A sztár


https://webshop.meskete.hu
  • 2023.
    jan
  • 15

Nézz csak fel egy forró, augusztusi estén a tiszta, felhőtlen égboltra! A sötét bársonyon apró gyémántként ragyog a csillagok sokasága. Millió – és millió sugár varázsol el fényével, s a Hold ezüst sarlója is kikerekedik örömében ennyi szépség láttán. Ha s...

Kép forrása: pixabay.com

Nézz csak fel egy forró, augusztusi estén a tiszta, felhőtlen égboltra! A sötét bársonyon apró gyémántként ragyog a csillagok sokasága. Millió – és millió sugár varázsol el fényével, s a Hold ezüst sarlója is kikerekedik örömében ennyi szépség láttán. Ha sokáig nézed az égboltot, káprázó szemed előtt megnyitja titkait: már látod is, hogy a csillagok nem egyenletesen borítják be az eget, hanem különféle alakzatokba rendeződnek. Ott, az égi végtelenbe vezető Tejúton halad a Göncölszekér, amott pedig, ahol a nyári égbolt legragyogóbb csillagát látod, egy kecses hattyút formáz a kép.                                                                      Ebben a csodálatos világban egyszer csak megjelent egy csillag. Nem volt túl nagy, de szikrázóan erős fénye messzire eljutott. A jövevény megkapaszkodott a Tejút szélén, s onnan ragyogott, elsodorva s elhalványítva egy- két idősebb sorstársát.                                                                                                       - Ej, milyen szemtelenek ezek a mai fiatalok! – zsörtölődött az egyik égitest – Hogy törtetnek! Mennyire nincsenek tekintettel másokra! – panaszkodott.                                                                                              - Ugyan, kedves barátom! – mondta a társa - Légy kicsit belátóbb! Nekik is kell a hely. Mi is voltunk ifjak és sugárzóan szépek!                                                                                                                                      - És ennyire erőszakosak? Nem hiszem. Sokkal nagyobb tisztelettel bántunk az idősebbekkel! És ne felejtse el, szomszéd, mi is ragyogunk még, és helyet kérünk a Tejúton! S hogy a csillagfény minél tovább erős maradjon…nos, ehhez talán tudnánk egy - két tanáccsal szolgálni! Ha meghallgatnának…             

Hát igen – bólintott a másik – mostanában mindenkinek olyan sietős lett. Vagy csak mi lassultunk le? – kérdezte. – De azért abban igaza van, kedves barátom, hogy jobban megbecsülhetnének bennünket! – s jelentőségteljesen az új csillagra nézett, mit szól a beszélgetéshez.

De az bizony semmit sem szólt, nem is foglalkozott velük. Mit érdekelte őt az idősebbek véleménye! Dehogy hallgat másra, még csak az kéne! Mit tudhat ez a két öreg, kihunyófélben lévő csillag a mai világról? Ugyan! – legyintett öntelten, s keringett tovább a pályán, egyre több helyet követelve magának. Semmilyen csillagképhez sem társult, egyedül akart tündökölni. Egyszer, ahogy lenézett a kék óceános, Föld nevű bolygóra, észrevette, hogy egy hatalmas távcső szegeződik rá. 

- Már éppen ideje volt! – húzta ki magát – Végre felfedeztek!                                                                        A távcső mögött egy apró emberke ugyanezt mondta nagy elégedettséggel:                                                  - Felfedeztem! Egy új csillag a Tejúton! Az én csillagom!

