A temető alatt

A temető alatt.

A temető alatt

     A városi temető alatt élt a Vakondcsalád. Bár a dolgozók sokáig próbáltak a nyomára akadni az árok-alagút ásókra, a temető tulajdonosa egy idő után feladta a próbálkozást, így hát nem is bolygatták többet a talajt, ezzel tökéletes környezetet teremtve a föld-alatt-tanyázóknak. Teltek az évek, és a vakondcsalád egyre jobban megszerette a temetőt, és hogy úgy mondjam, a temető is megszerette a vakondokat. A kertészek minden ásás során teljesen véletlenül a cserebogár lárvákat a vakondtúrások közelébe sodorták, és ha a valaki észre is vette ezt a kis malőrt, nem szólt semmit, mert kis időbe sem telt mire szent állattá kiáltották a vakondokat, hivatkozva hogy az ősök közt élnek, így hát valamilyen tisztelet csak jár nekik, nem? Viszont fontos leszögezni, hogy az új élőhely a vakondokra is hatással volt. A legkisebb vakondgyereknek, Grommitnak már az első szava a „rip” volt, és a kedvenc ünnepük nem a karácsony, hanem a november elseje lett, a halottak napja, amikor is élettel telt meg az egész - ahogy ők hívták -  föld felett, az emberek új virágokat hoztak és ültettek, meglocsolták a földet, és, ha szerencsés volt a nap, az ott járók egy-két morzsát is elejtettek.                                                                                

     Fontos tudni, hogy a vakondok legjobban a harmadik születésnapot ünneplik, az az a nap, amikor is a vakondgyerek először mehet ki a túráson túlra. Akkor válik egy vakondgyerek úgy mondva, nagykorúvá, és életében először megtapasztalhatja a fenti világ csodáit. Persze, fontos észben tartani azt a tényt, hogy a vakondok vakok, így hát elég veszélyes fent slattyogniuk, ezért hagyomány, hogy a harmadik szülinapi ajándék egy az apja által faragott ásó, hogy a vakondgyerek mindig hazataláljon.

     Vancsi, a középső testvér éppen a nagynapja előtt volt. A bátyja már sokat mesélt neki, milyen is a fenti világ, mégis mindig kifogyott a szavakból, annyira megmagyarázhatatlan volt.

-Minden világosabb lesz - mesélte nosztalgikusan - Az illatok szállni fognak a széllel, ami majd gyengéden fogja borzolni a bundádat. A hangok minden irányból fognak szólni, de mindegyik másmilyen, nincs két ugyanolyan. És - tartott szünetet - olyan kicsinek fogod érezni magad, mint még soha.   

Vancsinak tehát sokféle érzelmei voltak a külvilággal kapcsolatban. Egy részről izgatott volt, másrészről viszont rettentően félt. Kisebb testvére, Grommit pedig nem segített neki egyáltalán a megnyugvásban.

-Bármi történne veled, ne aggódj, mert már jól ismered a sírodat - nevetgélt.

-Csend legyen, Grommit - szidta le mama - Kicsim, ne aggódj, minden rendben lesz. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogod magad érezni ott fent - mondta biztatóan.

-Köszi, anyu - sóhajtott idegesen Vancsi.

Este, elalvás előtt, amikor anyu bejött jóéjszakát kívánni, Vancsi megkérte, hogy énekeljen neki egy altatódalt.

-Melyiket? - kérdezte mosolyogva mama.

-Tudod, azt amelyikben az van, hogy „jobb helyre került”.

-Rendben - ült rá az ágy szélére mama, és halkan elkezdte énekelni a dalt.

„Fáj a szívem, de el kell engednem,

A fájdalomtól megmenekült,

S most jobb helyre került.

A föld visszafogadta testét,

S már az ég gondozza lelkét.

Én csak remélni tudom, visszalátom még.

Fáj a szívem, de el kell engednem,

A fájdalomtól megmenekült,

S most jobb helyre került.

Fáj a szívem, de hagynom kell,

Mert erre kényszerülök,

Ő pedig jobb helyre került.”

A dal végén mama megpuszilta a már alvó Vancsit, majd óvatosan kilopódzott a szobából.

     Reggel mindenki már az asztalnál várta a szülinapost.

-Boldog szülinapot, Vancsi - nyújtotta át a bátyja a kis csomagot, amiről Vancsi sejtette, hogy egy szép adat rántott gilisztát rejt.

Grommittól egy rajzot kapott, amit Vancsinak addig kellett megköszönnie, amig kistestvére meg nem unta volna, viszont mivel ez sosem következett volna be, anyu és apu szakították félbe.

-Ezt nekem készítettem, szülinapos - mondta papa büszkén, majd egy aprólékosan becsomagolt kis csomagot nyújtott át. Vancsi remegő mancsokkal csomagolta ki, és elkönnyesedett szemmel fogta a kezébe a kis ásót. Szép, tölgyfából faragott darab volt, amin kitapintott pár kis faragott mintát.

-Köszönöm szépen! - ölelt meg még egyszer mindenkit, majd papára nézett.

-Készen állsz, nagylány? - kérdezte az.

-Készen - bólintott elszántan Vancsi, még mindig a kezében szorítva az ásót.

     Az északi járaton indultak el. A falak mintha egyre jobban szűköltek volna össze, ahogyan haladtak felfele, és Vancsi szinte hallotta, ahogyan sikítanak érte, hogy maradjon. De mentek csak tovább, papa gyorsra diktálta a tempót, és nagyjából félóra ásás után Vancsi megérezte először. A friss, áprilisi szellő lágyan csiklandozta, és ahogy haladtak felfele, egyre jobban lehetett hallani a süvítését. Nem sokkal utána már fény is beárasztotta a járatot. Vancsit életében először átölelte a nap melege. Papa ekkor viszont hirtelen megtorpant.

-Most te jössz, nagylány - paskolta meg Vancsi vállát. - Itt vagyunk, kicsit tovább mész, és már túráson túl is vagy.

-Huhh - idegeskedett Vancsi.

-Minden rendben lesz, igérem - mondta magabiztosan papa - De ha tévednék, és mégsem - megkocogtatta az ásót - tudod, hogy kell ásni, igaz?

-Igen - mosolyodott el Vancsi. - Köszi, papa.

-Sok szerencsét, kölyök.

     Vancsi elfordult, és elindult. A hangok, az illatok, és a szél is egy irányból jött, így csak követte őket. Amikor kilépett a járatból, és a mancsai alatt tudhatta a zsenge füvet, valami olyat érzett, mint még soha. Szabadságot. Minden, amit a bátyja mesélt, igaz volt, kivéve egy dolgot. Vancsi nem érezte magát kicsinek a nagyvilághoz lépest. Fel akarta fedezni, de elsősorban fel akart nőni hozzá.

     Gondolatait egy temetés szakította félbe. A gyászkórus éppen előtte pár méterrel az anyja altatóját énekelte, melankolikusan, mégis olyan gyönyörűen, hogy könny szökött a szemébe. Viszont a szöveg már más értelmet nyert neki.

„Fáj a szívem, de el kell engednem…”

-Szia anyu, apu, bátyus, és Grommit - köszönt el, majd halkan dúdolva a dalt megindult előre, az ismeretlenbe, a még annyi felfedezésre váró földön, mancsában a kis ásóval.