Hogyan szerette meg a kisfiú a zenét?

Hogyan szerette meg a kisfiú a zenét?.

 Egy szeptemberi napon történt, hogy a kisfiút szülei beíratták a zeneiskolába. A fiú egyáltalán nem örült ennek: szolfézsra járni, tanulni, gyakorolni! Szülei persze mondogatták:
- Majd meglátod, mennyi örömet tud adni a muzsika!
De ez bizony egyelőre nagyon távolinak tűnt. A fiú inkább muszájból járt a hegedűórákra, és ha lehetett, el is bliccelte a gyakorlást. Tanára egyáltalán nem volt vele megelégedve, s egy napon ki is fakadt:
- Sohasem lesz belőled igazi hegedűs! Lehet, hogy jó a hallásod, lehet, hogy a technikát is megtanulod egyszer, de szív nélkül nem lehet muzsikálni!
A kisfiú dúlt – fúlt mérgében a hazafelé vezető úton. Otthon a sarokba vágta az életét megkeserítő hegedűt, a kottákat pedig a kuka mellé dobta.
-     Na ott jó helyen vagytok! Most már azért sem gyakorolok! – mondta mérgesen. – Mennyivel jobb lenne, ha nem kéne zenét tanulnom! Sőt! Bár tűnne el minden kottafej, minden dallam a föld színéről!
Dühösen ledobta magát az ágyára, csak úgy ruhástul, és a plafont bámulva sajnálkozott nehéz sorsán. Ám gyorsan elnehezültek a szempillái, lecsukódott a szeme.

Egyszer csak nagy sírás – rívást hallott. A hegedű húrja zokogott szívet tépően.
- Jaj, jaj, szegény Kottakirály, jaj, jaj, szegény Dallamkisasszony!
A kisfiú döbbenten nézett a hegedűre. Egy hatalmas parkban találta magát, amelynek a közepén kerek koncertpavilon állt, mögötte pedig egy kastély körvonalazódott. A pavilonban sok – sok hangszer gyűlt össze, s mind egyre csak sóhajtozott, kesergett.
-  De hát mi történt? – kérdezte szemét dörzsölgetve a fiú. – Mondjátok el nekem is, mi az a rettenetes dolog, ami miatt mindnyájan ilyen szomorúak vagytok?
A hegedű felsóhajtott, aztán visszafojtva könnyeit, így szólt:
- Hát jól van, elmesélem. Ez itt Kottakirály birodalma. Ő a kastélyban lakik, s ott laktak gyermekei, a hangok is, nevelőnőjükkel, Dallamkisasszonnyal. Ő aztán mindig szeretettel vigyázott a kicsikre: ha netán civakodni kezdtek, azonnal rendet teremtett köztük. Vasárnaponként pedig itt a koncertpavilonban a kisasszony vezetésével nagyon jókat játszottunk. Egy – egy melódiát elkapott a játékos Szellőlány, s szétszórta az egész világon, mindenki legnagyobb megelégedésére. Most azonban valami szörnyű dolog történt: a kisasszony és a hangok eltűntek! Senki sem tudja, miért, hogyan. Nagy – nagy bánat szakadt az öreg Kottakirályra, s ránk, az alattvalókra is. Még egy befejezetlen zenefoszlányt sem tudunk többé kicsiholni magunkból! Látod, az egész világ elcsendesült: sehol sem szól a zene, még a madaraknak sem jön ki füttyszó a torkán. Ezért vagyunk mindnyájan ilyen bánatosak. Jaj, jaj, mi lesz velünk?
-  És nem is tudjátok, hova tűnhetett a kisasszony és a hangok?
- Nem tudjuk pontosan – vette át a szót az oboa – Illetve…azt suttogják, valaki csúnyákat mondott rájuk, sőt, talán meg is átkozta őket! – sírta el magát.
A kisfiúban komoly lelkifurdalás támadt ennek hallatára.
- A szavaknak nagy hatalmuk van ám! Lehet, hogy most ott raboskodnak szegények Átokherceg tömlöcében, a Süket Csönd országában! – tódította mély bánattal a trombita, de erre már újból zokogásban tört ki az egész csapat.
- Meg kell találnunk és meg kell mentenünk őket! – szólalt meg határozottan valaki egy kicsit messzebbről. Arra fordultak. A kis tücsök volt az. Most előreszökkent. – Egy életem, egy halálom, de bizony én megtalálom Dallamkisasszonyt és a Hangokat, és hazahozom őket! – mondta bátran, s a kisfiú jobb vállára ült.
- Veled tartok! – csatlakozott hozzá valaki rekedtesen, s a pacsirta leröppent a faágról, egyenesen a fiú bal vállára. - És neked is velünk kell jönnöd! – súgta a fülébe.
A kisfiú megértette. Hiszen a szörnyű csapást ő idézte elő meggondolatlan kijelentésével, így azután helyrehozni is neki kell! A hangszerek kitörő örömmel fogadták a három bátor vállalkozót, még szegény, megtört Kottakirály is kijött a kastélyból.
- Drága fiaim! – örvendezett – Bennetek van minden reményem. Hozzátok vissza szeretteinket! Itt van Dallamkisasszony hangvillája – remélem, segít nektek megtalálni a hozzájuk vezető utat. Járjatok szerencsével!

