Barion Pixel

Az égi juhász


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Egyszer volt, hol nem volt, réges régen, mikor még nem voltak bárányfelhők az égen, élt egy kicsi fiúcska.  A fiúcska árva volt, a búzamező szélén találtak rá aratáskor. Jó emberek magukhoz vették és felnevelték, de bizony ez a gyermek más volt,  mint a töb...

Kép forrása: Kovács Hanna Zoé KRK Szilády Áron Gimnázium és Kollégium művészeti tagozat 10. évf.

Egyszer volt, hol nem volt, réges régen, mikor még nem voltak bárányfelhők az égen, élt egy kicsi fiúcska.  A fiúcska árva volt, a búzamező szélén találtak rá aratáskor. Jó emberek magukhoz vették és felnevelték, de bizony ez a gyermek más volt,  mint a többi. Szeretett játszani a  többi gyerekkel, de napnyugta után egyre mindig csak a csillagos eget kémlelte.

Élt a faluban egy öreg juhász. Bölcs ember hírében állt, bár kevés beszédű ember volt.  Ismerte a növények gyógyító erejét, a csillagok járását. A faluban afféle vajákos hírében állt. Az emberek gyakran fordultak hozzá tanácsért a vitás ügyeikben és segítségért,   ha megbetegedtek. A fiúcska nagyon szeretett az öreg közelében lenni és mivel igen élénk eszű gyermek volt, lassan eltanulta tőle a növények gyógyító erejét, a csillagok járásának a tudományát  és megismerte a juhászatnak  minden csínját-bínját.

Ahogy teltek, múltak az évek, a fiúcska deli legénnyé cseperedett, de bizony a vágyakozása a csillagok után csak nem akart megszűnni. Sőt, egyre csak erősödött. Pedig mondogatták már neki a faluban egyre többen, hogy az öreg juhász nem sokáig él már, vegye át a helyét. Keresnek neki szép mátkát.  Legyen ő a falu gyógyítója, a juhok őriző pásztora.  Meghányta-vetette ezt magában a legény, nem is csak  egyszer, de százszor! Hanem a szíve mindahányszor nem leányhoz, hanem a csillagokhoz húzta. Elköszönt hát az öreg juhásztól, megköszönte neki a sok nagy tudományt, amelyet az évek során átadott neki. Elköszönt a falubéliektől és a kedves családtól, ahol felnevelkedett. Bizony belefacsarodott a szívük a búcsúzkodásba, de végül is elengedték egymást és a legény  - három pár erős bőrcsizmával a hátán - elindult.

Az volt a szándéka,  hogy addig megy, amíg mind a három pár csizmát el nem koptatja. Pedig az bizony nagyon hosszú út! Talán még a földet is félig körbe kerüli, mire egy pár csizma leszakad a lábáról! De a legény nem bánta. Űzte, hajtotta a szíve. Tovább, csak tovább, dobogta egyre. Így aztán a fiú csak ment, mendegélt. Hegyeken, völgyeken, szépséges városokon, hatalmas pusztákon át. Volt,  hogy térdig süppedt a csizmás lába a sárba, máskor meg a hóna alját súrolta a magasra nőtt fű. Egyszer a havat taposta dideregve, másszor meg a sivatag homokjával telt meg a csizmaszára. De csak ment tovább rendületlenül. Már a harmadik csizmája talpa is úgy elvékonyodott, hogy éppen csak nem mezítlábas nyomokat hagyott maga után.

Ahogy így ment, mendegélt,   egyszer csak elérkezett a föld szélére. Oda, ahol a csillagos égbolt és a föld összeér. Nem volt már  tovább hova mennie. De az utolsó pár csizmája - bár már talán  csak az imádság tartotta a lábán  – egyben volt. Mit volt  mit tenni  - hiszen  kötötte a magának tett fogadalom, hogy amíg mindhárom csizma le nem szakad a lábáról -  mennie kellett  tovább. Gondolt hát egy merészet. Hisz úgyis mindig ide vágytam! És lesz, ami lesz, nagy bátran lépett egyet a föld széléről, rá a sötét, csillagokkal tarkított égboltra.

Nagy meglepetésére a csizmája nem rántotta le a semmibe, hanem szépen egy úton koppant, mert, hogy éppen a Tejút kanyargott, gomolygott előtte. Jól ismerte már, mert földről  bizony minden éjjel  gyönyörködött benne, ezért nagy bátran lépett egyet. Aztán még egyet.  Ahogy így lépegetett, a  csizmája szépen a lábára igazodott. A talpa és a sarka  megvastagodott, a szára megfényesedett, mintha most került volna ki a suszter kezéből. Nézte a legény a csizmát, de azt is látta, hogy nemcsak a csizmája, hanem a vállára terített, kopott, szakadozott  szűre is megújult. Szépséges hímzések ölelték  körbe a  vállán és futottak végig a csizma száráig és körben az alján. Ragyogó,  csillag formájú csatok fogták össze a mellén.

Nézte, tapogatta magán  a legény a  megújult  gúnyát. Annyira meg volt illetődve, hogy még a két   bokáját is összecsapta a fényes fekete csizmában. A fejéhez  is odakapott, de bizony azon meg egy kalap volt. De  nem is akármilyen!  Szépséges zöld posztóból készült és a karimája   igen peckesen pördült fel körben.  A szalagjába meg olyan szép darutoll volt tűzve, amilyent még életében nem látott.

Csodálkozott is a legény  a gúnyája ilyetén megváltozásán, de aztán azt gondolta magában, hogy ha az ember fia a tejútra lép, azért azt mégsem teheti kopott, szakadt viseletben. Aztán, hogy ezt így megbeszélte magával, elindult tovább a csillagos égbolt övezte tejúton.  

