán. Egyre zsémbesebb, gorombább lett. És sajnos  nem csak a boldogságát veszítette el azon a napon,  hanem az emlékezetét is.

De vajon mi történt a zafírkék szemű királylánykával és az édesanyjával? Nos, amikor a szolga elfogta őket és bezárta a toronyba, az idő abban a pillanatban megállt és a királylányka meg az édesanyja, de még a szolga is, mély álomba merült. Ahogy teltek, múltak az évek, már senki sem emlékezett rá,  hogy abban a toronyban laknak. 

Hosszú évek teltek el és az öreg miniszternek, aki a király egyetlen barátja maradt, lassan elérkezett az élete utolsó órája. Magához kérette a királyt, hogy elköszönjön tőle. A királyt nagyon meghatotta a barátja elvesztése, és ahogy könnyes szemmel nézte, nézte, lassan felderengett előtte az élete. Eszébe jutott a leánykája és a szépséges felesége. A zsémbes öreg király szeméből egyszerre csak úgy patakzottak a könnyek. Persze körülötte mindenki azt gondolta, hogy a kedves miniszterét siratja ilyen nagyon. Sajnálta őt is bizony, de még jobban a feleségét és a lánykáját! Mi lehet velük? Élnek-e még? Gyorsan befogatott egy hintóba és megparancsolta a szolgáinak, hogy azonnal vigyék az országának abba az eldugott szegletébe, ahol a torony állt. 

Hat ló húzta a hintót, de a királynak az sem volt elég gyors. Tíz lovat fogatott a hintó elé, hogy még gyorsabban száguldjanak vele a toronyhoz, ahova a lányát és a feleségét záratta.  A hintó csak úgy repült az öreg királlyal és egyszer csak meglátta a hegyet, amelynek a tetején a torony elhagyottan, elfeledetten állt. Még a madarak is messze elkerülték. Fájdalmasan megfacsarodott a szíve és egy csepp remény sem maradt benne, hogy viszontláthatja a családját.

Amikor a hegy aljához értek, a remegő lábaival alig bírt kiszállni a hintóból, de azután úgy rohant fel a hegyre, mintha valami különös erő húzta volna. Egyetlen katonája és szolgája sem tudott a nyomába érni. A toronyba vezető ajtóra nagyon nehezen találtak rá, mert az évek alatt benőtték a bokrok. A szolgáknak igen csak meg kellett küzdeniük, hogy kiszabadítsák. A berozsdásodott zárral is meggyűlt a bajuk, de végül csak sikerült az ajtót betörniük és a király végre  beléphetett a toronyba. A hosszú csigalépcsőn csak úgy rohant fel, egyre gyorsabban. Nem is vette észre, hogy ahogy halad felfelé, minden kanyarral sötétedik a haja, erősödik a lába, simul az arca. Mire felért a toronyszobába, már éppen olyan fiatal volt, mint amikor eldöntötte, hogy ide záratja a lányát és a feleségét.

Ahogy felért a toronyszobához, meglátta az inasát, akire bízta a szeretteit. A szolga mélyen aludt a szoba ajtaja előtt. Mintha éppen akkor nyomta volna el a buzgalom, csak szuszogott egyenletesen. A király menten rákiáltott: 

-  Ejnye, szedte-vedte teremtette, hát így vigyázol, Te?

A szolga csak felpattant és olyan  vigyázba vágta magát, mintha nem sok-sok év, hanem egyetlen perc sem telt volna el azóta, hogy elaludt. A király azonban már rá sem nézett, hanem remegve nyomta  le a szoba ajtajának kilincsét. Vajon kit, mit talál odabent?

Ahogy belépett a szobácskába, csodálatos illat csapta meg az orrát, a felesége kedves illata. De  nem csak az illatát érezhette a következő pillanatban, hanem az ölelését is! Mert, ahogy belépett a szobába, a felesége már röppent is a nyakába! Boldogan ölelték, csókolták egymást, mintha soha el sem váltak volna. A világszép királykisasszony mosolyogva nézte őket a gyönyörűséges zafírkék szemeivel. Bizony sok titok tudója ez a szépséges szempár! Legközelebb talán majd azt meséli el, hogy milyen varázslattal állította meg, majd forgatta vissza az idő kerekét és hogyan éltek tovább, amíg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle!