Az izlandi tűzmanók

Az izlandi tűzmanók.

Ez a mese egy nagyon különleges szigetről és a lakóiról szól. Ezt a mesebeli szigetet réges-régen  óriások tépték le egy hatalmas földrészről és hajították az óceánba, hogy egyedül boldoguljon a hideg északon. Ez a bátor kis föld azonban nem ijedt meg és nem hagyta magát elnyelni a jéghideg viztől, hanem segítségül hívta az óceán mélyéről Tűzanyácskát.

-  Segíts,  hogy meg tudjak maradni itt a messzi északon és teremjen majd rajtam élet - kérte.

Tűzanyácska az idők végtelenjében már sok szigetet hívott elő az óceánból, hogy azután egyiket-másikat visszahívja a mélybe. De mert ez a kicsiny sziget ilyen szépen kêrte, úgy döntött, hogy segít neki megmaradni és életet teremteni a földjén.

 Menten magához hívatta az óriásokat és megparancsolta nekik, hogy most màr  ne gyűrjék és szaggassák tovább a kis szigetet. Az óriások ezen annyira megsértődtek, hogy nyomban el akartak hajózni onnan,minél messzebbre. Kivàgtak minden fát és jó nagy hajót építettek maguknak. Amikor Tűzanyácska ezt meglàtta, nagyon megharagudott rájuk, s így aztán, nem sokkal azután, hogy elindultak, hatalmas viharba kerültek. A hajójuk addig billegett jobbra, balra a vízen, amíg  egyszer csak felborult és valamennyien elmerültek az óceánban. 

A kedves kis szigeten, hogy már nem éltek rajta az óriások, lassan megjelentek az állatok. Először a madarak, azután a fókák és a jegesmedvék. Körülötte meg hatalmas halrajok és bálnák úszkáltak. Telt múlt az idő és egyszer elltévedt hajósokat sodort a partjára az óceán. A hajósok nem tudták, hogy hova érkeztek, de örültek, hogy a hosszas hánykolódás után végre szárazföld van a lábuk alatt. Azt sem tudták, hogy Tűzanyácska irányította a hullámokat úgy, hogy éppen erre zord, sziklás partra vesse ki a hajójukat.

A sziget nagyon megörült az embereknek, bár tudta, hogy nehéz életük lesz, mert hosszú a tél és sokáig megmarad a jég és a hó. De tudta azt is, hogy ha Tűzanyácska segít, akkor a meleg vízzel és a köveket olvasztó tűzzel felmelegíthetik a földjēt. Megköszönte neki, hogy az emberek hajóját a partjàra terelte és megkérte szépen, hogy segítsen nekik életben maradni a jeges, fagyos földön.

Tűzanyácska elgondolkodott a kérésen. Hogyan is tudna segíteni az embereknek? Hogyan tudna nekik meleg otthont, ételt teremteni ebben a zord világban? És vajon az emberek tudnak-e majd a sziget földjén életet teremteni maguknak úgy, hogy a meglévőt nem pusztítják el?

Egyszer csak eszébe jutott valami és elmosolyodott. Előhívta az óriásokat, akik azóta is ott éltek vele az óceán fenekén, és így szólt hozzájuk: 

- Ha ismét visszamehetnétek a szigetre, ahonnan elhajóztatok, lennétek-e aprócskák?

Az óriások tanakodtak, vakargatták a fejüket  az egyik lábukról a másikra állva, de nem nagyon tetszett nekik az ötlet.

- Inkább maradnánk most már itt veled - mondták -  de aprócskává nem változnánk. 

Ezutân sorban, egymás után elballagtak,  a hatalmas tagjaikat lóbálva. Ahogy Tűzanyácska nézte csalódottan az elvonulókat, meglátta, hogy néhányan nem mozdulnak. Éppen tizenketten voltak.

 – Hát Ti, mire vártok? - kérdezte őket. 

Az egyik óriás erre felemelte a fejét és lassan megszólalt:

- Mi vállalnánk, hogy aprócskává változtass, ha visszamehetünk a szigetre, mondta.

- Ó, nagyon örülök, hogy így döntöttetek – vàlaszolta Tűzanyâcska, mert a segítségetekre lenne szükségem. Erre a szóra mind a tizenkét óriás felkapta a fejét.

-  Miben segíthetünk Neked?-  kérdezték. 

Amint tudjátok, kezde Tűzanyâcska, a szigetre embereket tereltem és szeretném, ha ott élnének. De  ez a föld nagyon északon van.  A nap alacsonyról járja körbe és nem tudja úgy felmelegíteni, hogy sok állat és növény meg tudjon élni rajta. Nélkülük pedig az ember nem maradhat életben, ezért arra kérlek benneteket, hogy segítsetek az embereknek. Az óriások bólintottak.

- Szívesen segítünk az embereknek – mondták egyszerre.

Tűzanyácska ezután egyenként aprócska manóvá változtatta és sokféle varázstudománnyal látta el őket. Így lett tucatnyi apró manó a tizenkét hatalmas óriásból. De az egykori óriások cseppet sem bánták ezt, mert így visszamehettek a kedves szigetükre. A kis sziget is nagyon megörült, hogy visszajöttek. Hálás volt nekik azért, hogy már nem gyűrik a hegyeit és nem tépik a földjét, de segítenek melegen tartani.