Így aztán elindultak. Mentek, mentek, mendegéltek, már jócskán elhagyták Kottakirály országát, egyre sötétebb felhők, egyre sűrűbb csönd vette körül őket. Végül egy óriási, fekete kapuhoz értek, amelyen nagy betűkkel ez állt: A Süket Csend Birodalma. A kaput egy hétfejű sárkány őrizte. Itt bizony nem jut be földi halandó! A pacsirta azonban magasra emelkedett, csőrével elkapott egy kisebb, szürke felhőt, s azt lekormányozta a földre. Mindnyájan rátelepedtek, majd felszálltak, egészen a csillagokig. A pacsirta szárnyaival irányított: átrepültek az óriási fekete kapu fölött, át a mögötte álló, kopár ágaktól bozontos, kihalt, sötét erdőn, míg majdnem beleütköztek egy zord sziklán álló vár magas tornyába. Hangvilla a toronyra mutatott: itt őrizték a szerencsétlen rabokat.                                                                               - Ezeken a sűrű rácsokon aztán senki sem fér be! – keseredett el a pacsirta – Még Te sem, szöcske koma! – mondta letörten.                                                                                                                                Leszálltak hát a felhőről, hogy közelebbről is megnézhessék a várat. Mindenhol sziklák, rácsok, úgy tűnt, sehol egy gyenge, támadható pont.                                                                                                                  -  Na most mitévők legyünk? – néztek egymásra tanácstalanul.                                                                      - Mindenképpen be kell jutnunk a várba, csak úgy törhetjük meg a gonosz Átokherceg erejét! – mondta a tücsök – Ha ez sikerül, ki tudjuk szabadítani szegény foglyokat.
Elindultak a vár felé. Egyre közelebb értek a hatalmas várkapuhoz, amelyet két, félelmetesen acsarkodó oroszlán védett. A helyzet reménytelennek tűnt.                                                                                        -Tudjátok mit? – csapott a homlokára hirtelen a tücsök. – Ha nem jutunk be, hát csalogassuk ki az ellenfelet! Van is egy ötletem!
Azzal választ sem várva bátran ráugrott az egyik bősz oroszlán orrára, s megcsiklandozta annak bajuszát. Az elfintorodott, s hatalmasat tüsszentett. Mérgesen a tücsök után kapott volna, de addigra az már átugrott a másik vadállat orrára. Így ugrált egyikről a másikra, rettenetesen felbosszantva őket, így aztán olyan ordításban törtek ki, hogy erre már maga Átokherceg is előjött: ugyan mi történik a kapu előtt? Ekkor a kisfiú összeszedte minden bátorságát, s a rémisztő, fekete csuklyás herceg elé toppant:
- Átokherceg! Engedd szabadon Dallamkisasszonyt és a hangokat! Nincs jogod fogva tartani őket, a világnak szüksége van rájuk!
- Ki vagy te, nyomorult porszem, aki színem elé merészkedsz? – kérdezte a herceg vérfagyasztó hangon – Elpusztítalak téged, a barátaidat, az összes muzsikust, megölöm a Hangokat, igen, és én leszek a világ ura, mindenki nekem engedelmeskedik majd! A Süket Csend Birodalmának határa a Végtelenben lesz!
