A nádirigó-csirke

A nádirigó-csirke.

   A nádirigó – hazatérve hosszú, afrikai útjáról -, kényelmes fészket épített párjával a falu végén csordogáló patak nádasában. Nem volt túl sűrű ez a nádas, de a rigónak pont megfelelt, arról nem is szólva, hogy akadt bőven építőanyag ezen a vidéken. Április végén elkészült a fészek, s május elején már öt, kékeszöld alapon foltos kis tojás lapult a mélyén. A tojó szorgalmasan kotlott rajtuk, de bizony néha el kellett hagynia a helyét – igaz, rövid időre -, hogy megmozgassa elgémberedett szárnyait, s valami táplálékot leljen a környéken. Ilyenkor párja őrködött a közelben.

   A kakukk szintén áprilisban tért haza Afrikából, ahova ő is telelni jár. De esze ágában sem volt hozzálátni az otthonteremtéshez. Így azután, amikor elérkezett a tojásrakás ideje, nem volt hova fészkelnie. Sebaj – gondolta a kakukk - Itt ez a szorgalmas nádirigó, ni csak, milyen kényelmes kis hajlékot készített. Lesz ebben hely az én tojásomnak is, és még a költés vesződségét is megtakarítom!

    Így is történt. Kifigyelték, mikor hagyja el helyét a nádirigó, s amíg a kakukk párja hangos csattogással elterelte a figyelmet, a tojó saját tojását pottyantotta a többi közé. De hogy a dolog ne tűnjék fel, egy rigótojást kiemelt a fészekből, s elszállt vele, egészen a falu legszélső házának az udvarán álló körtefáig. Itt kényelmesen elhelyezkedett. Éppen nekilátott volna, hogy eltüntesse a bűnjelet – vagyis egyszerűen elnyelte volna -, amikor egy villogó zöld szempár ragadozó pillantására lett figyelmes. A macska a fa tövében leste a madarat. Több se’ kellett a kakukknak! Ijedtében elejtette a zsákmányt, és gyors szárnycsapkodással tovarepült. Szegény rigótojás megmenekült ugyan a kakukk gyomrától, de akár szét is törhetett volna az eséstől. S hogy ez mégsem történt meg, annak az az egyedüli magyarázata, hogy a körtefa a tyúkudvar kellős közepén állt, s alatta a puha porban kapirgáltak a tyúkok. A tojás leesett, és gurult – gurult, egészen a tyúkólig. Az ólban pedig a kotlós étlen – szomjan éppen a fészkén üldögélt, amelyben nyolc hófehér tojás szunnyadt békésen. – Nini, ez elgurult, kotlós anyó! – kárált a butuska jérce, meglátva a rigótojást. – De milyen furcsa, kicsike kis tojás! A színe is egészen érdekes! Ja tudom, hát most volt húsvét! Na persze, ilyenkor a tojások is színesek! – azzal csőrével begurította a tojást. A tyúk nem tiltakozott különösebben, hiszen annyira fáradt volt már, hogy nem tudta jobban szemügyre venni az „elcsavargott” jószágot. Ha ott van az ólban, biztosan a fészekből esett ki – gondolta, s tovább szunyókált. Teltek – múltak a napok, majd egyszer csak apró kis koppanások jelezték, hogy a tojások bérlői kinőtték a lakosztályukat, s kíváncsian dugták ki apró, sárga fejecskéjüket, hogy végre körülnézhessenek a nagyvilágban. – Egy, kettő, három …öt … nyolc kiscsirke! – örvendezett kotlós anyó. De az utolsó tojásból csak nem akart előbújni a lakó. A tyúkok gondterhelten szemlélték a furcsa, kicsi és színes tojást.

- Hát ez egy nagyon lusta kiscsirke lehet! – sommázták véleményüket a rátarti kakasnak, aki szintén bejött az ólba megnézni, miféle kupaktanács zajlik ott. Erre, mintegy válaszként roppant a tojás külső héja, előbb egy hatalmas száj tűnt elő, majd a hozzá tartozó kis barna fejecske is.

- Nahát, tyúkanyó! – nézték döbbenten a csemetét – Kire hasonlít ez a gyereked? Nem olyan, mint a többiek!

- Nem olyan, nem olyan! – kotkodácsolta a kotlós – Mit akartok? Még csak most bújt elő! Különben is, ő igazi, pingált húsvéti tojásból kelt ki! Persze, hogy más egy kicsit, mint azok, akik csak egyszerű, fehér tojásban laktak! – védte meg a furcsa kis madarat. A kakas szóra sem méltatta az új jövevényt, csak megvetően végigmért mindenkit, majd fejét magasra emelve, taraját meglengetve, komótos léptekkel kisétált az ólból. A többiek követték.

