Bundás kutyus

Bundás kutyus.

Bogyika öt hónapos lett. Már nem csak sírni tud, hanem megtanult mosolyogni és egyetlen mosolyával az ujja köré csavarja az egész családot. Ismerkedik a kiskanállal és egyszerre próbál mászni, fekvőtámaszozni és felülni. Mi jókat derülünk rajta és dicsérjük, ő meg szorgalmasan próbálkozik.

Ebben a hónapban történt, hogy Bundást el kellett altatni. Akinek még nem volt kedves, hűséges kutyája, az most ne olvasson tovább, mert nem értheti, nem érezheti, hogy mennyire fájdalmas meghozni a döntést és végignézni, ahogyan a szeretett lény lassan elmegy.

Bundás öregen, betegen, soványan érkezett, egy hideg estén. Ott állt a ház előtt, bebocsátásra várt. Félénk volt, riadt szemű. Bogyika szülei nem tudták kié, csak azt látták, hogy segítségre szorul és ők segíteni akartak neki. A nagy, szelíd kutya lesunyt fejjel fogadta el az ételt. Úgy evett, mint aki még soha nem lakott jól  és csak ivott és ivott. Bogyika szülei megsajnálták az elhanyagolt állatot és befogadták, bár nem akartak még kutyát.

A kutyus hamar otthon érezte magát náluk és néhány nap után elkezdte ugatni a ház előtt elhaladókat. Védte a területet, amelyet magáénak érzett és védte a házban lakókat, akiket a gazdáinak tekintett. Jól érezte magát. Már úgy tűnt, hogy minden rendben lesz és öreg napjait békességben és szeretetben fogja eltölteni, szerető, gondoskodó gazdikkal. De nem így történt. A korábbi gondatlan gazdájának - akinél éhezett és fázott – hirtelen fontos lett, hogy visszaszerezze. Megmozgatott minden szomszédot, hatóságot, hogy visszakaphassa az agyon éheztetett jószágot. A kutyus érezte, hogy a néhány napos biztonsága veszélybe került, mert egész nap csak feküdt és alig evett. De Bogyika szülei harcoltak érte és nyertek. A befogadott öreg kutya velük maradhatott. Nevet is adtak neki, elnevezték Bundásnak.

A kutya, amikor nevet kap, akkor válik igazi családtaggá. Az öreg jószág hamar megismerte és megszerette a nevét, de mert már süket volt kicsit, nem mindig hallotta meg. A szőre idővel szépen kifényesedett és a dereka is vastagabb lett. Már nem csak a ház előtt feküdt, hanem hátra, a nagy udvarba is elmerészkedett. Lassan birtokba vette az egész területet. Lett háza is, de többnyire inkább a bejárat előtti lábtörlőn feküdt és onnan vigyázta és ugatta az utcán járókat, várta haza türelmesen a gazdáit. Egyre jobban megszerette a családot és egyre jobban megszerette a család. Amikor hazaért valaki, Bundás nehézkesen feltápászkodott és elcammogott a kapuhoz, üdvözölni. Ezt sosem mulasztotta el és idővel azt is megengedte, majd később már el is várta, hogy ilyenkor megsimogassák a fejét, vagy a hátát.

Kedves, nagy mackóvá vált, amilyennek egész életében lennie kellett volna. De sajnos a csontjai nem úgy fejlődtek a sok évi éhezés és talán láncon tartás miatt, ahogy egy ekkora kutyának kellett volna, így a mozgása esetlen maradt. Persze szerettük így is és drukkoltunk neki, hogy utolsó éveit egészségesen és boldogan élhesse meg. De nem így történt.

Egyik nap nem fogadta el az ételt. A szemével bágyadtan nézett fel, az orra forró volt. Belázasodott. Hosszas állatorvosi kezelés következett. Kicsit javult az állapota, de a végén már az állatorvos sem biztatott semmi jóval. Bundás az útja végére ért. Hiányzik, hogy már nem látjuk feltápászkodni a küszöbről és nem cammog elénk, hogy üdvözöljön. És, bár már régóta a diófa alatt pihen, mégis, néha mintha látnám esetlenül szaladgálni az udvaron. Bundás a kedves, öreg barátunk volt.