Erős kezével megragadta s a várba vonszolta a fiút. A barátságtalan, szürke köveken csak úgy visszhangzottak gyors lépései, míg végül a trónterembe értek. Itt két fővezére, a Rosszindulat és az Irigység rögtön közrefogták szegény fiút, Átokherceg pedig elfoglalta helyét a trónján. A terem nagy volt, majdnem teljesen üres, a csupasz kőfalakat egy – egy fáklya remegő lángja világította meg. A kisfiú azonban észrevett az egyik homályos sarokban egy reszkető hegedűt. Nagyon emlékeztette őt egy másikra…
- Nagylelkű leszek hozzád, embergyerek! – dörgött félelmetes hangján Átokherceg – Mi az utolsó kívánságod?
A fiú csak annyit kért, hogy azt a hegedűt a sarokból legalább egyszer, utoljára a kezébe vehesse.
- Ha-ha - ha! – nevetett a herceg - Úgy gondolod, kezdhetsz még valamit azzal a ronccsal? Nem jó az már semmire! De tudod mit? Legyen a tiéd! Mehettek együtt a vesztőhelyre!
A kisfiú szíve minden szeretetével szorította magához a remegő hangszert.
- Kérlek, segíts! –suttogta – Múljon el végre a gonosz varázslat, az átok!
Kezébe vette a vonót, s játszani akart. Először nem sikerült, szegény hegedű csak nyögdécselt, de aztán rátalált egy melódiatöredékre. Lassan, akadozva, majd felbátorodva, egyre biztosabban szárnyalt a hegedűszó. A kisfiú egészen belefeledkezett a csodálatos dallamba, lelke együtt szárnyalt vele a végtelen szépség égboltján. Teljes szívéből muzsikált. A rideg termet egyszer csak beragyogta a napfény, a porszemek táncra keltek. A hegedű szólamához csatlakozott a pacsirta dala s a tücsök ciripelése. S valahonnan fentről, a toronyból egy lágy női hang és az őt kísérő kórus erősítette őket. Ahogy egyre szebben és erősebben szárnyalt a dal, úgy váltak egyre kisebbé és kisebbé Átokherceg s a fővezérei. Addig – addig zsugorodtak, míg végül semmivé váltak. Velük együtt eltűnt a sötétség, az élet zsongása bejárta az egész birodalmat. A kopár, száraz fák kizöldelltek, a virágok előbújtak a földből, megannyi apró bogár, darázs dongott körülöttük. A madarak csivitelése ébresztőt fújt az egész alvó birodalomban. A nagy, fekete kapu leomlott, a dühös oroszlánok pedig nyávogó cicákká szelídültek. Dallamkisasszony s a hangok  kezéről lehullott a bilincs, kinyílt a toronyszoba ajtaja, s ők boldogan köszöntötték megmentőiket. Hát még milyen nagy volt az öröm Kottakirály birodalmában! Hatalmas koncertre készülődtek, amikor…

- Kisfiam! - simogatta meg édesanya a kisfiú arcát – Jól elnyomott téged az álom ma délután. Úgy látom, nagyon elfáradtál. De nézd csak! Ahogy jövök haza a munkából, ezeket a kuka mellett találtam. Te dobtad ki? – kérdezte szomorúan.
A fiú a szemét dörzsölgetve nézett körül. Otthon volt, a szobájában, édesanyja az ágy szélén ült, kezében a kottákkal, a hegedű pedig ott árválkodott a sarokban.
- Én. Illetve…dehogyis. Nem gondoltam komolyan – mosolyodott el, mert eszébe jutott az öreg Kottakirály és országa – De jó, hogy visszahoztad! Tudod, mit? – mondta hirtelen elhatározással – Azt hiszem, gyakorolok egy kicsit.
- Mintha komolyodna ez a gyerek! – gondolta anyukája örömmel és némi büszkeséggel. Azt persze nem tudhatta, mennyire igaza van.