Mese arról, hogyan találta meg helyét a világban az ezüstszínű halacska

Mese arról, hogyan találta meg helyét a világban az ezüstszínű halacska.

Valahol a lankás szőlősdombok lábainál nyújtózkodott egy tiszta vizű tó. Látszólag csendes és nyugodt tájék volt ez, de közelről nézve nyüzsgő élet örvénylett mindenütt. A szőlőskertekben kora tavasztól késő őszig serényen munkálkodtak az emberek. Szüret idején egy – egy távoli nóta foszlánya is ellengett a tóig. A víz partján nőtt sűrű nádasban madarak vertek tanyát: kis vöcsök, récék, s nyáron megjelent a fekete gólya is. A tó tükrének mozdulatlanságát egy – egy kecsesen úszó sikló törte meg, amit esténként a tavi békák messzire hangzó érces kórusa kísért. Szitakötők, fátyolkák, lepkék perdültek táncra, sőt, még a tóban élő halak is fel –felugrottak a vízben, hogy megcsodálják a kinti világot. Sokféle hal lakott  itt: kövér pontyok, apró keszegek, sügérek, csukák és kecsegék élték békében az életüket. A tó gazdag volt élelemben, sok – sok vízinövény adott komfortos lakást és táplálékot. Csak néha zavarta meg őket egy – egy horgász, de gyorsan túljártak az eszén, így azután nem  alakult ki itt a horgászparadicsom.

