A Szellemhajó Legendái

A Szellemhajó Legendái.

Ha nem hiszel a mítoszokban jobban teszed, ha visszafordulsz, ha viszont elszántan kedveled a varázslatokat és a kalandokat lépj közénk a Múzsák Dallamának fedélzetére!

A vad tengerparti szél falánkul kap bele vitorlánkba. Kapitányunk kiabálva parancsokat hallat a nem létező legénységnek. Látod ahogy megfordul és felemeli hangját? Valószínűleg azt hiszed, hogy tébolyodott, ám az utasításokat elvégzi valami. A te szemednek úgy tűnhet, hogy magától mozdul a kormány, a hajó önszántából bont vitorlát, a horgony pedig talán önmagát húzza fel.

Nos, újra megkérdem, hiszel a varázslatban? Ha a szemeidet forgatod és a fejedet csóválod akkor megsúgom: ideje lenne elkezdeni.

Ha kíváncsi vagy mitől indult el a hajó, hajolj közelebb. Nem látsz engem? Hisz itt vagyok melletted! Na, de elmondom neked az igazságot. Nem, nem a hajó engedelmeskedik a kapitánynak. Öntudatú tárgyak pedig nem léteznek. A legénység szellemei teszik a dolgukat.

***

Ahhoz, hogy megértsd a jelent meg kell ismerned a múltat. Különös nap volt az, mikor a Múzsák Dallamának emberei megpillantották egy közeli hajó roncsait. Feltételezhetően harcban esett el, fosztogatás áldozatai lehettek. Akárhogy is, ők már csak a lécek és deszkák süllyedésére értek oda. Esetleges rakomány érdekében hajóztak közelebb a roncshoz, és látták is, ahogy egy faládikó sodródik feléjük. Aztán hallották. Hallották ahogy egy csecsemő keservesen sír. Kalózok vagy sem, emberek ők is. Egyikük elébe úszott egy csónakon, és ott volt a ládában a baba. Úgy látszott egy esztendőnél aligha idősebb. Nem volt vele egyéb csak egy cetli melyre sietve írta fel valaki:

„Henry James Black”

A másik oldalára is írtak valamit, de ismeretlen nyelven volt számukra, így hát nem tudták elolvasni.

 Túlélőket kerestek és átnézték a roncs többi részét, de a gyermeken kívül mást nem találtak. Megvizsgálták a babát, kellemes nyár volt, így nem fázhatott. Az óceán a kedvesebbik oldalát mutatva lágyan ringatta, lehet hogy aludt is a támadás óta. Akár mi történt egészséges volt, éppen csak szomjas.

Az, hogy a kalózok először elakarták őt adni csak hát a sors mindig úgy rendelkezett, hogy sose tudták, az más történet. No meg, egy idő után meg is szerették így hát -ha bár érdekes, és nagyon vicces kalamajkák keletkeztek, majd máskor elmesélem.- Ami számunkra lényeg, az amit egyik matróz sem tudott. Henry anyja, az aki a levelet halála előtt írta varázslónő volt. Az ismeretlen sorok a ti nyelvetekre lefordítva a következő képpen hangzik:

„A szavak és a betűk hatalma által feljegyzem, s megjövendölöm, hogy kik gyermekem megtalálják és gondját viselik, haláluk előtti kívánságuk váljék valóra.”

***

 Henry tizenkettedik évéhez ugrunk, mikor a sok évnyi szerencse után utolérte a veszteség is a Múzsák Dallamát. A következő jelenetet elmesélhetné nektek az Őrszem, aki elaludt, így későn vette észre a közelgő ellenséges kalózhajót. Vagy akár Oberon az akkori kapitányunk, aki éjszaka üvöltve keltette fel a legénységet, mert megtámadtak minket. De bármelyik bátor társam is akár, akik halált nem félve ütköztek meg az ellenséggel. Na, de nem húznám az időt azzal, hogy ide hívom őket, inkább elmesélem én magam.

 Miután Oberon felébresztett minket rögvest pisztolyt és puskát ragadtunk, többen az ágyúkhoz rohantak, köztük jó magam is. Henry a háborúk során mindig a legjobban védett kabinban bújt meg, ott rejtőzött egy pisztoly és egy kard kíséretében.

Ahhoz, hogy megfelelően előkészüljünk, az ellenséges hajó túl közel volt. Az ottani legénység kiabálásába és fenyegetésébe már ekkor minden belezengett. Habár szívünk bátran vert, és ősi kiáltások kiséretében fogadtuk a másik csürhét, mégsem nyerhettünk.

 Ha jól tudom kedves olvasóim, és hallgatóim fiatalok, így nem részletezném miket láttam azon az éjszakán, ahogy azt se mondom el, én magam hogyan leltem halálomat. Hisz ezer szónak is egy a vége: Vesztettünk.