 A tudós – mert természetesen ő volt az az emberke – boldogan kürtölte szét a nagyszerű hírt az egész világban. Távcsövek sokasága meredt az új, egyre nagyobb és erősebb fénnyel ragyogó égitestre, komoly akadémikusok foglalkoztak vele: kiszámolták, milyen messze van a Földtől, milyen pályán halad, majd beírták egy nagy-nagy könyvbe az összes adattal együtt, amit csak megállapítottak róla. Az új csillag egészen természetesnek vette, hogy ennyit foglalkoznak vele: büszke volt szépségére, fiatalságára, s hidegen és fenségesen suhant a Tejúton. A többiek bámulva, talán kicsit irigykedve csodálták a tüneményt, de megszólítani nem merték, hiszen köztudott volt, hogy a rátarti égitest nem elegyedik senkivel sem beszélgetésbe. Csupán egyszer, egy jelentéktelen bolygócska merészkedett odáig, hogy megszólítsa.

- Légy az én csillagom! – kérlelte – Mindent megteszek érted, amit csak kívánsz! Olyan gyönyörű vagy! Csodálatos lenne a sugaraidban sütkérezni! Felmelegítenél, fényt hoznál a sötétség helyébe!  S én hűségesen visszatükrözném mindazt, amit tőled kapok. Társad lennék. Fogadj el engem bolygódnak! – epekedett utána.

- Hogyisne! – biggyesztette le ajkát a csillag – Épp elég erős és szép vagyok egyedül is. Méghogy rád pazaroljam a drága sugaraimat! – mérte végig megvetően a másikat. – Pont egy ilyen vacak bolygóra, akinek köztudottan csak elenyésző mennyiségű saját fénye van. Azt elhiszem, hogy örülnél, ha beragyognálak! De miért tenném? Hogy majd a tiéd legyen a dicsőség?

- Nem, dehogy, teljesen félreértettél! – szomorodott el a kisbolygó – De azt hiszem, én is félreismertelek. Most már tudom, a Te ragyogó fényed jéghideg…- mondta elszontyolodva, s tovább rótta égi pályáját. A csillag vállat vont. Majd elővette kristálytükrét, s kedvtelve nézegette magát benne.

Egy forró augusztus végi éjszakán nagy ünnepre készülődtek az égbolt lakói: elérkezett a Tejút-bál ideje. Mindenki lázasan készülődött a varázsra. A Kis és a Nagy Göncöl csillagai szorgosan fényesítették járművüket. A Sas ragyogó tollait igazgatta, s a Kis Róka, a Delfin és a Csikó csillagképének tagjai sem fértek a bőrükbe az izgalomtól. A zenét - szokás szerint – a Lant együttese vállalta. Ahogy besötétedett, lágyan pengetni kezdték a húrokat, s az égbolt kék bársonya felszikrázott. Gyönyörű csipkeköpenyben, ezüst diadémmal, gyémánt nyakékkel felékszerezve érkeztek a kényes – fényes csillagok, s a bolygókkal karöltve táncba kezdtek. Nagy volt a vidámság, csupán a mi rátarti csillagunk keringett egyedül, fenségesen, saját fényébe burkolózva, amit senkivel sem akart megosztani. Mindenki megcsodálta őt, az új szépséget, s mivel ragyogása elhomályosította az összes többi csillagét, bálkirálynővé választották. Tisztelettudóan fejet hajtottak előtte, az égbolt megkoronázott királynője előtt, de ő továbbra is csak önmagával volt elfoglalva, s mindenki mást lenézett. Így aztán szeretni nem tudták a társai. Igaz, neki nem is hiányoztak a barátok, csak arra volt szüksége, hogy ő legyen a sztár. Hajnal felé azután elcsendesedett a tánc, s a Tejút felvert pora sziporkázva hullott a Földre.

- Nézzétek csak! Mennyi hullócsillag! Kívánjunk gyorsan valamit! – mondták az emberek egymásnak ezen a távoli bolygón, mielőtt nyugovóra tértek.