     Hát megnőtt a baja tyúkanyónak ezzel a legkisebb csirkével. Bizony, sokkal kisebb és gyámoltalanabb volt, mint a társai. Több mint két hétig nem is tudott egyedül enni, ha tyúkanyó nem kapirgál és hoz az állandóan tátogó kis szájba különböző finom falatokat, tán’ éhen is halt volna. Aztán a jövevény színe és formája sem akart sehogy a többiekére hasonlítani. Sokkal kisebb  volt, esetlen, a feje teteje olajbarna maradt, álla, torka, hasa közepe pedig fehér. A csőre tövétől a füle tájékáig érdekes sárgásfehér sáv húzódott. Többi tolla a barna különböző árnyalataiban pompázott. Miután ennyire más volt, a csirkék nem is barátkoztak vele. Amikor tyúkanyó büszkén sétálni vitte az udvarban csemetéit, ő mindig hátul kullogott. A lába közel sem volt olyan erős, mint a társaié. Bár nagyon igyekezett, érezte a felé irányuló megvető pillantásokat.

- Látjátok? – súgtak össze rosszindulatúan az udvar lakói a trágyadomb körül tömörülve – Miféle szerzet ez? Milyen csúnyácska, visszamaradt, még csipogni sem tud rendesen! Hát rá azután nem lehet büszke a kotlós! Csak a héja ne jöjjön, mert a vakarcs - így nevezték el – el sem tud majd menekülni előle! Na, nem mintha nagy kár lenne érte, de hát szegény tyúkanyó mennyit küszködött már vele…meg aztán úgy tűnik, nagyon is a szívéhez nőtt ez a szerencsétlen!

     Ebben igazuk volt, mert a kotlós – bár nem tett különbséget gyermekei közt – mégis, miután látta, mennyire elesett ez a legkisebbb, többet pátyolgatta őt. Ha bántották, kiállt mellette, védte, ha kellett, etette, itatta. Így aztán a vakarcs egy kissé megerősödött. Akárhányszor meglátta a kotlóst, tátotta a csőrét.

- Ugyan mit képzelsz magadról? – zúgolódott a többi csirke – Már több mint két hete kikeltünk a tojásból, itt az ideje, hogy önállóan gondoskodjunk a táplálékról! Meg különben is? Hogy gondolod ezt a válogatást? Te csak a különleges finomságokat vagy hajlandó megenni, az egyszerű kukoricadara meg maradjon nekünk! Szegény anyánk nem győz téged etetni, istápolni! – s néhányan a csőrükkel is nekiestek volna szegény jószágnak, ha a kotlós közbe nem lép.

     A vakarcs pedig igyekezett eltűnni a többiek szeme elől, hogy ne is jusson többé az eszükbe. Talált a kerítés mellett egy  zugot, ott gubbasztott szomorúan naphosszat, s csak este sétált be az ólba. Azzal teltek a napjai, hogy a magas eget fürkészte, a kék felhőket, ahol madarak cikáztak hangos csiviteléssel. Valami érthetetlen vágyakozás költözött a szívébe, úgy érezte, nem lehet annál csodálatosabb, mint ott fönt szárnyalni, dalolva kergetni a napsugarakat.

- Óh, miért is születtem én kiscsirkének, s ráadásul ilyen setnye vakarcsnak? – sóhajtozott

- Ha legalább egyszer veletek szárnyalhatnék, távoli testvéreim, ti csodás égi madarak! S ha megpróbálnám? – pirult bele még a gondolatba is.

Tyúkanyó persze rögtön észrevette, miről ábrándozik legkisebb fiacskája, s szívét jeges rémület szorította össze.

- Eszedbe ne jusson! – intette mérgesen gyermekét – Mi nem arra születtünk, hogy a magasban röpködjünk! Nagy baj történne, ha megpróbálnád! Egyszerűen leesnél és szétzúznád magad. A csirke a földön kapirgál, hiába van szárnya. Tanuld már meg végre, ez a dolgod! Ne találj ki mindenféle lehetetlenséget! Na gyere, ne gubbassz már itt! – lökte ki végül védencét a sarokból, s a körtefa alá terelgette, mutatva, hogyan is illő viselkednie egy rendes csirkének. A vakarcs sóhajtva próbált alkalmazkodni, bár tekintete továbbra is többször elkalandozott a felhőkkel kergetőző madarak irányában.

- Te haszontalan! – csúfolták a többiek – Még a kapirgálásra sem vagy jó! Te hímestojás –    - - csirke!

A tyúkudvar lakói este behúzódtak az ólba, s rövidesen mély álomba szenderültek. Csak a vakarcs nem tudott sehogy sem elaludni, pedig már lassan gyengülni kezdett a csillagok szikrája. Egyre a távoli, kecses madarakra gondolt, s nagyon boldogtalannak érezte magát. Ahogy így szomorkodott, hirtelen halk neszezést, óvatos mozgást hallott a kerítés felől. Odatipegett, ahol szélesebb rést talált a deszkafalú tyúklakon, s kilesett. Jaj, mit látott! Két róka bontogatta a külső kerítést, a kisebbiknek már befért az orra a lyukon.