Ahogy így ment, mendegélt, egyre bátrabban rakva a csizmás lábait egymás után, egyszer csak elért a holdig. Tisztelettel köszöntötte:   Adjon Isten, Hold Anyácska! Bizony sok éjszakán át gyönyörködtem Benned!   A hold csodálkozva emelte rá  szelíd tekintetét. Nem látott még embert ilyen közelről. -  Hogy kerülsz  ide emberfia? kérdezte.  A legény bátran válaszolt:  -  Elindultam, sokat léptem, egyszerre csak ideértem. Nézte a bátor legényt a hold. Igen csak megtetszett neki a cifra szűre, a rámás csizmája, de még inkább az ízes beszéde.

A hold, aki éjszakánként a föld összes népét látja és hallja, megérti a magyarul szólót is.  Sokat beszélgettek ezután. A legény szívesen hallgatta a hold történeteit a világ teremtéséről, a csillagokról, bolygókról, a földről, amelynek folyamatos változását olyan régóta figyeli. A  hold meg örült, hogy végre van egy kedves, okos társasága.  A legényből  közben – bár a csillagok között az időt másképpen mérik -  lassan olyan öreg ember lett, mint a vajákos öreg a faluban, amikor elköszönt tőle.  Az egykori legény, ahogy telt-múlt az idő, egyre többször gondolt vissza a falujára és  egyre jobban vágyakozott az otthagyott juhai után.

Ahogy így magában merengett ezen a fejét a térdére ejtve, meglátta a hold a  szomorúságot a szívében, ezért így szólt hozzá egyszer:  Kedves fiam! Sok időt töltöttél velem, sokat tanultál tőlem. Jó társam voltál hosszú időn át, de  látom már, hogy tovább kell menned.  Indulj hát el a tejúton tovább és menj addig, amíg  Nap atyácskához el nem érsz.  De vigyázz, hogy a szűrödet le ne vesd magadról, akármilyen meleget érzel, mert akkor nyomban halálra perzselődsz!

Elköszöntek egymástól és elindult az öreg, fáradt léptekkel, a fokosára támaszkodva. Ahogy így lépdelt, egyik lábát a másik után húzva, a léptei egyre ruganyosabbak lettek. Kiegyenesedett a háta, kifényesedett a csizmája. Ahogy haladt, lassan visszafiatalodott azzá a hetyke legénnyé, aki egykoron elindult a falujából, hogy addig menjen, amíg a vállára vetett három pár csizma le nem szakad a lábáról.

Ahogy így ment, mendegélt, egyre melegebb lett. Először csak a kalapot tolta hátrébb a homlokán, azután  már a szűrt is  meg kellett lazítania a vállán. De bizony egyik  sem segített! A forróság csak úgy égette a testét. Ő azért csak ment, mert a szíve egyre csak azt dobogta, hogy tovább, tovább! Pedig úgy érezte, hogy már a csontjai is lángra kapnak. 

Azt végig  az eszében tartotta, hogy  mire figyelmeztette a hold. Le ne vegye a szűrét, mert nyomban porig ég! Ment hát tovább és végtére elérkezett egy óriási  kapuhoz. Lángolt a kapu, izzott a kilincse, de a bátor legény így okoskodott: Ha már eljöttem idáig, én biza meg  nem hátrálok! Azzal fogta a fokosát és jó nagyot koppantott a kapura.

A kapu azon nyomban kinyílt és olyan fényesség támadt, hogy a legény  egy pillanatig nem látott semmit. Gyorsan a szemébe húzta a darutollas pörge kalapját és meglátta, hogy a kapu mögött folytatódik a tejút. Belépett hát rajta és amint átlépte a küszöbét, abban a pillanatban megszűnt a vakító fényesség és a perzselő hőség. Lágy szellő fújdogált -  bebújva a szűr alá is - finoman hűtve a legény forró testét.

 Amint a szeme megszokta a fényességet, a legény úgy meglepődött, hogy egy lépést hátrább lépett. Ott állt előtte Nap atyácska. Nézte a legényt, elmosolyodott és  így szólt: - Ember fia, hol jársz itt, ahol a madár sem jár? A legény kihúzta magát és bátran így  válaszolt: - Égi vándor vagyok. Sok éve már, hogy a tejútat járom, de szeretnék most már a vándorláshoz társakat is.

Nap atyácska  megértette  a szíve nagy vágyát. Magához kérette hát a holdat és a bolygókat. Az égbolt tanácsa összeült és határozott, legyenek juhok a nappali égbolton. A tejút fehér fátylából leszakítottak egy-egy darabot és báránykává formálták. Takaros birkanyájat teremtettek a legény köré.  Azóta, amikor  a legény éppen a  faluja fölött terelgeti a nyáját,  láthatjuk a  bárányfelhőket az égen.

 

*Fülöp Sára, meseíró

Ezt a mesét írta: *Fülöp Sára meseíró

Mindig is szerettem a meséket. Gyerekkoromban nagyon sok mesét olvastam, de ahogy felnőttem, lassan elmaradtak mellőlem. Megfeledkeztem róluk. Ám egy napon, amikor a legkisebb unokámra vigyáztam és belenéztem a mélykék szemeibe, ismét előbátorkodott egy történet, amit én elkezdtem mesélni a karomban fekvő alig egy hónapos babának. Ő tágra nyílt, csodálkozó szemekkel hallgatta a mesét, ami róla szólt. Amikor elal...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások