A tükör

A tükör.

A vénséges vén tükör szép, faragott keretben a padláson lakott a régi, szúette komód és egy törött lábú fotel társaságában. Finom hálót szőtt köréjük egy pókcsalád, s néha a tető kis résén keresztül berepült egy- egy tudatlan verébfióka is, akit aztán nagy csiviteléssel hívtak vissza társai.                                  - Bezzeg régen, amikor még a fogadószoba, a szalon előtt álltam! – sóhajtozott a tükör. – Micsoda élet, micsoda nyüzsgés vett körül! Mindenkinek fontos voltam. A kisasszonykák előttem igazgatták fürtjeiket, a fiatalurak kihúzták magukat, megpödörték bajszukat, mielőtt beléptek volna a szalonba. De még a szolgálók is vetettek rám egy-egy futó pillantást, miközben sietve vitték a finomságokkal megrakott tálcát a vendégeknek. Milyen szép idők is voltak ezek!                                                                                   Aztán egyik nap eladták az öreg házat, így a padlásról is lehozták az ócska bútordarabokat, s a lomok reszketve vártak kint az utcán, mikor jön értük az autó, mikor kerülnek a szégyenteljes utolsó állomásra, a szemétbányába. A tükör először vakon hunyorgott a napfényben, majd felbátorodott, s újabb és újabb szikrákat szórva tükrözte vissza a sugarakat. Kacor, a fekete kandúr sétált el előtte kényelmesen nyújtózkodva, s belenézett a fényes csillogásba. Hatalmasat ugrott hátra! Egy óriási, villogó szemű fekete párducot látott. Majd óvatosan újra közelebb merészkedett, de a kép nem változott. Hát igen, szemlélte kicsit csodálkozva, de igen elégedetten, mindig is tudta, hogy ő egy tekintélyes úr!  A továbbiakban pedig merjen csak kikezdeni vele Csülök, a szomszéd kutya! (Aki amúgy egy termetes német juhász, és azt hiszi, hogy ő a környék ura.) Kacornak voltak már problémái ezzel a beképzelt Csülökkel, de most majd megmutatja neki… Ezzel kihúzta magát, s méltóságteljesen továbbsétált.                                            Szemben a boltosfiú éppen az új üzlet kirakatával vesződött. Butik nyílt ott tegnap, csupa divatos holmit árultak, de még akadt némi igazítani való. Ahogy átpillantott az utca másik oldalára, hirtelen elvakította egy fénysugár.                                                                                                                                                  - Nini, milyen szép nagy, régi tükör! És kidobták. Hát, ha nem kell senkinek… Megnézem közelebbről!    Ezzel átment a tükörhöz. Kicsit poros – gondolta. – De amúgy nincs rossz állapotban. Ha letörlöm, még fényesebben fog ragyogni. Jó lesz a boltban próbatükörnek! De hogyan viszem át egyedül? – méregette – Hiszen elég nagy! – vakarta meg gondterhelten a feje búbját. – Na jó, azért megpróbálom! – döntötte el végül. A vékonydongájú fiú a tükör elé állt…és nem hitt a szemének. Jóképű fiatalembert látott, dagadó izmokkal. Nahát...- gondolta- ...ha ez én vagyok (már pedig ki lenne más?), akkor el kell, hogy bírjalak, te tükör! S csodák csodája, egész könnyedén felemelte, s átvitte a boltba. Ott szépen megtisztogatta, s a fő helyre állította. Nagyon elégedett volt vele.

