A terv

A terv.

Lilla nekiszorította orrát az ablaküvegnek. Az udvart kémlelte. A kertben álló diófára akasztott madáretetőt leste. Úgy figyelte meg múlt évben, hogy amikor már ritkábban jönnek a madarak eleségért akkor az azt jelenti már majdnem itt a tavasz. Azon is elgondolkozott honnan tudják meg a madarak, hogy elemózsia várja őket az udvarukban. Ha megjelent egy cinke nemsokára rá sok-sok cinke várt a sorára az ágakon ülve. Sosem zsúfolódtak az etetőben, legtöbbször egyesével falatoztak. Kivéve a verebeket, ők lökdösődve, tolakodva csipegették a magvakat. A vörösbegyből és csúszkából általában két pár jelent meg. Ritkábban látogatta őket a fakopáncs és mindig megörült neki , ha meglátta a piros fejet bólogatva szemezgetni az etetőből. Megfigyeléseiből arra a megállapításra jutott, hogy a madarak szólnak egymásnak merre találnak eleséget. Lehet láthatatlanul komunikálnak. A földnek lehet egy láthatatlan hálózata amin keresztül minden mindennel összekapcsolódik.

- Ez olyan varázslatos! Gondolj bele Peti, mindent tud a föld a rajta lakó élőlényekről és az élőlények is kapcsolódnak valami módon egymáshoz! - mesélte múlt héten lelkesen a felfedezését barátjának.

- Nagyon érdekes amit mondasz, de akkor mi van az emberrel? - tette fel a kérdést barátja azzal az arckifejezéssel amit már jólismert. Ilyenkor szokott előállni valamivel ami kétségbe vonja elképzeléseit. Mindig talál valamit amin hosszan töprenghetnek.

- Hogy érted? - kérdezte rosszat sejtve .

- Szerinted az ember is ilyen, az ember is komunikál a környezetével? - kérdezte a fiú miközben egy teniszlabdát kezdett pattogtatni az iskolai folyosó falának.

- Igen, hisz etetjük a madarakat, gondozzuk a fákat, megműveljük a földet. Ez is komunikáció - bökte ki egy pillanatnyi gondolkozás után.

- Szerintem meg az ember süket és vak lett! - jelentette ki majd felé lendítette a labdát.

- Dehogy süket meg vak, vagyis van aki úgy születik vagy baleset éri, de a legtöbb ember hall és lát! - patintotta neki a labdát most már ő a falnak.

- Akkor rosszul hall és lát! Emlékszel két éve mikor kirándultunk a Kopasz erdőnek mennyi nyuszit láttunk az odavezető úton? Mekkorát ugrott a bokorból az egyik! Tudod amelyik pár méterre volt tőlünk!

Hogyne emlékezett volna, olyan meglepetést okozott nekik a tapsifüles, hogy rémületükben felsikoltottak, aztán meg egymás rémületén kacagtak hosszan.

- Emlékszem, menjünk el megint arra! - vetette fel az ötletet.

- Hiába megyünk, mert nyuszit arra már nem látunk. Ugyanis az összes bozótost, mezsgyét, fákkal benőlt szigetet kivágták és beszántották. Nem tudnak hova bújni a nyuszik! Ha tudna komunikálni a földel és az élőlényekkel az ember akkor hallotta volna, hogy nyusziknak szükségük van az odujaikra és nem rombolná le a lakóhelyüket. Rosszul látnak és hallanak az emberek! Majdnem süketek és vakok vagy kívül maradtak az általad vélt komunikációs hálózaton - mondta egy kis indulattal a hangjában.

- Igaza lehet! - nézett Lilla elgondolkozva barátjára .

- Olyan okos gyerek ez a Peti, nemhiába a barátom! - állapította meg gondolatban.

- De akkor te hogyhogy látod, tudod? Lehet a felnőttek felejtettek el komunikálni a földel és a rajta élő élőlényekkel?! - mondta ki hirtelen jött gondolatját.

- Gyere majd útban hazafelé megbeszéljük! Elmegyünk a tó mellett? Lehet ott lesznek a hattyúk! - kapta fel Peti az iskolatáskáját. Hirtelen levegőre vágyott, a tanításnak ma már szerencsére vége.

- Tegnap este hallottam a vadlibákat mikor jöttek a tóról! - igazította lépteit Lilla a barátjához.

A tavon ott úszkáltak a vadkacsák, hattyúk és egyéb számukra ismeretlen madarak.

Leültek egy farönkre szemlélődni .

- Milyen jó lenne, ha tudnánk beszélni az állatokkal! - sóhajtott fel a kislány.

- Én mindig elképzelem, hogy szólnak hozzám! Mikor rámnéz egy állatka beszél a szemével, én pedig úgy teszek mintha tolmács lennék. Lefordítom magamnak mit mond! - árulta el féltve őrzött titkát Peti.

- Én a fákkal vagyok így! - kiáltott fel Lilla örömében. Hangjára a víz partján totyogó vadkacsák megrebbentek.

- Tényleg? - pislogott szemüvege felett Lillára a fiú.

Tudta, hogy hasonlóan gondolkoznak a barátnőjével, de hogy hasonló titkuk is van azt nem sejtette.

- Miket szoktak mondani az állatok? - öntötte el hirtelen Lillát a kiváncsiság

- Hát mindenfélét! - babrálta Peti szégyenlősen táskáját.

- Például?

- Hát a nyuszi aki kiugrott elénk akkor ott a Kopasznál azt mondta siet haza a kicsinyeihez! - mondta óvatosan, figyelve mit szól ehez a lány.

- Ó ! - nyitotta el szemét a kislány.

- Tőlem a fák mindig egy ölelést akarnak. Rajtuk keresztül megölelek mindent ami földben terem. Úgy képzelem a fák összekapcsolódnak mindennel - magyarázta lelkesen.

- Kipróbálunk tavaszra valamit? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve a fiú.

- Mit?

- Tavaszra ültessünk fákat, búvóhelyeket a nyusziknak és a többi állatnak! - kiáltott fel harsányan.

- A madarak hogy fognak örülni a sok új lombkoronának, ha majd megnőlnek a fák ! - lelkendezett.

És, mint egy végszóra a hattyúk súlyos méltósággal felemelkedtek a levegőbe.

Ő pedig most itt kémleli az ablakból a madáretetőt. Ha kevesebb a madár az etetőkben akkor a tavasz már itt kopogtat az ajtón. Vágyta, hogy tavasz legyen, hogy segíthessék a földet a fák ültetésével, hogy barátjával közösen jót cselekedhessenek.

- Már alig várom ! - sóhajtotta. Lehellete párával vonta be arca előtt az ablakot.

Ujjával egy nagy szívet rajzolt rá majd beleírta, hogy L+P + tavasz = faültetés.

Mindeközben egy kis csúszka leszállt az ablakához közel nyúló ágra.

- Mi is várjuk! - fordította le magának a kis madár csiripelését.