***

A kapitány kabinjában lévő asztalon mindvégig ott hevert az a bizonyos cetli, amit a csecsemő mellett találtak a ládában. A kalózok mindeddig megakarták fejteni az írást, ami rajta volt, de hiába ismertek meg új nyelveket egyik se volt avval azonos. Ám, de most a sorok vörösen kezdtek el izzani, pulzáltak, mint ereinkben a vér.

~A szavak és a betűk hatalma által feljegyzem, s megjövendölöm, hogy kik gyermekem megtalálják és gondját viselik, haláluk előtti kívánságuk váljék valóra.~

Henry, ki a kabinban rejtőzködött gyengéd suttogást hallott, egy olyan nő hangján akire nem emlékezhetett, mégis mintha egy pillanatra értette volna a sorokat. Bár még nem tudta, ahogy mi odakinn vereséget szenvedtünk anyja mágiája nem csak a betűk pulzálásával vált valóra.

 A varázslat elkezdődött, de erről még senki nem sejtett semmit. Henry nevelésében közre játszott huszonegy főből -a teljes legénységünkből- kilencen gondoltunk halálunk előtt arra, hogy bár segíthetnénk a továbbiakban is Őt.

 A kis Black úgy mondta el nekünk, hogy fényes szél kerekedett a kabinon belül, mely a betűk vörös színén csillogott. A jelenség a réseken keresztül utat tört magának, és a fedélzetre hatolt. Később már én is hallottam a női suttogó hangot, ami ugyanazokat a sorokat ismételte újra és újra. Majd megláttam ennek kíséretében a ragyogó szellőt, és tudtam, hogy nem haltam meg, de nem is élek igazán.

 A varázslat itt még nem ért véget, valaki feltehetően azt kívánta, hogy tűnjön el az ellenség. A vörösen csillogó, suttogó szél körül járta a megdöbbent támadóinkat, és hajójukat, majd száraz tengeri homokként fújta tovább őket az éjszakába.

 Így történt, hogy Henry James Black tizenkettő évesen vált a Múzsák Dallamának kapitányává. Továbbá ez a legendája annak, hogy kilenc szellem él a fedélzeten. Ebből hét matróz, egy a volt kapitányunk, és jómagam a hajó legértékesebb tagja: Ágyú, a kalózpapagáj.

***

Az évek során Henry szövetségesekre tett szert, akikkel szükség esetén megsegítették egymást. Kettő nappal ezelőtt egy hippocampust láttunk a hajófelé úszni. Aki nem tudná az előbb leírt teremtmények uszonnyal rendelkező tengeri lovak. -Ti is látjátok?- kérdezte Henry, miközben csodálta a teremtményt.

-A kérdés inkább az, hogy te miért látod.- adta a választ Oberon szelleme.- Ezek a lények nem szoktak mutatkozni ok nélkül.- ahogy közelebb úszott látszott, hogy az állatot szőr helyett ezerszínű, fényes pikkelyek borítját, sörénye a szárazföldi társaival szemben úszókká fejlődtek. Élénken kezdett nyihogni, sokkal vékonyabb hangja van, mint egy kinti lónak.

-Levél, levél!- láttam meg a vörös szalagot a nyakán. A papírt ügyesen elhelyezték az állkapcsa alá, hogy ne érje a víz. Ne tévesszen meg, hogy ilyen összeszedetten fogalmazok a fejemben, kimondani nem tudom, hisz mégis csak egy papagáj vagyok.

-Akkor hát ezért nem úsztál le az óceán alá! Ügyes voltál, nagy szerencse, hogy nem látott meg más.-paskolgatta Oberon, miközben levette róla a levelet, amit aztán Henrynek nyújtott. Ő felnyitotta és magában kezdte olvasni. Elgondolkozott, majd kisvártatva megszólalt.

-Alen küldte, azt írja találkoznunk kell a Nux kikötőjében.-mondta végül nekünk, majd feltekintett, oda ahol a hippocampus volt, de már csak az óceán kékségét látta.

 Mint írtam kettő napig hajóztunk, hogy sort kerítsünk a találkozóra. Henry felvette a legjobb ruháját, és megigazította szőkésvörös haját, majd reménykedve nézett felém.

-Ágyú szebb, ágyú szebb- piszkálgattam unalmasan az egyik tollam helyét. Ő csak felsóhajtott, és megcsóválta a fejét, majd elment a találkozóra.

***

-Szeretném, ha megtalálnád Őt– kapott később egy képet Alentől. - A neve Hector Grey, mint láthatod egyedi az arcszerkezete.- komorodott el. A képen látható férfinek születéskori rendellenesége van. Tovább akartam hallgatózni, azonban Henry érezte a jelenlétem, így kitessékelt. Ezért csak ennyit tudtam meg az új küldetésről.

