A SZOMORÚ FALUCSKA

A SZOMORÚ FALUCSKA.

                                                             A SZOMORÚ FALUCSKA   

Amikor a Jóisten megteremtette az életet a Földön, elrejtett néhány varázskövet mélyen, a felszín alá. Nem akármilyen kövek voltak ám ezek...Ránézésre egyszerű kavicsoknak tűntek, ám ami a kő belsejében volt az maga a varázslat. Beszélő kövek voltak, melyet emberi fül nem hallhat meg, csupán a szív tudta értelmezni szavait. Olyan mélyre rejtette azokat, hogy senki fia nem tudhatott róla, csak azok, akik majd az idő múltával elég kitartóak lesznek, keresnek, kutatnak és megérzik majd a kövek néma erejét. Ezeket a köveket szerte a világon elszórta. Elzárt, eldugott, rejtett kincsek voltak ezek a helyek, amiről talán csak a felette vibráló csodálatos környezet és élővilág árulkodott.

Ilyen csoda volt az a kis falucska is, amiről most mesélek nektek. Ez az elzárt kis sziget Isten tenyerén egy erdőkkel körülvett pici völgyben kapott otthont magának. Aprócska házak, kanyargó utacskák, hatalmas mezők, virágos rétek, lombos, árnyékot adó fák ölelték és védelmezték az ott élő emberek nyugalmát. Szerették és tisztelték egymást a falucska lakói. Mindenki egyenlő volt. Óvták az Ég által reájuk bízott természetet is , ami rengeteg kincset adományozott nekik, ezzel hálálva meg nekik gondoskodó szeretetüket. A földek ellátták őket gabonával, a mezőkön dolgozó egyszerű emberek kétkezi munkával megtermelték maguknak az élemet, a virágzó réteken gyógynövényeket szedő asszonyok ismerték és gyógyításra használták a rengeteg kincset amit e környék nekik ajándékozott. A gyerekek szabadok voltak...ó...de még milyen szabadok. Övék volt az erdő , a mező,játszóterük a rét, a patak, a domboldal minden nap közös programra várta őket. Szavakkal talán el sem mondható erő lengte körbe a tájat, amit azonnal megérzett bárki, aki ide betette a lábát. Az állatvilág számos tagja is otthonának tekintette a völgyet, az apró madaraktól, az őzikéken át egészen a hatalmas, óriás agancsos szarvasokig. Itt minden és mindenki megfért egy helyen, békében, boldogságban.

Így teltek az évek ebben a csodálatos idilli környezetben, mígnem aztán egy nap valami megváltozott. Talán nem is egy nap volt, ami alatt megtörtént, henem egy folyamat része lehetett, de bekúszott valami a falu fölébe. Valami sötét erő volt az, amit a falucska felé sodort a szél. Az itt élő emberek megöregedtek, az idősek a menyországba költöztek, helyüket átvették a messziről jött idegen emberek. Talán ők is hallottak a Jóisten elrejtett köveiről és azokat keresték , nem lehet tudni. A falusi emberek szeretettel, nyitott szívvel fogadták az újonnan érkezőket, de viszonzást csak ritka esetben kaptak. Az idegenek hidegek voltak. Magas házakat építettek, hatalmas kapukkal, amelyek mindig zárva voltak. Zsebük tele volt, nem ismerték a természettel való együttélés szabályait s ha ismerték volna sem tartották volna be. A környező réteken megjelentek az óriás gépek, hatalmas autók tömkelege érkezett a szűk utcácskákba, sorban egymás után. Gombamód épültek a szebbnél szebb házak...modernek, elegánsak. A falucska lakói csak ámultak a forgatagon. Érezték és tudták hogy a változás őket is eléri majd, de mindez olyan gyorsan történt, hogy szomorúan be kellett látniuk , nem illenek bele ebbe a környezetbe. A legszomorúbb azonban az volt , hogy ezt éreztették is velük. Csendben, visszahúzódva élték továbbra is egyszerú ,de tisztességes és becsületes életüket. Végig kellett nézniük ahogy napról napra eltűnik a csoda körülöttük.

Megszűnt a szabadság. Az erdőket megvásárolták, a mezőket elkerítették. A falusi ember bármerre tekintett csak falakat talált maga körül. Láthatatlan, de erős falakat. Eltűntek a fák s vele együtt a madárdaltól hangos élet is.

Lenn a mélyben fájdalmában felsírt egy hang, de senki nem hallotta meg ebben a zűrzavarban. Az emberek fejét betakarta a falu fölé kúszó sötét felhő, fogvatartotta és rabláncra verte őket. Oly egyszerű lett volna szabadulniuk ebből a kötésből, de a folyamatos hangzavarban észre sem vették, hogy a lakatot nyitó kulcs nem a fejükben van, hanem a szívükben. Oda senki nem figyelt....

Aztán jöttek idegen országból csapatokban érkező emberek, félelmet keltve hordákban. Jöttek reggel, jöttek délben, jöttek este, hátrahagyva szemetüket, bemocskolva velük az erdőt , a mezőt. Magukkal vitték nyugalmat, a békét és a biztonságot.

Szomorúságukban sírtak a fák...a rét..hatalmas könycseppeket hullajtva magukból.Í gy lett az egykor virágzó csodavilágból egy megkopott,szürke, keserű vidék. Ekkor a Föld mélyéről sokadjára felsíró hangot meghallották az egyszerű emberek. Kevesen maradtak ugyan, de szívükkel összekapcsolódva összefogtak , hogy megpróbálják megmenteni otthonukat. Közös erővel éjt nappallá téve dolgoztak azon, hogy megtalálják a hang forrását. Kitartó munkával és a Jóisten segítségével sikerült meglelni a mélyben szunnyadó varázskövet. Poros volt...nagyon poros. Amint a tisztaszívű falusi ember a kezébe vette, úgy ragyogott fel tenyerében, mint a legfényesebb csillag az égen. Fénye a legnagyobb sötétséget is messzire űzte a völgy fölül. Azon nyomban eltűntek a sötét fellegek és kitisztult az ég.

Talán ez a fény segit majd felismerni minden embernek,hogy egyenlőek vagyunk! Talán segit majd újra együtt élni békében, szeretetben. Hisz a Jóisten is így akarta, hogy ez a kis falucska újra igaz fényében ragyoghasson.