A tizenkét aprócskává varázsolt óriás, akiket a szigetlakók mostanában tűzmanóknak hívnak, azonnal munkához látott. Felkeresték és köszöntötték a melegvizű forrásokat és a tűzokádó hegyeket. Ellátogattak a jéggé fagyott folyókhoz és a jéghegyeket termő tavakhoz. Illendően köszöntötték Katlát, aki sziget legidősebb tűzokádó hegyében lakott és elmesélték neki, hogy emberek érkeztek a szigetre, mert Tűzanyácska azt szeretné, hogy itt éljenek. Illendően megkérték Katlát, hogy ne dobálja meg őket se folyékony kővel, sem hamuval. Katla megigérte, hogy türelmes lesz és megkéri a többi tűzokádó hegyben lakó lányát is, hogy ezután mindig legyenek szelídek az emberekkel és csak óvatosan ráncigálják a földet alattuk. Katla a szavát adta arra is, hogy melegíteni fogja a vizeket, hogy azzal az emberek fűthessék a házaikat és bőséges termést hozhasson a felmelegedett föld. 

A kedves kis manók ezután a vizek tündéréhez, Hellához mentek. Hella nagyon megörült nekik, mert már régen járt nála vendég.  A manócskák neki is elmondták, hogy Tűzanyácska segítségével emberek érkeztek a szigetre. Szeretnénk nekik segíteni, hogy boldogan élhessenek ezen a földön, ezért kérünk, hogy Te is segítsd őket – mondták neki.  Hella erre megrázta a  zöldes hajjal borított fejét. Ez arrafelé azt jelenti, hogy persze, hogy segítek! A szigeten csordogáló csermelyek, patakocskák, folyók mind szépséges, zöldes táncot jártak és a hegyekből lezúduló vízeséseken megjelent a szivárvány.

Az emberek, amikor látták a szivárványt feltünni a vízesés falán, érezték, hogy jó helyen járnak.  A sziget lakói azóta, valahányszor megjelenik a szivárvány valamelyik vízesés fátylán, tudják, hogy a vizek tündére, Hella nagyon szereti őket. Mára azt is megtanulták, hogy ha Hellát megharagítják, mert elszennyezik a vizeit, akkor is megrázza a zöldes haját és olyankor a patakok, folyók kilépnek a medrükből és elárasztják a földjeiket, vagy éppen kiszáradnak, hogy ne adjanak éltető vizet a terményeiknek.

A kicsi manók olyan jól érezték magukat Hellánál, hogy már egészen rájuk esteledett, mikor elköszöntek tőle.  De itt északon, bár a nap már eltűnik a láthatáron, mégsincs teljes sötétség. Így azután bátran indultak tovább, a sziget legmagasabb hegyére, mert még szerettek volna beszélni valakivel. Valakivel, aki csak éjszaka látszik. Valakivel, aki elvarázsolja és a zöld fényével megfesti a ragyogó tiszta levegőjű északi eget.

Amikor felértek a legmagasabb hegy tetejére, szépen leültek egymás mellé és vártak. Ahogy lassan felragyogtak a csillagok és fényleni kezdett a hold, egyszer csak  az égbolt végtelenségében megjelent, akire vártak. Ott vibrált, hajlongott, erősebben majd gyengébben látszott a zöldes fényjelenség, Auróra. A manók illendően köszöntötték és Auróra kedvesen köszönt nekik vissza, de a hajlongást, vibrálást egy pillanatra sem hagyta abba. Ott táncolt az éjszakai égbolton, miközben hallgatta a manókat. Eddig még soha nem látott embert, mert ilyen messzire északra, ahol ő játszik az éjszakában, még  nem merészkedett el senki. Kíváncsi lett a bátor hajósokra, ezért közelebb merészkedett a parthoz, hogy meglássa őket. A parttól nem messzire táborozó emberek először megijedtek az égbolton táncoló zöldes fényű Aurórától, hiszen ők sem láttak még ilyet. De ilyen gyönyörűt sem!  Amikor látták, hogy nem árt nekik, csak játékosan táncol a szépséges zöldes fény az égbolton, az emberek gyönyörködve nézték.

A manók nagyon örültek, hogy ilyen jól tudták teljesíteni a rájuk bízott feladatot. Beszéltek a vulkánok anyjával, Katlával, a vizek tündérével, Hellával és az északi éjszakai égbolt csodálatos fényével, Aurórával. Ezután visszamentek Tűzanyácskához, hogy elmondják neki, mit végeztek. Tűzanyácska nagyon megdícsérte, majd vissza is engedte őket a szeretett szigetükre, hogy most már éljenek ott és mindig legyenek az emberek segítségére.

A szigetlakók nagyon megszerették a dolgos kis manókat és hálából aprócska házakat építenek nekik és kekszet, tejet, gyümölcsöt tesznek a házikók elé. A kedves kis tűzmanókat az odautazók is szívesen megismernék, de ők csak nagyon ritkán mutatkoznak meg, mert kisssé félnek az emberektől. Hiszen olyan  nagyok.

De, talán majd egy kedves gyermek, talán éppen Te leszel az, akitől a tűzmanók nem ijednek meg és nem bújnak el előled, hanem kibújnak a kő alól, amelyen a lábad éppen tapos. És talán majd meg is szólítanak: Hé! Kicsi ember! Vigyázol-e majd a földre, ahol élsz? Megköszönöd-e Hellának a tiszta vizet, amelyet megihatsz? És Aurórának a tiszta levegőt, amelyet beszívhatsz? Tiszteled-e majd Katla erejét és a tengerek, óceánok végtelen kékségét? Ha minderre igennel válaszoltál és úgy is élsz, akkor biztosan te leszel az, aki meglátja a tűzmanókat, mert megérted a manók és a természet nyelvét.