 Volna egy kérdésem; kaphatóak vagytok-e egy kalóz kalandra? Igen? Előre szólok, talán nem olyan lesz amire számítotok. Biztos, hogy jönni akartok? Nos akkor felszállás!

 Hát kezdjünk neki. Te ott, igen te! A felmosóvödör a hajóorrban van, húzz fel vizet a tengerből és láss neki! Te pedig sepregess, az ott van a sarokban! Ne bujkálj! Téged is látlak! Menj és mosogass el! Valaki meg főzzön valamit a hajó népének! Most miért néztek rám így? Hisz megmondtam, hogy ez nem olyan kaland lesz, mint amire számítotok.

***

Indulás a mindenségbe. A hajó vitorlát bont, a kormány elfordul, a kapitány pedig parancsokat hallat. Minden olyannak tetszik, mint álltalában. Pedig ez közel sincs így. A cél most nem fosztogatás, hanem egy ember megmentése. Hogy kié, azt egyelőre csak a Henry kapitány tudja pontosan. Egy biztos: Fontos személy lehet, ha egy szellemekkel teli hajót küldenek érte.

-Remélem tiszta már a fedélzet! Ha igen, és, ha nem, akkor is kezdjétek elölről! Amíg ti dolgoztok én rendbe teszem a kabinotokat. -Útban célom felé valami szokatlant látok: az egyik elhagyatott kabin zárja fel van törve. Rögvest értesítem a kapitányt, aki némán felvonja szemöldökét, majd az ajtó fele biccent. Én megértem mit akar. Ha az emberek nem látnak és benyitok, azt hihetik, hogy csak a szellő játszik az ajtóval.

 Így is teszek, a földre reppenek, majd egyik lábammal meglököm a fát. Az ajtó finoman ropogni kezd, és résnyire kitárul. Benn banditák vagy zsoldosok lehetnek, esetleg fejvadászok. A kapitány hirtelen ugrik elém és fegyvert szegez ...a teázó nénire.

 A szoba közepén ugyanis egy idősödő hölgy ül kezében gőzölgő teáscsészével. A fegyverre nyugodtan pillant, tekintetén látszik, hogy tudja, meghallhat, de ennek ellenére csak belekortyol italába.

-Kér egy kis teát?-bök a közelében elhelyezett kanna felé. A kapitánnyal lesokkolva pillantunk rá. Henry kezében még mindig ott a pisztoly. Én tanácstalanul szállok a vállára, ő pedig hasonló döbbenettel néz felém.

-Kellemes hajókázni.-szólal meg ismét a nő. A kapitány vonakodva vissza csúsztatja fegyverét helyére, majd tovább fürkészi az idegent. A hölgy kátrányfekete hajába néhány szamárszürke tincs költözött. Mély datolya szín szemeivel élénken pillant körbe. Csontos arcán ráncok pihennek, de ennek ellenére meglepően szép.

-Jaj, Kedvesem! Úgy nézel rám, mint valami jelenésre!-lágy kacajt hallat, ami kedvesen cseng a zord kabinban. – Pedig te tartasz szellemeket!-mintha csak látna engem rám néz. Nem felém, rám. Egyenesen a szemeimbe, de hát nekem nincsenek is szemeim!!! A kapitány megköszörüli a torkát, ezzel általában eltakar egy mosolyt. -Mondja csak, Maga látja Őt?- kérdezi végül a hölgyet, mire az mosolyogva megint belekortyol a teájába.

-A szellemeket? Látni? Ugyan! De tudod, ha figyelsz és hagyod, hogy átjárjanak az energiák sok mindent érezhetsz. Bár fogadok, hogy ezt neked nem kell mondani.

 Igaza van. A kapitány se lát minket, hisz testileg nem is létezünk, mégis érzi, hogy ki hol van, és tudja, hogy kik voltunk éltünkben.

-Tudja mit?-veszi át a szót lágy mosolyával a kapitány.-Elfogadom a teát. -A nő elé ül, aki egy csészét nyújt felé.

-A küldetés végett van itt? Igaz?- kérdezi a hölgytől, aki viszonozza a mosolyt.

-Küldetés? Igen. Hisz mindenki azért születik, mert vár rá valamilyen cél. Te mit vársz az élettől? Vagy kit? Ki az, akiért feláldoznád a szabadságodat?-kérdőn pillant felénk, de folytatja- Vajon mindenkinek van ilyen személy az életében? Az biztos, hogy véletlenek nem léteznek, mert minden okkal történik. Viszont minden következményekkel jár; mert ha az őszi szellő megsimítja a levelet, az lehull a fáról.

 Egy pillanatra csend telepszik közénk. A hölgy mondani valóján gondolkodunk, a kapitány szóra nyitná ajkait, ám ekkor a nő legyint egyet.

