Az égi juhász

Az égi juhász.

Egyszer volt, hol nem volt, réges régen, mikor még nem voltak bárányfelhők az égen, élt egy kicsi fiúcska.  A fiúcska árva volt, a búzamező szélén találtak rá aratáskor. Jó emberek magukhoz vették és felnevelték, de bizony ez a gyermek más volt,  mint a többi. Szeretett játszani a  többi gyerekkel, de napnyugta után egyre mindig csak a csillagos eget kémlelte.

Élt a faluban egy öreg juhász. Bölcs ember hírében állt, bár kevés beszédű ember volt.  Ismerte a növények gyógyító erejét, a csillagok járását. A faluban afféle vajákos hírében állt. Az emberek gyakran fordultak hozzá tanácsért a vitás ügyeikben és segítségért,   ha megbetegedtek. A fiúcska nagyon szeretett az öreg közelében lenni és mivel igen élénk eszű gyermek volt, lassan eltanulta tőle a növények gyógyító erejét, a csillagok járásának a tudományát  és megismerte a juhászatnak  minden csínját-bínját.

Ahogy teltek, múltak az évek, a fiúcska deli legénnyé cseperedett, de bizony a vágyakozása a csillagok után csak nem akart megszűnni. Sőt, egyre csak erősödött. Pedig mondogatták már neki a faluban egyre többen, hogy az öreg juhász nem sokáig él már, vegye át a helyét. Keresnek neki szép mátkát.  Legyen ő a falu gyógyítója, a juhok őriző pásztora.  Meghányta-vetette ezt magában a legény, nem is csak  egyszer, de százszor! Hanem a szíve mindahányszor nem leányhoz, hanem a csillagokhoz húzta. Elköszönt hát az öreg juhásztól, megköszönte neki a sok nagy tudományt, amelyet az évek során átadott neki. Elköszönt a falubéliektől és a kedves családtól, ahol felnevelkedett. Bizony belefacsarodott a szívük a búcsúzkodásba, de végül is elengedték egymást és a legény  - három pár erős bőrcsizmával a hátán - elindult.

Az volt a szándéka,  hogy addig megy, amíg mind a három pár csizmát el nem koptatja. Pedig az bizony nagyon hosszú út! Talán még a földet is félig körbe kerüli, mire egy pár csizma leszakad a lábáról! De a legény nem bánta. Űzte, hajtotta a szíve. Tovább, csak tovább, dobogta egyre. Így aztán a fiú csak ment, mendegélt. Hegyeken, völgyeken, szépséges városokon, hatalmas pusztákon át. Volt,  hogy térdig süppedt a csizmás lába a sárba, máskor meg a hóna alját súrolta a magasra nőtt fű. Egyszer a havat taposta dideregve, másszor meg a sivatag homokjával telt meg a csizmaszára. De csak ment tovább rendületlenül. Már a harmadik csizmája talpa is úgy elvékonyodott, hogy éppen csak nem mezítlábas nyomokat hagyott maga után.

Ahogy így ment, mendegélt,   egyszer csak elérkezett a föld szélére. Oda, ahol a csillagos égbolt és a föld összeér. Nem volt már  tovább hova mennie. De az utolsó pár csizmája - bár már talán  csak az imádság tartotta a lábán  – egyben volt. Mit volt  mit tenni  - hiszen  kötötte a magának tett fogadalom, hogy amíg mindhárom csizma le nem szakad a lábáról -  mennie kellett  tovább. Gondolt hát egy merészet. Hisz úgyis mindig ide vágytam! És lesz, ami lesz, nagy bátran lépett egyet a föld széléről, rá a sötét, csillagokkal tarkított égboltra.

Nagy meglepetésére a csizmája nem rántotta le a semmibe, hanem szépen egy úton koppant, mert, hogy éppen a Tejút kanyargott, gomolygott előtte. Jól ismerte már, mert földről  bizony minden éjjel  gyönyörködött benne, ezért nagy bátran lépett egyet. Aztán még egyet.  Ahogy így lépegetett, a  csizmája szépen a lábára igazodott. A talpa és a sarka  megvastagodott, a szára megfényesedett, mintha most került volna ki a suszter kezéből. Nézte a legény a csizmát, de azt is látta, hogy nemcsak a csizmája, hanem a vállára terített, kopott, szakadozott  szűre is megújult. Szépséges hímzések ölelték  körbe a  vállán és futottak végig a csizma száráig és körben az alján. Ragyogó,  csillag formájú csatok fogták össze a mellén.

Nézte, tapogatta magán  a legény a  megújult  gúnyát. Annyira meg volt illetődve, hogy még a két   bokáját is összecsapta a fényes fekete csizmában. A fejéhez  is odakapott, de bizony azon meg egy kalap volt. De  nem is akármilyen!  Szépséges zöld posztóból készült és a karimája   igen peckesen pördült fel körben.  A szalagjába meg olyan szép darutoll volt tűzve, amilyent még életében nem látott.

