Mamás-babás

Mamás-babás.

Szép nyári nap volt. Kint az udvaron játszott Bizsu nevű babájával Kriszti, egy öt év körüli, szőke, göndör hajú kislány. Méghozzá mamás-babást.

Ez abból állt, hogy Kriszti homokból és vízből finomfőzeléket készített Bizsunak. Alaposan összekeverte a homokot meg a vizet, s közben néha felemelte a kis műanyag kanalat, ami fakanálként szolgált. Így ellenőrizte, hogy eléggé besűrűsödött-e a főzelék. 

- Na, - mondta Kriszti, - most már jó! - majd így szólt Bizsuhoz: - kész az ebéd. Moss kezet, aztán megetetlek. 

Megtörölte egy kissé kétes tisztaságú papírzsepivel Bizsu arcát és kezét, majd ölébe vette a babát, és jobb kezével elkezdte azt a furcsa állagú iszapot tömni Bizsu szájába. Eközben megpróbálta édesanyja hangját utánozni, ezért mélyebb hangon mondta - Egyed szépen, ez nagyon finom, és ettől leszel okos meg nagy.

Kriszti egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy anyunak mitől olyan finom ez a finomfőzelék, mert ehetőnek ehető, de hogy finom, az teljességgel kizárt. A palacsinta, na az finom! Meg a túró rudi, meg a csoki… na, de mindegy, gondolta, mert ha ő is meg tudja enni, akkor Bizsu is képes lesz rá. Bizsu feje már alig látszott ki a sok homokos iszaptól, amit Kriszti bőszen tuszkolt belé ebéd gyanánt, mikor is Kriszti megsajnálta, és így szólt mély hangon a babához:

- Ügyes voltál. Ezért ehetsz egy túrórudit - és hirtelen egy darab faágat nyomot Bizsu szájához, amitől Bizsu feje egy kicsit benyomódott, és úgy nézet ki mintha kancsal lenne.

Kriszti befejezte Bizsu etetését, és azon gondolkodott, hogy még meddig kell kint az udvaron lennie... mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy édesanyja küldte ki játszani, mivel a kis testvérének, Zsoltinak, aludni kell.

- Meddig alszik még? - kérdezte magában Kriszti, mert már nagyon szeretett volna Zsoltival „enyém a játék”-ot játszani. Ez egy nagyon egyszerű játék: csak el kell venni Zsoltitól, ami éppen a kezében van, és már megy is az „enyém a játék”.

- Jó játék - gondolta Kriszti, mert ugye közben lehet egymás kezéből kiráncigálni azt a valamit, ami Zsoltinak akkor, ott és onnantól nagyon, de nagyon kell. Ezért aztán muszáj egymást rángatni, lökdösni, meg azt kiabálni, hogy: „add ide!”, „Nem, most már az enyém”, „Nem a tied, az enyém”, meg ilyeneket.

De sajnos ez a játék nem tart sokáig, mert anyu vagy apu bejönnek a szobába, és elkezdik mondani a szokásos „Már megint mit csináltok?”, meg hogy „Hol tanultátok ezt a viselkedést”, meg „Ha még egy hangot meghallok, beálltok a sarokba!”

Ilyenkor az a legjobb, ha Zsoltival bűnbánó arcot vágva lehajtjuk a fejünket, és hátratett kézzel illegünk-billegünk egy kicsit. Ez mindig bejön! És akkor anyu vagy apu kimegy a szobából. Pedig ha tudnák, hogy csak most fog jönni a jobbik része a játéknak, mert ugyanazt a játékot folytatjuk, csak csendben és némán. Ettől lesz iszonyúan izgi, mert most nem csak az a tét, kié lesz az a valami, ami miatt elkezdődött az egész, hanem az is, hogy ki bírja tovább hang nélkül. Ráadást ez egy kicsivel tovább is tart, de egy idő után a szülők beavatkozása miatt abbamarad. Ami Kriszti szerint nem is baj. Igaz nem szívesen, de elismeri, hogy az öccse méltó ellenfél ebben az „enyém a játékban”, és neki nagyon is megfelel a döntetlen.

- Vajon honnan tudják anyáék, hogy mi folytatjuk tovább a játékot bent a szobában - töprengett el Kriszti. - Pedig mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy egy hang vagy halk nyekkenés se hagyja el szánkat. De valahogy mindig ráéreznek anyáék, és tényleg a sarokban kötünk ki, ami nem a legjobb. De onnan is lehet nyelvet öltögetni meg grimaszolni, amin Zsoltival mi nagyon jól szórakozunk, de azért egy idő után már ez is unalmas. Ezért aztán elkezdünk krákogni, köhögni, meg iszonyúan szomjasak lenni, amitől anyuék megenyhülnek, és „Ha megígéritek, hogy jók lesztek, akkor kijöhettek” mondattal elengedik a büntetést.

Naná hogy megígérjük! És fülig érő szájjal kiabáljuk a szobánkból, hogy „Igen!” Erre anya halkan, hogy mi ne halljuk (de halljuk), azt mormogja az orra alatt, hogy „Persze, addig álljakén fél lábon”. Ezért aztán, hogy anyunak ne kelljen sokáig fél lábon állnia, elkezdünk az építő kockákkal először házakat építeni, azután egy kicsivel később meg egymást dobálni. Mert valami érthetetlen okból mindig az kell, ami épp a másiknál van. Így aztán anya hála istennek, nem fog elfáradni a fél lábon állásban.

Kriszti nagyot sóhajtott, majd így szólt Bizsu babához:

- Most bemegyünk, és szépen lefekszel.

És közben titkon remélte, hogy a kisöccse már felébredt.