-Azt szeretnéd kérdezni, hogy mégis ki vagyok? Mint mondtam mindennek vannak következményei. Egy ember is lehet az; hisz a gyermekek is így jönnek a világra. Annak, hogy te elfogadtad ezt a küldetést én vagyok a legelső következménye. Az elrabolt férfi, Hector Grey felesége vagyok: Gracy Grey.

***

Gracy Grey

A félelem az ember legnagyobb és legtermészetesebb ellensége. Hogy döntésre juss a legjobb amit tehetsz, hogy kiszellőzteted a fejed. Épp ezért ücsörgök magam is a hajó elején. Mélyen beszívom az óceán különösleges és fűszeres illatát. Bár szemeim csukva vannak hagyom, hogy a vad szél belelengjen arcomba. Félni nem rossz dolog, de ha hagyod eluralkodni megváltoztat.

 Felemelem a fejem. A tengeri madarak éneke élesen zeng füleimbe. Madarak? Nem. Érezni, hallani, és látni. Kinyitom szemeimet. A szellem legénység hirtelen bódul fel.

-Fedezékbe!-kiáltja az egyik.

 – Szirének! – ordítja egy másik. Váratlanul gyorsul fel minden. A kapitány a megforduláson igyekszik, ám túl késő. Emberi tekintete immáron kábán fordul a tenger felé. Ekkor hallottam meg tiszta éneküket magam is. Zsibbasztóan hat ez a dallam, már nem félek annyira nagyon. Egészen nyugodtnak érzem magam. Ahogy a kecses, csilingelő és hívogató hangjukat hallom, érzem hogy belülről cirógat valami. Teljesen lezsibbadnak gondolataim, sőt egész valóm elernyed.

-Mind meghalunk.-motyogja teljes hipnózisban egy szellem.

-De hisz már halottak vagyunk.-morogja erre egy másik. Nos, igen, ha élnének úgy festenének most, mint a kapitány. Aki jelenleg nyál csorgatva tart a hajókorláthoz. Lenézek a tengerbe, és számtalan női arc tekint vissza rám. Felismerik, hogy nem férfi vagyok, így pár métert úszva Henry kapitánynak énekelnek. Dalaik az igaz szerelemről, és a tiszta bizalomról szólnak, így hívják magukhoz.

 A hajót kormányzás nélkül csak sodorják a hullámok. A szellemek transzban vannak és csak motyogni tudnak. A szirének tovább énekelnek, Henryt pedig csak pár méter választja el a biztos haláltól. A tengerből sziklaszirtek emelkednek ki, melyeknek bármikor neki ütközhetünk.

 Érzem, hogy pulzusom megemelkedik. Most, hogy dallamuk nem nekem szól, kissé visszaszerzem az irányítást magam felett. A félelem nem csak visszatér, de pokoli gombóccá nő gyomromban. Mindig a szavak mögé bújtam. De, ha tanultam valamit, az az, hogy a hátrányainkat az előnyünké kell formálni. Egy másik dolog amit megtanultam, az pedig az, hogy nem tudok énekelni.

 A szirének a tengerben vannak, tehát a víz morajlásának zaja, és a szél zúgása nekem kedvez. Lendületesen fordulok meg, majd kezdek futni a kapitány felé, miközben hozzálátok az első dal énekléséhez , egy tengerész nótához. Ez az én számból úgy hat, mintha egy macska farkára rálépnek.

-Hallod ezt? Valamelyik elromlott.-motyog egy szellem, mire egy másik egyetértően morogni kezd.

 Ezt bíztatásnak véve még hangosabban kezdek krákogni. A kapitány ebben a pillanatban áll fel a hajókorlátra. Most hangosan kiabálni kezdem a ’baj van a részeg tengerésszel’ című dalt, ahogy csak tudom. Henry kapitány mögé futok, átkarolom derekát és visszarántom a fedélzetre. Hatalmasat koppan mellettem, de mikor kinyitja szürke szemeit tudom, hogy felébredt a transzból és jól van. Ennek örömére tovább vonyítok. Még több szellem tér fel, amit a kormány rándulásaiból állapítok meg. A kapitány helyeslő parancsokat ad, és segít a szellemeknek megfordítani a hajót. Éles jobb kanyart veszünk, amitől én hanyatt esem.

 A szirének nem adják fel. Sőt felveszik a küzdelmet a távolodó hajóval. Két csapatra osztódnak, míg a hátsók előre úsznak, azok akik közelebb vannak dalolnak tovább; így követnek minket. Ellen dalolásba kezdenék magam is, de csak rekedtes köhögés hagyja el torkomat.

-Énekeljünk Mind!- kiálltja a kapitány, és egyszerre zeng fel az egész hajó. A szellemek érces hangja meglepően jól illik a kapitány férfias frekvenciájához. Én már nem éneklek ugyan, de öklömmel ritmikusan dobolok a korláton. A kapitány példát vesz rólam, a szellemek pedig random tárgyakon dörömbölnek.