- Csirkehúsra vágynak! – jutott eszébe a vakarcsnak anyó tanítása a rettenetes banditákról, a rókákról -  Mi lesz most? – ijedt meg a kismadár – Fel kell ébresztenem a tyúkokat! A kakast! Nem, mi kevesek vagyunk a betörők ellen. Az egész udvart mozgósítani kell! A pulit! Ő biztosan segít! - A félelem megsokszorozta erejét. Kipréselte magát a tyúkól résén, s vadul csapkodni kezdett a szárnyaival.

- Fel kell szállnom a tetőre! Fel kell szállnom! – mondogatta. S egyszer csak az apró kis test felemelkedett a magasba, s egészen könnyedén a góré tetejére szállt. - Sikerült! – ujjongott a madárka. Összeszedte minden erejét, s olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért, hirdette a veszélyt. „Kara –kara – kit – kit!”  „Kara –kara – kit – kit!” „Ébredjetek!” „Ébredjetek” – A derengő csöndben messzire hangzott a füttyriadó. Felébredtek a tyúkok, a kakas, a libák, Cirmi kandúr és Bogár, a puli, aki nem győzött szégyenkezni azért, hogy így hajnaltájban őt is elnyomta a buzgóság. Nagy volt a zsivaj, a zűrzavar. Bogár azonnal kiszimatolta a hívatlan látogatókat, úgyhogy azok elillantak, mint a kámfor.

- Mitől menekültünk meg! – kárálták a tyúkok, gágogták a libák. Még a kakas is méltatlankodva rázta taraját, amikor arra gondolt, betörőzsákmány lehetett volna  belőle.

- De kinek köszönhetjük, hogy megmenekültünk?

- Hát Bogárnak, ki másnak?

- Ugyan! – szabadkozott a kutya – Házőrzés ide vagy oda, nagyon szégyenteljes a dolog, de be kell vallanom, én bizony épp’ elbóbiskoltam…Ilyenkor a szimatom sem az igazi. De egy hang még idejében felébresztett. Figyeljetek csak! Halljátok? Még mindig dalol! Ott! – nézett fel a góré tetejére.

Az udvarlakók elcsendesültek, s vaksin hunyorgatva követték Bogár tekintetét. S valóban, ott ült a kis vakarcs, a lenézett, semmire sem jó, furcsa kiscsirke, s felszabadultan fújta csodálatosan szép füttykoncertjét. Igen, nagyon boldog volt, s nemcsak azért, mert megmentette házanépét. Szabadnak és erősnek érezte magát. Mindenki ámulva nézte őt.

- Nahát! – csak ennyi jött ki a többiek torkán, egyedül a kotlós kezdett el kárálni, hogy jaj, mi lesz a kis vakarccsal, ha leesik a góré tetejéről.

- Ugyan, menj már, tyúkanyó! Hát még mindig nem látod, hogy ez nem csirke, hanem rigó? Mégpedig széphangú nádirigó! – szólt rá bosszúsan az udvar legelőkelőbb lakója, a páva, aki egyébként soha senkivel sem elegyedett beszélgetésbe.

- Nahát! Méghogy nádirigó! – tátotta el csőrét tyúkanyó.

A kis vakarcs búcsút intett, majd szárnyra kelt a folyópart felé. Már hajnalodott. Sok – sok madártársa is most ébredt, s hangos nótaszóval köszöntötte az első napsugarakat. Az egykori kiscsirke nem telt be a szárnyalással, a dallal. A többiek testvérként fogadták az új, fiatal madárkát.

- Te kedves! – táncolták körül – Milyen szép az éneked! Gyere, érjük utol azt a bárányfelhőt! - – hívták játszani. A rigó boldog volt. Végre megtalálta testvéreit, megtalálta az otthonát, azt, ahová tartozik. De nem felejtette el tyúkanyót sem, ahogyan a kotlós is sokszor gondolt a nádirigóvá lett kis vakarcsra.

- Nahát, mik történnek! – rázta meg néha hitetlenkedve a fejét. S amikor egyszer a magasból egy barna toll hullott a lába elé, hunyorogva felnézett, s meglátta, hogy egy szép, barna kismadár integet neki.

- Hiszen ez az én kis vakarcsom! – ismerte fel a rigót, s büszkén kihúzta magát. -  Látjátok? Az én nevelt fiam. Milyen biztosan repked a magasban! Emlékeztek, hogy ő mentett meg bennünket? Hálásak lehetünk neki. De most már útjára kell bocsátanom. Én már megtanítottam mindarra, amit csak tudok.

- Köszönök mindent, tyúkanyó! – hangzott a vidám füttyszó.

- Légy boldog, kedvesem! – integetett neki a kotlós, s még mindig érzett egy kis féltést a szíve tájékán, ahogy a könnyedén tovaröppenő madár után nézett.