A tévé

A tévé.

Anya és Apa úgy gondolta, hogy itt a hétvége, és milyen jó lesz egy kicsit tovább aludni. Ami rendben is lett volna, csak két fontos dolgot hagytak figyelmen kívül: éspedig Zsoltit meg Krisztit.

Mert ugyanis Zsoltinak és Krisztinek ezen a szombat reggelen, mint majdnem minden szombat reggelen, a szüleiktől eltérően nem az volt az első gondolatuk ébredéskor, hogy „Te jóisten, nem akarok kikelni az ágyamból, és lesz ami lesz, egész délelőtt lustálkodni fogunk kedvünkre”. 

Nem. Hanem amikor kinyitották a szemüket, már tudták, hogy Anya és Apa szunyókálásának annyi, mivel HÉTVÉGE VAN, és ilyenkor kezdődik a „Hajnal hasad hadművelet.” Igazából nem tudni milyen belső hang irányította őket, de ehhez tudni kell, hogy valami különös órával vagy inkább időérzékkel rendelkeztek mind a ketten. Anya és Apa is tanácstalanul álltak e különös, és számukra megmagyarázhatatlan rejtély előtt, aminek a lényege az, hogy „Hogy a fenébe
van az, amikor bölcsibe és oviba kell menniük a hétköznapokon, akkor Anya vagy Apa reggel akár
sámándobbal kezükben, a szájukban trombitával teljes oda adással játszanák, és ropnák a kacsatáncot a szobájuk kellős közepén, akkor sem ébrednének fel.

Bezzeg szombaton és vasárnap már hajnalok hajnalán fent vannak. A szüleik bosszúságára mivel az egész heti munka után ők úgy gondolták, hogy rájuk fér egy kis lustálkodás, de csak ők gondolták úgy, mert a gyerekeknek más volt az elképzelésük. Krisztinek és Zsoltinak találkozott a tekintete, ahogy ébredés után Kriszti fel-, illetve Zsolti lenézett az emeletes ágyról. Némán bólintottak egymásnak, mint két jól képzett kommandós: ez volt a jel, és nyomban akcióba is lendültek. A kivitelezésre nagy súlyt fektettek a gyerekek, mert a találkozási ponton, ami a szobájuk közepe volt, mindketten négykézlábra ereszkedtek, és mint két lopakodó tigriskölyök, lassan megközelítették az ajtót, ami az ő szobájuk és szüleik szobája között volt, és ami most be volt csukva.

Kriszti halkan odasúgta Zsoltinak: - Figyelj oda! Ennek oka pedig az volt, hogy egyszer télen Kriszti és Zsolti pontosan ugyanezt a hadműveletet hajtották végre a tőlük megszokott alapossággal, amikor is hiba csúszott a feladat teljesítésébe. Ugyanis Zsolti a téli korai sötétben elvétette az irányt, és úgy lefejelte az ajtót mint kishableány a korallzátonyt, aminek hangos koppanás volt a vége, amire aztán a szüleik fel is ébredtek. Így elmaradt a meglepetés ereje.

Izgatottan, de belül nagy élvezettel lassú mozdulatokkal fel egyenesedtek ajtónál, és készen álltak a kilincs lenyomásával behatolni a tiltott területre, vállalva annak minden következményét. Ami általában Anya és Apa „hát ez nem igaz, mi a túróért nem tudtok aludni?”, meg „Ilyen nincs! Bezzeg majd hétfőn legyetek ilyen nagy legények!”, és hasonló dörgedelmeivel tölti meg majd a szobát. A srácok ezeken általában jókat derültek, de mivel majdnem minden hétvége így kezdődik, ezért ők rutinos mozdulatokkal, kényelmesen elhelyezkednek a TV előtt tudván a folytatást.

Anya az órára pillantva közli majd velük, hogy nem hisz a szemének, és hogy mit vétett a sors ellen, meg hogy nagyon korán van, és legközelebb valami altatót kever a vacsorájukba, meg egyáltalán mi a frászkarikát akarnak ilyen kora reggel? A srácok arcukon széles mosollyal mondják szinte egyszerre:

- Hát egy kicsit mesét nézni a tévében.

- Rendben - jön az álmos válasz -, de csak egy kicsit! És gyertek ide hozzánk az ágyra innen is látjátok a mesét - mondja Anya már egyáltalán nem mérges hangon.

Kriszti és Zsolt az ágyra mászás közben egymásra kacsintva nyugtázták, hogy megint tökéletesen végre hajtották a most már „Együtt tévézünk” nevet viselő hadműveletet. És most jöhet a mese.