 A hajóba belekap a szél, és végül már nem is a szirének hangját nyomjuk el, egyszerűen csak jól szórakozunk. A kapitány felém nyújtja eres, férfias kezét; táncra kér fel. Elfogadom. A szellemek énekére ritmikusan lépdelünk. Tegnap óta ismerjük egymást, de mintha csak egy fedélzeten táncoltunk volna mindig is. Minden lépés rögtönzött, ám tökéletesnek tetszik. Hát ezt jelenti kilépni a fejünkből. A bátorság ijesztő érzés, de az ismeretlen igenis jót hoz. Egy szellem suttogása is ezt bizonyítja:-Ha énekelni nem is, de legalább táncolni tud.

***

Következő nap láttuk meg az állítólagos szigetet, ahova életem szerelme került. Kettő hete veszett nyoma. Az egyik varázslómester segítségének köszönhetően tudtuk, hogy ide kell jönnünk. A térképek nem jelzik ezt a szigetet, és senki sem ismeri az itteniek közül, de legalább itt vagyunk.

 A kapitány parancsokat osztogat a szellemek pedig teljesítik őket, jómagam nem értek ezekhez és inkább kihúzom magam a munka alól. A hajóorra ülök és az előttem levő szigetet nézem. Nincs nyoma embereknek, se állatoknak. Viszont növényekben gazdag, magas fák tarkítanak mindent. A kapitányék még mindig pakolnak és kikötik a hajót, rajtam viszont egyfajta fiatalos kaland vágy uralkodik el, így előre indulok.

 Lejövök a hajóról és elveszek a fák sűrűjében. Ahogy lában megérinti a talajt érzem a sziget szikrázó energiáját. Korábban még nem tapasztaltam ilyen szintű zavaros és kétségbe esett rezgéseket egy földrészről. Teljesen lakatlannak bizonyul minden, csak én és a fák vagyunk. Sehol egy madár, egy őz, de még bogarakat se látni. Azonban kisvártatva rátalálok arra, amit keresek.

***

 Egy barlang. Igen, a pálmafa erdő közepén egy barlang. Sötét, szilárd, és feszült. Nem tudom mire számítsak, de belépek. A hely levegője nyirkos, a kinti napfény sötétségbe torkollik. Nincs nálam semmi amivel világítani tudnék, így a falhoz lépek és megérintem annak nedves felületét, végül azt tapogatva haladok tovább. A légtér energiahulláma szokatlan, igyekszem mélyeket lélegezni és megnyugodni, azonban megmagyarázhatatlan feszültség vesz uralma alá. A falat követve tudom, hogy most lefele haladok, érzem amint lábam egyre lentebb kell raknom.

 Nem telik sokba és megüti fülem az első hang. Kereszteződéshez értem, valakik balról közelednek. Egy kis fénycsóvával világítanak, ha ők egyenesen haladnak tovább nem fognak észre venni. Rettenetesen félek, összeszedve minden erőmet a falhoz simulok. A fénycsóva közelebb ér ütemszerű léptek kíséretében. Az előbb halott hang újra felszólal.

-Anyu miért félnek az emberek?- mintha hallottam volna már ezt a hangot, ismerősen cseng.

-Nem tudom Kedveském, pedig amíg a szeretteid veled vannak nem kell félned semmitől.-válaszol egy idősebb, még ismerősebb hang, az amelyiknél a tűz van. Némán lépked mellettük még egy alak, aki csak fejét rázza.

 Elhaladnak előttem és az irányomba fordulnak le, arra mennek ahonnan én jöttem. Tőlem kettő méterre mennek kezén fogva. És ekkor jöttem rá, hogy Ők nem emberek, nem is szellemek; Ők hárman emlékek. Megrázkódok a feszültségtől, utánuk futnék, megölelném őket, de tudom, hogy képtelenség, mert ez csak egy ördögi jelenség. A táj kirajzolódik körülöttük, egy tengerhez értek. Ott temettük Apámat azelőtt kettő éve. Anyám leteszi a gyertyát és leül egy szikla szélére. A tenger felett hét méterrel voltunk, az ölébe vesz minket. Apunak énekeltünk közösen.

 Teljesen ledermedek. Mi ez a hely? Tudom az utat vissza, de Hector is itt bojong valahol. Összeszedem minden erőmet és letörlőm könnyeimet. Arra kell menjek, ahonnan Ők jöttek. Újra megérintem a nedves falat és botorkálok a sötétségben, bár már tudom, hogy semmi értelme; elvesztem a saját elmémben az emlékeim közt. Csak idő kérdése, hogy még több látomás találjon rám.