Csodálkozott is a legény  a gúnyája ilyetén megváltozásán, de aztán azt gondolta magában, hogy ha az ember fia a tejútra lép, azért azt mégsem teheti kopott, szakadt viseletben. Aztán, hogy ezt így megbeszélte magával, elindult tovább a csillagos égbolt övezte tejúton.  

Ahogy így ment, mendegélt, egyre bátrabban rakva a csizmás lábait egymás után, egyszer csak elért a holdig. Tisztelettel köszöntötte:

- Adjon Isten, Hold anyácska! Bizony sok éjszakán át gyönyörködtem Benned!   

A hold csodálkozva emelte rá  szelíd tekintetét. Nem látott még embert ilyen közelről.

-  Hogy kerülsz  ide emberfia? kérdezte.

A legény bátran válaszolt:

 -  Elindultam, sokat léptem, egyszerre csak ideértem.

Nézte a bátor legényt a hold. Igen csak megtetszett neki a cifra szűre, a rámás csizmája, de még inkább az ízes beszéde. Mert a hold, aki éjszakánként a föld összes népét látja és hallja, megérti a magyarul szólót is.

Sokat beszélgettek ezután. A legény szívesen hallgatta a hold történeteit a világ teremtéséről, a csillagokról, bolygókról, a földről, amelynek folyamatos változását olyan régóta figyeli. A  hold meg örült, hogy végre van egy kedves, okos társasága.  A legényből  közben – bár a csillagok között az időt másképpen mérik -  lassan olyan öreg ember lett, mint a vajákos öreg a faluban, amikor elköszönt tőle. Az egykori legény, ahogy telt-múlt az idő, egyre többször gondolt vissza a falujára és  egyre jobban vágyakozott az otthagyott juhai után.

Ahogy így magában merengett ezen a fejét a térdére ejtve, meglátta a hold a  szomorúságot a szívében, ezért így szólt hozzá egyszer:  Kedves fiam! Sok időt töltöttél velem, sokat tanultál tőlem. Jó társam voltál hosszú időn át, de  látom már, hogy tovább kell menned.  Indulj hát el a tejúton tovább és menj addig, amíg  Nap atyácskához el nem érsz.  De vigyázz, hogy a szűrödet le ne vesd magadról, akármilyen meleget érzel, mert akkor nyomban halálra perzselődsz!

Elköszöntek egymástól és elindult az öreg, fáradt léptekkel, a fokosára támaszkodva. Ahogy így lépdelt, egyik lábát a másik után húzva, a léptei egyre ruganyosabbak lettek. Kiegyenesedett a háta, kifényesedett a csizmája. Ahogy haladt, lassan visszafiatalodott azzá a hetyke legénnyé, aki egykoron elindult a falujából, hogy addig menjen, amíg a vállára vetett három pár csizma le nem szakad a lábáról.

Ment, mendegélt, de bizony a levegő körülötte egyre melegebb lett. Először csak a kalapot tolta hátrébb a homlokán, azután  már a szűrt is  meg kellett lazítania a vállán. De bizony nem segített egyik sem rajta, mert a forróság csak úgy égette már a testét.

Ő azért csak ment, mert a szíve egyre csak azt dobogta, hogy tovább, tovább! Pedig úgy érezte, hogy már a csontjai is lángra kaptak. 

Azt végig az eszében tartotta, hogy mire figyelmeztette a hold. Le ne vegye a szűrét, mert nyomban porig ég! Ment hát tovább és végtére elérkezett egy óriási  kapuhoz. Lángolt a kapu, izzott a kilincse, de a bátor legény így okoskodott: Ha már eljöttem idáig, én biza meg  nem hátrálok! Azzal fogta a fokosát és jó nagyot koppantott a kapura.

A kapu azon nyomban kinyílt és olyan fényesség támadt, hogy a legény  egy pillanatig nem látott semmit. Gyorsan a szemébe húzta a darutollas pörge kalapját és meglátta, hogy a kapu mögött folytatódik a tejút. Belépett hát rajta és amint átlépte a küszöbét, abban a pillanatban megszűnt a vakító fényesség és a perzselő hőség. Lágy szellő fújdogált -  bebújva a szűr alá is - finoman hűtve a legény forró testét.

Amint a szeme megszokta a fényességet, a legény úgy meglepődött, hogy egy lépést hátrább lépett. Ott állt előtte Nap atyácska. Nézte a legényt, elmosolyodott és  így szólt: - Ember fia, hol jársz itt, ahol a madár sem jár? A legény kihúzta magát és bátran így  válaszolt: - Égi vándor vagyok. Sok éve már, hogy a tejútat járom, de szeretnék most már a vándorláshoz társakat is.

Nap atyácska  megértette  a szíve nagy vágyát. Magához kérette hát a holdat és a bolygókat és az égbolt tanácsa összeült és határozott, legyenek juhok a nappali égbolton. A tejút fehér fátylából leszakítottak egy-egy darabot és báránykává formálták. Takaros birkanyájat teremtettek a legény köré. Azóta, amikor a legény éppen a faluja fölött terelgeti a nyáját,  mi is megláthatjuk a  bárányfelhőket az égen.