Az évezredek pedig teltek – múltak. A csillagok és planéták világában másként mérik az időt, mint mi, emberek. Nekik egy évezred egy emberi évvel ér föl. Már réges-rég nem élt a tudós, aki annak idején felfedezte az új, fényes csillagot. Az égboltot űrhajók és rakéták faggatták múlt és jövő titkairól. Az egykor oly szépnek és különlegesnek tűnő csillag már senkit sem vonzott. Egy volt a sok közül, számtalan újabb, szebb és erősebb fényű lakó költözött a Tejútra. Néhányan közülük még felfedezésre vártak. A régi csillag bosszúsan nézegette magát megkopott kristálytükrében: a fénye, hát az bizony gyengül, állapította meg. De ezt nem tudta elfogadni, s méltánytalannak tartotta azt is, hogy már nem érdeklődnek iránta. Pedig igenis, ő a nyári égbolt leghíresebb és legfontosabb sztárja!

- Milyen kár, hogy nem hallgattam meg annak idején az öregek tanácsait! – ráncolta össze egy pillanatra a homlokát, majd rögtön elhessentette magától a gondolatot. – Majd én megmutatom ezeknek! Úgysem találnak nálam szebbet!  Fognak még rólam beszélni, kerülök én még az érdeklődés középpontjába! – fogadkozott.

 Közeledett az újabb bál időpontja. Mindenki sürgött – forgott, szépítkezett. Csillagunk különös gonddal készült az estélyre. Új csipkeköpenyt készíttetett, olyat, amilyen eddig még senkinek sem volt, ezüst nyakékét hosszú nappalokon s éjszakákon át fényesítette. El akart kápráztatni mindenkit. S amikor megpendült a Lant húrja és elkezdődött a tánc, újból királynőként toppant a mulatozók közé. Valóban nagyon szép volt, egy pillanatra meg is csodálták, de aztán nem törődtek vele. A sok öreg és fiatal égitest boldogan ropta, még odébb is taszították, hiszen útban volt. Akárcsak neki, akkor, egyszer régen, az a két öreg…Majd elérkezett a bálkirálynő - választás. Egy fiatal, erős fényű csillagocska kapta a legtöbb szavazatot. Lehet, hogy tényleg nem ő volt a legragyogóbb, de kedvességével mindenki elbűvölt.

- Igazságtalanság! – háborgott a régi bálkirálynő - Én nem adom át neki a koronámat! Egy ilyen senkinek! Még a földi csillagászok sem érdeklődnek utána, annyira jelentéktelen! – tüzelte magát egyre jobban, s erősen szorította a gyémántos ékszert. Egyre mérgesebb lett. – Mégis, mit képzeltek? Hogy jöttök ahhoz, hogy mást válasszatok? – kiabálta a többieknek eltorzult arccal, s már egyáltalán nem is volt szép. - Hát nincs szemetek? Ti tényleg nem látjátok, ki itt a legszebb, ki a sztár? – toporzékolt.

Az égitestek döbbenten nézték a dühkitörést. A Föld lakói, akik sok- sok év elmúltával is szívesen csodálták az augusztusi égboltot, csak annyit láttak, hogy erősen felragyog egy fényes csillag, majd hirtelen eltűnik a végtelenben.

- Szupernóvarobbanás – mondták a hozzáértők. - A csillag a robbanás hatására szétszóródik a térben, részecskéi pedig felhőként még sokáig láthatóak lesznek a távcsövekkel.

Nem sokkal ezután a tudósok egy igen érdekes meteoritra bukkantak. Már máskor is találtak olyan kődarabkákat, melyek a világűrből érkeztek, s túlélték a földi légkörbe kerülés nehézségeit. De ez nagyon különleges darab volt: alakja egy koronára hasonlított, s fényesen ragyogott. A tudósoknak még nem sikerült megfejteni a rejtélyt.

 

 

Mátyus Olga, amatőr író

Ezt a mesét írta: Mátyus Olga amatőr író

Nagy szeretettel írom a történeteimet, gyerekeknek mesét, felnőtteknek elbeszélést, novellát. Remélem, néhány felhőtlen, szórakoztató percet sikerül szereznem az olvasóknak.


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!