***

A barlang fala futó lépteket ver vissza. Egy fiú alak rohan mögöttem, kezében egy frizbivel. Ő Kenni, az ovis volt legjobb barátom. Most látom, ahogy eldobja a játékát, és egy másik ismerősünk elkapja azt. Aztán egy irányba fordul a tekintetük, és kirajzolódik Hetcor gyermeki külseje is. A fiúk csúfolni kezdik, hisz úgynevezett Treacher Collins-szindróma miatt arca születésétől kezdve el van mutálódva. A többi gyerek utálta őt, mindig bántották, pedig soha nem akart bántani senkit. A fiúk a frizbit Hetcor arcának vágták, Ő pedig csak ártatlanul oldalra biccentette buksiját, majd felvette a játékot. -Azt hiszem véletlen eltaláltál, de ne aggódj, nem haragszom.- soha nem volt benne rossz indulat, mindig kedves volt mindenkivel. A frizbis fiúk kinevették és elgáncsolták őt.

-Haddjátok békén!- itt jövök én, illetve a kilenc éves kislány énem, aki szentül hitte, hogy megmentheti Hetcort a rossztól. Tévedtem. A fiúk kigáncsoltak engem is.

 Ekkor hirtelen kiszaladt a lábam alól a talaj, én pedig a gyermeki látomásommal együtt a földön találtam magam. Kenni és a társa teljes erőből rugdosni kezdtek minket. Váratlan fájdalom nyilall a tüdőmbe, ahol az egyikük lába eltalált. A látomásra nézek és elpróbálom kapni a következő csapást, de lehetetlen; a múlt fájdalmát érzem. Bár azóta felnőttem, minden rúgás úgy fáj, mint kislányként. Végül Kenni a kezét nyújtja felém, és fölényesen vigyorog rám-Te több is lehetnél.- nem fogadtam el, inkább dacosan odébb löktem.

 Az emlék véget ér. Egyedül maradok a fájdalmaimmal a sötét és nedves barlangban. Én csupán csak egy órája vagyok itt, de ha az egykori fájdalmakat így átéljük, akkor ez a hely hosszútávon meg fog ölni. Még mindig kitudnék jutni. Pontosan tudom honnan jöttem, viszont Hetcor nélkül nem megyek sehová. Márpedig Ő sokkal régebb óta van itt.

***

Hector Grey

 Gracy a feleségem. Kisgyermek korunk óta mellettem állt, és védtük egymást. A mi szerelmünk valóban olyan, mint a könyvekben. Vált, válnak vetve harcoltunk mindenkivel aki rosszat akart nekünk. Azonban nem zártam ki a külvilágot soha sem. Arcom csúnyasága miatt több rossz jutott az én szerelmemnek, mint amit megérdemelt volna.

Mostanra már minden rendben és boldogak vagyunk, de időről időre a gondolataimba esem, és a régi rossz éveken gyötrődőm. Aznap éjjel sem leltem álomra, így megfordulok az ágyban. Hirtelen minden olyan más lett. Már nem éreztem a takaróm melegét, de amire jobban felfigyeltem, az az, hogy Gracy ölelése eltűnt. Felriadtam. Egy nyirkos barlangban feküdtem. Pánikolva tekintettem körbe. Hol vagyok? Hova kerültem? De ami a legfontosabb: -Gracy, merre vagy?- feltápászkodtam a nedves kőzetről és elindultam a sötétségbe.

 Zavartan pillantottam körbe, semmit nem láttam. Egyre csak feleségem nevét szajkóztam, ám válasz nem érkezett. Mivel éjszaka kerültem ide egy barna , rongyos köpenyben vagyok. A barlang hidege kezdte átjárni bőrömet, fáztam és nem értettem hogy kerültem ide.

 Ez is újra játszódik előttem. Hangot hallok, Nem is akárkiét, Gracyét. Elkezdek futni a hang irányába, azonban a sötétben elesek, épp feleségem lábai elé. Nagyot nyekkenek, azonban gyorsan talpra szökkenek.

-Kedvesem!- ölelném át, azonban teste átsiklik az enyémen.

-Mond, jól vagy?-fordul oda mellette levő alakhoz, aki én vagyok. Egy pillanatra nem értem mi zajlik szemeim előtt. Miért van kettő én? És Gracy miért engem választ én helyettem? Másik én miért tud beszélni vele, ha én nem? Mivan?Azonban tovább nézve magunkat kezdek rájönni mi történik. Gracy vonásai nem mostaniak, ahogy a mellette levő énemé sem. Tehát valószínűleg meghaltam és most újra nézhetem az életemet. Az alakok egyik pillanatról a másikra eltűntek. Én lekuporodom a barlang falához, ha meghaltam akkor már nem számít, hogy fázom, ahogy az sem érdekes, hogy mikor elestem felhorzsoltam a könyökömet.