Megjelentek az első vevők is. Egy anyuka húzta - vonta maga után nyolc év körüli kisfiát. Lassan kezdődik az iskola, meg kell venni az ünneplő ruhát! A kisfiúnak egyáltalán nem fűlt a foga a vásárláshoz, az ünneplőt pedig kifejezetten utálta. Próbálni, tükörbe nézni sem szeretett: egy szeplős, vitorlásfülű, vékony arcocska nézett vissza rá. Pipaszár karok, vékony combok – persze, hogy nem veszik be a focicsapatba a fiúk, csak tartaléknak. Sőt, néhányan pulykatojásnak csúfolják. Ha bezzeg… Közben az anyának sikerült felráncigálnia rá a fehér inget, s elégedetten a tükör elé penderítette gyermekét.                 - Na nézd csak, milyen jól áll!                                                                                                                         A kisfiú belenézett a tükörbe, és önmagát látta, de valahogy sokkal jobban nézett ki, mint máskor. Hm…Tényleg, megerősödtem a nyáron. És a szeplőim is megfogyatkoztak! Valóban jól áll nekem ez az ing - gondolta. Majd elégedetten, sokkal nagyobb önbizalommal lépett ki az üzletből. S ez az önbizalom határozottabbá tette, félénksége oldódott valamelyest. Délután a téren még gólt is rúgott az ellenfélnek – mindenki ünnepelte, és bevették rendes tagnak a csapatba.                                                                              Aztán fiatal lány jött megnézni az újonnan megnyílt üzletet. Csinos, de hiú és elkényeztetett leányka volt. Mindig elégedetlenkedett valamivel, egyszerűen nem lehetett a kedvére tenni. Sokat nézett tükörbe, de a tükörképben is mindig talált valami kivetnivalót. Soha, semmire és senkire, még önmagára sem tudta azt mondani: Ez az!  Most igazán tetszik! Talán ezért is nem szerették társai: ki szereti az örök elégedetlenkedőt? Ahogy a bolt kínálatát nézegette, máris kiült az arcára a megszokott „semmi sem igazán jó” kifejezés. Mégis úgy gondolta, valamit azért felpróbál. Ahogy a tükör elé lépett, maga is meglepődött. A kép egy csinos, divatos frizurájú, vidáman mosolygó lányt mutatott.                                    - Nahát! – csodálkozott - Milyen jól áll ez a ruha!                                                                                  Elégedetten lépett ki az üzletből. Olyan béke és derű költözött a szívébe, amilyenre mindig is vágyott. Eltűntek a szigorú ráncok a homlokáról, rámosolygott a szembejövőkre, s azok visszamosolyogtak rá.      - Így is lehet? – gondolkozott el a lány – Hát persze! Hiszen ez pofonegyszerű! Hogy eddig nem vettem észre! Ha mosolygok - mosoly a válasz! Amit adok – azt kapom!                                                                  Mint látjátok, a tükör sokaknak segített boldogabbá varázsolni a világot. Híre is ment messze földön. Rengetegen jöttek, hogy segítsen nekik is önbizalomhoz jutni, megtalálni igazi önmagukat. S a tükör segített is mindenkinek. Megbecsült bútordarabja lett a boltnak.                                                                De ahogy telt – múlt az idő, egyszer csak szörnyű dolog történt: a foncsor lassan elkezdett homályosodni. Hiába, mégiscsak öreg bútordarab volt, s az a bevonat, ami a fénysugarakat veri vissza, tönkrement. A tükör vigasztalhatatlan volt.                                                                                                                              - Most mi lesz velem? – sírdogált. – Kinek fogok én kelleni? Ki fog rám akár csak egy pillantást is vetni? Már nem tudom többé megszépíteni senkinek az életét… Mehetek a szemétdombra…                                A bolt tulajdonosa is észrevette a bajt. Esze ágában sem volt megválni kedves tükrétől, amely ráadásul olyan nagy forgalmat is hozott az üzletének. Gyorsan átvitette a beteg jószágot az üvegeshez, vágjon a keretbe egy szép új tükröt. Meg is történt a csere, s elégedetten szállították vissza a régi – új bútort a helyére. De ó jaj! Bár a tükör most még fényesebben ragyogott, semmi, de semmi pontatlanságot nem tűrt meg többé. Azt mutatta, ami az igazság, a régi foncsorral együtt eltűnt a megszépítő varázserő is.                - Jaj, mi lesz most velem? – ijedezett – Nem tudok többé segíteni az embereknek, nem tudom a vágyaikat tükrözni!                                                                                                                                                            De tudjátok, mi történt? Furcsa módon az emberek ezt nem vették észre. Továbbra is sokan jöttek, illegtek  – billegtek a tükör előtt. És szépnek, okosnak, kedvesnek, erősnek látták magukat, mert ezért jöttek, ezt szerették volna látni. Majd boldogan léptek ki a boltból, s indultak tovább útjukra.