Réges-régi mese

Réges-régi mese.

Élt egyszer réges – régen a messzi Kínában egy kisfiú, akit Mao Linnek hívtak. Egy aprócska faluban lakott a Sárga folyó partján. Azért hívták így ezt a folyót, mert csodálatos, homokos partja volt, s a homok színe sárgára festette a hullámokat.

A fiúcska szegény családba született: ők is rizstermesztéssel foglalkoztak, akárcsak a többi falubéli, de bizony éppen, hogy elő tudták teremteni a mindennapi betevő falatot. Amíg a szülők dolgoztak, a gyerekek a folyóparton játszottak, majd ahogy cseperedtek, ők is segítettek a családnak a munkában. Mao Lin kedves fiú volt. Szívesen játszott a többiekkel, szívesen segített a földeken is, de legjobban azt szerette, ha nyugodtan kiülhetett a folyó partjára, s kis pálcikával kedvére rajzolgathatott a nedves homokba. Mindazt, amit látott, vagy amit képzelete megteremtett, varázslatos képekben jelenítette meg, s társai mindaddig csodájára járhattak, amíg a Sárga folyó hullámai el nem mosták. Egyik este Mao Lin barátja igen bánatosan ballagott le a folyóparton rajzolgató társához.

- Tudod, ma elpusztult szegény kiskutyánk. Beteg lett, s nagyanyó hiába itatta gyógyító főzetével, nem tudott segíteni rajta. Nagyon szomorú vagyok, a kishúgom meg egyenesen vigasztalhatatlan.

Mao Linnek hirtelen eszébe jutott valami.

 - Tudod mit? Ne búsulj! Lerajzolom neked!

És hozzálátott. Barátja ámulva nézte: a fiú keze nyomán kiskutyájának szakasztott mása jelent meg a homokban. Mao Lin elmélyülten, teljes szívvel- lélekkel dolgozott, nagyon szeretett volna örömet szerezni társának. S egyszer csak…lássatok csodát! A kép életre kelt. Felugrott a homokból, vidáman vakkantott kettőt - hármat, és megcsóválta a farkát, majd ugrándozni kezdett. Mao Lin barátja ragyogott a boldogságtól, hiszen a kutyus odaszaladt hozzá, megnyalta a kezét, és várakozva nézett rá hűséges tekintetével. Mintha azt kérdezte volna:

- Ugye, szeretni fogsz engem? Ugye, sokat fogunk együtt játszani?

Mao Lin pedig nagyon elégedett volt barátja örömét látva. Ennek a csodás esetnek azonban gyorsan híre ment. Másnap a falu végén lakó asszony kereste meg a fiú családját egy nagy kéréssel. Mindenki tudta, hogy az asszony mérhetetlenül szegény, s igen nehéz körülmények között neveli hét gyermekét. Most, hogy lassan beköszönt az ősz, a hűvösebb idő, nincs mit adjon a gyerekekre, hiszen mindent kinőttek. Hallotta, milyen különleges képességgel rendelkezik Mao Lin, s ezért azt kérte, rajzoljon néhány ruhadarabot a kicsiknek. Hátha megismétlődik a csoda…A fiú jó szívvel vett kezébe egy pálcikát, s gyönyörű kabátkákat, cipőcskéket rajzolt az udvar porába, A család is hitetlenkedve nézte, amint a rajzok egyszer csak tapintható valósággá váltak. Az asszony hálálkodva rakta el a holmit, s boldogan távozott. A szülők nagyon büszkék voltak gyermekük tehetségére: papírokat, tust, tollakat vettek kis megtakarított pénzükön, hiszen így sokkal szebben és pontosabban tudott rajzolni Mao Lin. Bíztatták őt, rajzoljon csak, használja jóra istenáldotta tehetségét: segítsen a rászorulókon. A rajzoknak ugyanis volt egy sajátosságuk: csupán akkor elevenedtek meg, ha Mao Lin nemcsak a kezével, hanem a szívével is rajzolt. Mit jelent ez? Ha kérésre rajzolt, s a kérés teljesítése valóban segítséget jelentett valakinek nehéz helyzetében, vagy megvigasztalta bánatában – a fiú rajza mindig életre kelt, sok örömet okozva ezzel a szegény embereknek. Egyébként pedig csak egy tehetséges festő képe jelent meg a papíron.

Mao Lin különleges képességének híre eljutott egészen a kínai császár udvarába. A dölyfös uralkodó azonnal látni akarta a fiút, s magához hívatta. Mao Lin nem ellenkezhetett, hiszen a császár katonai kíséretet küldött érte parancsának nyomatékosítására. A fiú tehát szomorúan elbúcsúzott szüleitől és földijeitől, majd útnak indult. Három nap, három éjszaka hajszolták lovaikat, mire megérkeztek az udvarba.