-Na! Hol van a műsor?! Nem érek rá egész nap!- csattanok fel várva a következő jelenetet. Ám semmi. A nedves földtől már átázott a ruhám, és már tűrhetetlenül reszketek. -Micsoda kiszolgálás ez? Se mozi, se pedig egy radiátor?! Szégyelljék el magukat!-ordibálom, és mérgelődve sétálok tovább. -Legalább egy kancsó feketeteát adhatnának!-

 Zsörtölődésembe nem is érdekel merre vezetnek a sötét utak, csak megyek amíg bírok. Ugyanis, ha túlakarom élni a halált, akkor sétálnom kell, mivel képtelenek ide adni egy radiátort! Ezen hosszasan elgondolkodom, hisz tényleg, ha fázom és fáradt vagyok akkor élek, de meghaltam, mert nem tudom hogy hol vagyok; de az is lehet, hogy úgy élek, hogy meghaltam. Vagy már túléltem a halált. Oh, ez tetszik! Én vagyok Hector Grey a halál túlélője!

-Én vagyok Hector Grey a mágia ura!- alakok rajzolódnak ki előttem, látom magam kisgyermekként, ahogy három fiúnak mutatok egy bűvésztrükköt. A mutatvány abból állt, hogy három műanyag kislabdával zsonglőrködtem, az egyiket bele akartam dugni a pulóverem újába, miközben a másik kettőt elkapom. Így úgy nézett volna ki, hogy eltűntetem az egyik kislabdát. De elvétettem a lendületet, így mind a három fehér gömb a földre pottyant. A fiúk hangosan nevettek. Nem, nem azért, mert viccesnek találták. Rajtam nevettek, hogy ennyire nem vagyok képes. Én megszeppenve pillantottam rájuk, miközben ők a kislabdákkal elkezdek dobálni. Így itt a barlangban állva, mintha újra érezném ezt a szégyent.

-Béna vagy Grey!-nevetett az egyik, mire a másik még egyszer fejen dobott. Én behúztam annak aki beszólt. Az orra elkezdett vérezni, egy pillanatig mind a négyen meglepődve néztünk egymásra, végül hátat fordítva nekik az ajtó felé indultam. Ám ekkor a vérző orrú felkapott egy széket és úgy hátba vert vele, hogy előre estem. Ekkor szimmetrikusan a kicsi énemmel én magam is padlót nyalok. Hatalmasat nyögünk mind a ketten, hirtelen levegő után kapkodok.

 A hátamra fordulok és a sötétséget nézem. Nem, nem haltam meg. Nagyon is élek, és borzasztóan fáj mindenem. És még fázom is, de ami mindennél jobban számít, az az, hogy nem tudom hol van Gracy. A fájdalmaktól és a fáradságtól elalszom, vagy talán elájultam?

 Álmomban egy hatalmas hajón járok. Fényes nappal van, a bárka pedig rendíthetetlenül szeli a tengert.

~Nézd meg Őket!~

 Hallok egy zord hangot, és már látom is, hogy miről beszél. A hajó fedélzetén egy jóképű, fiatal férfi karjaiban ott mosolyog az én Gracym. Érdekes, de jó ritmusú dallamra lépdelnek egymás oldalán. Könnyek peregnek végig arcomon, nem értem mi történt a mi szerelmünkkel, ami mindig is őszinte és tiszta volt.

Sírva nézem ahogy a férfi az én Gracymet forgatja, ahogy egymás szemeibe pillantanak mind a ketten enyhén elpirulnak.

~Látod? Már alig várta, hogy megszabaduljon tőled.~

 Kinyitom szemeimet, ám még mindig nem látok könnyeimtől. Viszont érzem a barlang hidegét. A hang ismét felszólal.

~Ugye milyen szép a szerelem?~

***

-Ördög és pokol! Hova tűnhetett?!- kiállt fel Henry az erdőben.

-Biztos vagyok benne, hogy megszökött.- jön a válasz Oberontól. Amióta észre vettük Gracy eltűnését külön osztagokba kezdtük keresni a szigeten. Nagyjából negyed órája bandukoltunk, mire sikerül rábukkannunk a barlangra.

-Miért érzem, hogy benn van?- nézett feszülten Kapitányunk ránk.-Menjen vissza az egyikőtök. A csapat többi tagját vigye vissza a hajóra. Én megkeresem a nőt és azt a Hectort.- társam visszavonult a parancsra. A kapitány fáklyát gyújt, majd beléptünk.