Ebben a tóban élt az ezüstszínű halacska is. Pikkelyei fényesen csillogtak, szemrevaló bajuszkája, formás uszonyai csinos külsőt kölcsönöztek neki. Akár elégedett is lehetett volna, de nem így történt: nyári estéken, amikor felhangzott az unkák kórusa, mindig elfogta halunkat valamiféle vágyakozás:
-    Óh, milyen jó is nekik! – gondolta – Milyen szépen, zengőn énekelnek! Bezzeg mi, halak! Csak tátogunk, tátogunk, de egy fia hang sem jön ki a torkunkon. Ha én így tudnék énekelni! Mennyivel jobb a békának! Miért nem születtem én is inkább annak? – sopánkodott. Addig – addig, míg egyszer megsajnálta őt Tavitündér, s úgy döntött, ha már ennyire szeretné, hát legyen: éljen ezentúl a halacska békaként. Így azután a hajnal fénye már a parton találta őt. Ezüst pikkelyei zöld ruhává változtak, uszonyai helyett négy lába nőtt. Lapos, széles fején hatalmas száj díszelgett, melyből mély, zengő kutykurutty tört elő. Büszkén düllesztette mellét az új béka, és saját hangjának szépségétől megrészegülve be nem állt a szája. A többiek riadtan csitították:
-    Maradj már csöndben! Most nem énekelünk, a kórus csak estére áll össze! Ilyenkor pihenünk, elrejtőzünk a nádas partján, a vízben. Nem szeretnénk, ha felfedezne a gólya!
-    Ugyan! – hepciáskodott a kis béka. – Nem félek én tőle! Ezekkel az erős hátsó lábakkal könnyedén elugrok előle!
A nagy zsivajra persze már felfigyelt a nádasban fészkelő fekete gólya, s nagyon megörvendett a váratlan zsákmánynak. A békák észre sem vették,  hirtelen ott termett mögöttük, s hosszú csőrével felkapott egy hízott példányt. A többiek rémülten ugrottak szét, menekült, ki merre látott.
- Hát így állunk – füstölgött magában a kis béka – Hiába van szépséges hangunk, az életünk csupa rettegés. Nappal rejtőzködünk, csak este csillogtathatjuk meg tehetségünket. Milyen szánalmas ez így! Állandóan rettegni! Mennyivel jobb gólyának lenni! Hosszú lábain kecsesen, elegánsan lépked, de ha kell, huss, és máris a magasban száll. Csőrével messzire elér, nem fél senkitől. Itt a nádasban ő a király! Igen, mégis csak jobb lett volna gólyának születni!  
 Hiába szólt az esti békakórusban az ő hangja a legszebben, hiába dicsérték a többiek, a kis béka nagyon szerencsétlennek érezte magát, csak a gólyamadár járt az eszében.
-    Milyen jó is neki! – irigykedett. Mit tehetett Tavitündér? Bár neheztelt a halacskára az állandó elégedetlenkedés miatt, úgy gondolta, ha már beleavatkozott az életébe, kötelessége segíteni rajta. Így azután néhány nap múlva a kis béka arra ébredt, hogy gólya lett belőle. Eleinte nagyon tetszett neki a gólya – lét: büszkén járt – kelt hosszú lábain, szárnyait kiterjesztve a felhőkig emelkedett, s onnan felülről határtalannak és végtelennek tűnt a világ, amelyben a tiszta vizű tavacska, ami eddig a mindenséget jelentette, csak egy apró kis ponttá zsugorodott. De ez a pont mégis a biztonságot jelentette számára, ahová mindig visszatérhetett. Egyszer csak ez a biztonság kétségessé vált. Ahogy közeledett ugyanis a nyár vége, társai egyre gondterheltebbé váltak : 
-    Készülődni kell a hosszú útra, hiszen a telet mindig meleg vidéken, Afrikában töltjük!
 A békából lett gólya egészen megdöbbent: ilyen messzi útra indulnak! Kinek van kedve ennyit repülni, aztán éppen hogy megérkeznek, indulhatnak is vissza. Milyen fárasztó lehet! S már egyáltalán nem érezte olyan remeknek a gólya – életet.
-    Hát igen – gondolta irigykedve – a távoli falvak, városok lakói bezzeg szépen, nyugodtan éldegélnek. A tél hidege ellen megvédi őket a kályha melege, a tűző nap forróságától a szoba hűvöse. Mert az ember nagyon okos: a teremtett világ neki szolgál, a természet erőit is meg tudja zabolázni. Igen, most már biztosan tudom, hogy legjobb lett volna embernek születni!
Ahogy telt – múlt az idő, a gólya egyre búskomorabbá vált, nem evett, nem ivott. társai sem tudták semmivel felvidítani.
-    Mitévők legyünk? – tanakodtak – Ha elvisszük, nem fogja bírni a hosszú repülést, ha itthon hagyjuk, a biztos pusztulás vár rá!
Hallotta  ezt Tavitündér is. Nagyon haragudott az egykori halacskára, de tudta, hogy nincs más választása, újból teljesítenie kell a kívánságot, segítenie kell rajta.
Néhány nap múlva a fekete gólya fészke üresen állt, de a faluban megjelent egy új lakó, egy fiatalember. Munkába állt a közeli üzemben, ahol reggeltől estig keményen robotolt. Hát nem így képzelte el az emberi létet! De minden munkahelyet meg kell becsülni. Társai kedvelték a segítőkész, pontos, halkszavú fiút. De ő sehogy sem tudta megérteni az emberi világot. Ott volt például Mariska néni, a szószátyár szomszédasszony. Ahogy csak meglátta a fiatalembert, rögtön mesélni kezdett különböző dolgokról vagy a falu lakóiról, ő pedig udvariasan hallgatta. Csak azt nem értette, mikor vesz levegőt a szomszédasszony? Gyanakodva figyelte, miközben  a néni ontotta rá a híreket. Mariska nénit pedig nem érdekelte, hogy a másiknak esetleg dolga van, alig lehetett tőle elszabadulni. A fiú észrevette, hogy ezzel többen is így vannak: sokat beszélnek, de semmit sem mondanak.
- Az embereknél, úgy látszik, ez a szokás – gondolta. De más furcsaságot is megfigyelt. 
Itt volt például testes barátja. Állandóan fogadkozott, hogy most már bizony kevesebbet fog enni, s többet mozogni, egészséges életet él. 
- Te vagy az egyetlen, aki elhiszed, amit mond! – nevették a többiek. És tényleg, terebélyes  komájuknak esze ágában sem volt teljesíteni fogadalmát.
-  Ezek szerint nem is kell komolyan venni a szavakat és az embereket sem? De hát akkor hogyan igazodjak el ebben a világban? – zavarodott össze a fiú
Időközben kitavaszodott, a természet ujjongva köszöntötte az életet, a fák rügyei pattanásig feszültek, s az első virágok óvatosan bújtak ki a földből. A jégpáncél mindenütt elolvadt, a kis tó környékén is felébredt álmából minden élőlény, s mámorosan köszöntötte az érkező tavaszt. A fiú szívesen barangolt a tó környékén, jobban érezte itt magát, mint a hangos és időnként hamisan csengő szavak között, a bonyolult és megfejthetetlennek tűnő emberi világban. Talált egy nádtól védett zugot a tó partján, s órákig nézte a fodrozódó víztükröt.
- Milyen gyönyörű ez a tó! - suttogta magában elgondolkozva -  Milyen békés, egyszerű élete van a benne lakó halaknak! Mégis az lett volna a legjobb, ha halként élem le az életemet. Ott az én hazám, az az én világom!  Kár, hogy ezt csak most ismertem fel! – búslakodott .
Tavitündér persze hallotta ezeket a keserű szavakat. Nagyon megörült, hogy védence végre rájött: ebben a nagy világban mindenkinek megvan a maga helye, ahová tartozik, ahol boldog lehet. Így azután  úgy döntött, most még utoljára feltétlenül segítenie kell  a halacskának, hogy visszataláljon igazi otthonába. Elhozta neki ezüstruháját, varázspálcájával megérintette, s a fiú menten visszaváltozott kis hallá. Boldogan úszott barátaihoz, a sügérekhez, kecsegékhez, akik vidám tátogással üdvözölték. 
- Végre itthon vagyok! – gondolta a kis hal. – Ha tudnátok, miket álmodtam! Csupa butaságot. Még jó, hogy nem tudom elmondani. Tán′  ki is nevetnétek! 
A faluban pedig elterjedt, hogy a halkszavú fiatalember hatalmas vagyont örökölt, s elköltözött a Csendes – óceán partjára, a pálmafák alá. Volt, aki  azt terjesztette, hogy a repülőtérre is kikísérte, sőt, kövér barátja  állította, hogy már meg is látogatta őt ott a távolban. A fiú hatalmas palotában él, szolgák hada veszi körül, és tejben – vajban fürdik. Mindenki irigyelte. Csak Mariska néni sajnálkozott. Ilyen jó hallgatósága sohasem lesz, mint amilyen a fiatalember volt!