- Nos, fiú – fordult hozzá a kínai császár, élet és halál ura a hatalmas birodalomban – hallottam, milyen tehetséges vagy. Bizonyítsd be! Nem kérek tőled nehéz dolgot: rajzolj aranyakat! Rajzolj nekem száz, nem, inkább ötszáz aranypénzt!

Mao Lin vállat vont, papírt, tollat ragadott, s egy halom aranypénzt rajzolt. De bizony egy sem vált valódivá, csupán kép maradt. Összehúzta szemöldökét a császár:

- Te fiú! Ne próbálj engem félrevezetni! Ez csak kép! Miért nem válik valódivá? Tudom, hogy te úgy is tudsz rajzolni, hogy valódivá váljon! Na jó. Tegyünk még egy próbát. Rajzolj nekem száz katonát, lovas vitézeket, rettenthetetlen harcosokat, akik mindenkit legyőznek, s az én uralmam alá hajtják az egész földkerekséget!

Mao Lin újból munkához látott. Az egész udvartartás feszülten figyelte. Egy-egy elfojtott „ah”, „oh” hallatszott, álmélkodó suttogás, hiszen a rajz igazán tökéletesre sikeredett. Csak éppen nem kelt életre. Nagyon megharagudott a császár.

-  Bolondját járatod velem, te fiú! De majd én megmutatom neked, kivel mertél ujjat húzni! –kiabálta mérgesen. –  Tömlöcbe vele, míg jobb belátásra nem tér! –intett az őrségnek.

A testőrök megragadták Mao Lint, s a börtön mélyére lökték. Itt sötét és hideg, penészes falak vették körül őt. De a fiú nem esett kétségbe. Ujjával hosszú és erős kötelet rajzolt a penészes falra, s egy jó nagy ráspolyt. Amikor elkészült, a szabadulás eszközei a falról a földre hullottak. Mao Lin keresztülvetette kötelét a parányi ablak rácsán, majd felmászott, s minden erejét összeszedve elreszelte a rácsot annyira, hogy kiférjen. Átpréselte magát a szűk kis ablakon, s óvatosan kiosont az udvarból. Azután – uzsgyi, futásnak eredt. De tudta ám, hogy így nem juthat messzire, ezért az erdő szélén megállt egy kicsit, egy faágat keresett, s nagy igyekezettel erős, fiatal paripát rajzolt magának. De annyira sietett, hogy nyerget már nem rajzolt hozzá: így szőrén kellett megülnie lovát.

Mao Lin jól gondolta: szökése nem sokáig maradt titokban. Az őrök gyorsan felfedezték, mi történt, s azonnal megvitték a hírt az uralkodónak, aki tajtékzott dühében. Legjobb katonáit küldte a fiú után. Bizony, a császár válogatott vitézei igen gyorsak voltak. Egyszer csak hallotta Mao Lin, hogy üldözők közelednek. Mit tegyen?

Leugrott a lováról, s a sík földre hatalmas hegyóriásokat, sziklákat rajzolt, ahonnan gyors sodrású, mély folyó rohan a meredélybe. Mikor a katonák odaértek s belehajszolták lovaikat a vízbe, mind egy szálig odavesztek, egyetlen harcost kivéve, aki sietve vitte meg a hírt a császárnak.

A gonosz uralkodó éktelen haragra gerjedt. Méghogy vele, a hatalmas császárral képes szembeszállni ez a porszem! Most ő maga állt az üldözők élére, s éjt nappallá téve, lovaikat nem kímélve eredtek Mao Lin után.

A fiú ismét meghallotta közeledésüket. Újból megállította kimerült lovát, s most már, hogy elérte a kedves Sárga folyó partját, pálcikát vett a kezébe, s elkezdett rajzolni a homokba. Hatalmas viharfelhőket rajzolt. Kirobbanni készült az óriási orkán, forgószél közeledett. Amint elkészült a rajz, Mao Lin átkelt a folyó másik partjára, majd visszaintett a túloldalra:

- Fújj, szél, fújj! Segíts nekem, kérlek!

A rajz megelevenedett: óriási viharfelhők tornyosultak, orkán süvített, fákat csavarva ki tövestül. Majd jött a forgószél, s a császárt katonáival együtt egyszerűen felkapta és elfújta messze-messze, de olyan messzire, hogy többé senkinek sem árthattak.

Mao Lin pedig boldogan visszatért szülőföldjére, ahol nagy örömmel fogadták. Híres festő lett a tehetséges fiúból, de ő megmaradt kedvesnek és szerénynek. Ha valakinek szüksége volt segítségre, továbbra is bátran fordulhatott hozzá. De a gonosz, önző emberek jobban tették, ha elkerülték házának még a tájékát is.