***

Henry James Black

A barlang ugyan nem biztosít élelmet és vizet, de érzem, hogy ezekre nincs szükségem. Azonban elmém mintha időnként leállna, nem vagyok biztos egyik érzékemben sem. Hallom Ágyú hangját, de mintha csak messziről jönne felém. Megborzongok. Kirajzolódik mikor az egyik kikötőben kettő nagydarab matróz megvert, mert azt hitték én voltam a húgukkal előző este. Na jó, tényleg én voltam. Az emlék hatására ugyanúgy elesek, ahogy fellöktek akkor. És minden ütés, minden rúgás ott, és ugyan annyira fáj. A jelenés véget ér. Felkecmergek a hideg talajról és nehézkesen elindulok egy irányba. A papagájom hangja ismét felkrákog, és egy újabb rossz nap játszódik le kesze-kusza fények kíséretében: Az első ütközet a szellem társaimmal. Oberon végig mellettem volt, bíztatott és segített. Tudom, hogy miket mondott, de itt csak morajlást hallok a segítő szavai helyett. Még tapasztalatlan voltam, így az ellenséges matrózok mégis elkaptak és térdre kényszerítettek. A fejemet vették volna. A jelenés utolsó képe, hogy gyermeki arcomon riadalom ül, épp könnyeimet tartom vissza, úgy tekintek ellenségemre. A boldog pillanatokat nem mutatja meg a barlang varázslata. Azt, ahogy a szellemek megmentenek, ahogy egy kard a semmibe lebegett mellettem és megvédett. Merthogy ez történt.

 Enyhe mosoly kúszik arcomon a lágy pozitív emlékre, majd tovább indulok a többiek keresésére.

***

Hector Grey

Te mit tennél, ha életed legrosszabb pillanatát látnád minden percben? Nem, nem a fiúkról beszélek, akik gyermekként annyiszor megvertek. Hibái mindenkinek vannak, nem haragszom rájuk. Az eltelt időben sokadszorra jelenik meg ugyan az a látomás; az én Gracym egy férfi karjaiban. Látom a napot mögöttük, hallom a vidám zenét, és érzékelem pillantásukat. Újból könnyező szemekkel állok oda melléjük és a férfi jelenésére lépek; úgy teszek, mintha a feleségemmel én táncolnék. Aztán rájövök milyen önző vagyok. Végül is meghaltam vagy micsoda. Miért kellene az én Tüneményemnek hátra levő életében engem siratnia? Már betanultam a táncukat ugyan, de abbahagyom és hátra lépek. Gracy légy boldog.

 A kellemes muzsikát léptek zaja töri meg, a nedves kereszteződés falához simulok és figyelmesen várok. Mostanra megszoktam milyenek a lidércálmok mozdulatai, a lépteik tompák a testük pedig enyhén fénylik. Kikukucskálok. Fáklya fénye izzik fel, a léptek pedig visszhangoznak. Vissza húzom a fejem és gyors gondolkodásba kezdek. Lehet, hogy azért vagyok itt, mert nem hagytam utat a boldogságnak? Az emlékeim rabja voltam mindig. Ha egyszer kijutok innen küldök Gracynek egy vörös rózsát, aztán boldog leszek.

 A léptek egyre hangosabbak. Kilépek a kereszteződés adta biztonságból, és így egyenesen a fáklyás férfi mellkasának ütközök. Zavartan nézek az arcába, majd megismerem benne azt, aki az én Gracymmel keringőzött. Váratlan harag fut át rajtam, és fejét a barlang falának csapom, majd rohanni kezdek előre.

-Áh, a fáklya!- megtorpanok, visszafutok az idegenhez, kikapom kezéből a fáklyát és úgy rohanok tovább.

***

-Ez mi volt?- kérdem Kapitányt, miután feltápászkodott a földről.

-Nem tudom. Nekem egy szőrös ősembernek tűnt.-feleli megszeppenve és a fura alak után pillantunk.

-Szőrös Ősember?-váratlan lép mellénk Gracy.-HETCOR!-sikít és a fény után rohan, mi pedig Ő utána. Szerencsénkre az Őstulok nem jutott messzire. Már elég régóta itt lehet ahhoz, hogy hamar kimerüljön. Mi nem rég érkeztünk ugyan, de Henry is több jelenést látott már a kelleténél.

-Láttam, ahogy vele táncolsz.-mutatott a kapitányra Hector, az Őstulok majd zihálva néz ránk.- Nem akartam bántani, elnézést. Nézd, én elengedlek Kedvesem, tényleg, csak ne kísérts.- szuszog és a barlang falához dől. Gracy hasonlóan fáradtan lép elé és csókot hint ajkaira. -A kapitány a fiam lehetne. Gondolkozz! Én téged szeretlek. -Egyszerre tűnt el minden nyomás. A barlang már nem tűnt hidegnek és sötétnek. Összeszedtük magunkat, és egymást, nem voltak már kételyek és félelmek, így nem jelent meg több rossz emlék senki életéből se.

 Homokóra pergésének hangja ütötte meg füleinket, aztán láthattuk, hogy a barlang fala sivatagi dűne ként morzsolódik szét körülöttünk. A pálmafa szigethez illő homokdomb maradt csak mellettünk. A napnyugta épp kezdetét vette, vöröslően csillogott az égbolt, a messzeségben pedig az óceán hívogató hullámzásba kezdett. Ideje vitorlát bontani ismét, vár egy újabb kaland! Ó, jut eszembe! Felmostatok már?