A szivárványfa meséje

A szivárványfa meséje.

Egyszer volt, hol nem volt, a magas domb tetején állt egy gyönyörű, szivárványszínű fa. Igencsak kanyargós út vezetett fel hozzá. Az út mellett egy patakocska csordogált, hogy az arra tévedt kis állatok ne maradjanak víz nélkül. A domb körül csodaszép piros, kék, lila, narancssárga fák és bokrok ragyogtak. Minden színes volt és káprázatos. A fa tetején, – szinte körülölelve azt, – állandóan ott tündökölt a szivárvány.

Az állatok csak messziről merték megcsodálni ezt a varázslatos szivárványfát. Nem mertek felmenni a dombra, hogy közelebbről is megnézzék, mert valami csodát sejtettek a fa körül, és féltek ettől a csodától. Pedig azért növesztett ilyen gyönyörű, színes lombruhát, hogy a kiváncsi kis állatokat odavonzza magához. 

Nem szeretett egyedül lenni.

Barátokra vágyott.

Egyszer aztán egy nagyon fáradt kék cinege már nem tudott tovább repülni, annyira kimerült. Leült az egyik szivárványszínű faágra.

– Látom, elfáradtál. – szólt hozzá a szivárványfa kedvesen. – Nálam megpihenhetsz. Ha akarod, mesélek neked. – mondta a kis cinegének.

A szivárványszínű fa elkezdett mesélni a barátságról, de a cinege olyan gyorsan elaludt, hogy semmit sem hallott a meséből. Egész éjjel, – a sejtelmes fa ölelő ágai védelmében, – békésen szundikált. Majd másnap otthonos fészket épített magának a sűrű lombok között, annyira megtetszett neki a színes fa.

Így lett a szivárványszínű fa első lakója egy nagyon fáradt kék cinege.

Teltek a napok és a kismadár egyre jobban érezte magát a szivárványfa társaságában. Egyik délután vidáman énekelgetett, amikor arra repült egy fekete rigó, aki kiváncsi lett rá, mitől olyan vidám ez a kismadár. Meg is szólította a cinegét: – Jónapot, cinege! Mitől vagy te ilyen jókedvű? – kérdezte.

– Üdvözöllek, rigó! – szólt kedvesen a cinege. – Nagyon szép napunk van ma. Nézd, milyen boldogan süt a napsugár, csak úgy ragyog!

– Ezt észre sem vettem. – nézett körül a rigó. – Ettől van ilyen jó kedved? – kérdezősködött tovább.

– Igen, ettől is! – mosolygott a cinege, – Olyan gyönyörű itt lakni szivárványfa barátomnál. Látod? Minden csupa szín!

A szivárványfa megszólalt: – Szívesen látlak téged is! Van itt hely bőven! – ajánlotta fel otthonát a fekete rigónak a barátságos fa.

– Végülis... kipróbálhatom. – vonta meg a vállát a rigó, és kiválaszott magának egy narancssárga ágat.

– Gyere! Segítek neked fészket építeni. – mondta a rigónak a cinege.

A szivárványfa elmosolyodott. Remélte, összebarátkozik a két kismadár.

Telt–múlt az idő, és apránként a kis cinege hírét vitte a szivárványfa kedvességének. Hamarosan csatlakozott a csapathoz egy vörösbegy, egy őszapó, és egy erdei pinty is.

A szivárványfa reggeltól estig nagy örömmel mesélt nekik. Boldog volt, hogy barátokra talált. Szivárvány színe csak úgy tündökölt.

A sokféle kismadár mind–mind nagyon vidáman élt a magas domb tetején.

Egyszercsak megjelent egy sánta kis veréb az egyik szivárványszínű ágon. A színes fa őt is örömmel fogadta.

– Ó, kis veréb! – mondta a melegszívű fa. – Gyere, bátran közénk.

– Jövök! Jövök! – sántított a kis veréb, ahogy leszállt az ágra.

– Látom, fáj a lábad. Majd itt egykettőre meggyógyulsz. Ápolni fognak az én kis barátaim. – ajánlotta fel a segítséget a szivárványfa.

A kis veréb szomorúan megszólalt: – Én nem tudok meggyógyulni! Én mindig ilyen leszek. Egyik lábam rövidebb, mint a másik.

A cinege, a vörösbegy, az őszapó, és az erdei pinty együttérzően néztek a kismadárra. – Nem számít! Nem számít! – mondogatták. – Mi attól még szeretünk! – mosolyogtak bátorítóan.

A madarak mind szeretettel fogadták a kis verebet, csak a rigó nézett rá furcsán.

Teltek a napok, és a szivárványfa még mindig a barátságról mesélt. 

A rigó azonban nem akart barátkozni a kis sánta verébbel, mert más volt, mint a többiek.

A szivárványszínű fa ezt észrevette, és rászólt a rigóra: – Itt, nálunk mindenki egyforma! Mi minden barátunkat egyformán szeretjük, akárhogy is néz ki! Jól jegyezd ezt meg! – mondta a bölcs fa a rigónak.

Így történt, hogy a szivárványszínű fa nem engedte kiközösíteni a sánta verebet. 

A rigó végül elszégyelte magát, és megígérte, ezentúl más szemmel néz a kis verébre, és barátjának fogja tekinteni.

Ettől kezdve nagy boldogságban éltek.

A szivárványfa otthont, nyugalmat, és védelmet nyújtott az egyre bővülő madárcsapatnak. Boldog volt, mert ott csiviteltek körülötte a kismadarak, akiknek mesélhetett a legcsodálatosabb dologról, a barátságról.

Ez volt az a csoda, ami körüllengte a szivárványszínű fát.

Többé sosem érezte magát egyedül. Barátokra talált.

Ilyen csodálatosan ért véget a szivárványfa meséje.