A tó tündére

A tó tündére.

A tó tündére

Fényesen csillogott a tó tükre az erdő mélyén a körülötte álló büszke fenyők ölelésében. A lágyan lengedező szél fodrokat vetett a víz felszínén, melyen a fodros felhők tükörképe billegett. Ez a kis tavacska mindig mesék és történetek szülőanyja volt, mióta világ a világ. Az egyik legérdekesebb történetet még kis gyermek koromban hallottam nagyapámtól egy sötét téli éjszakán a kandalló mellett, mikor szokásos esti történeteivel űzte el a hosszú esték bágyadtságát. Ez a történet a tó tündéréről szólt, aki megjutalmazta az arra érdemest és megbűntette a vétkeseket. Akkoriban tátott szájjal figyeltem nagyapám csodákkal teli meséjére, viszont mára már csak kicsit megfakult és megmosolyogtató emlék maradt.

Szép nyári délután volt mikor szokásos kis sétám az erdőben a tó mellett vezetett el és ismét elbűvölt a szépsége, ezért úgy döntöttem leülök pár percre a partjára pihenni és feltöltődni. Apró kavicsokat dobáltam a vízbe és figyeltem hogy vet fodrokat a vízen, mikor halk suttogást hallottam. Magát a szöveget nem értettem, de kimondottan emberi hang suttogott valamit halkan. Megráztam a fejem és magamban mosolyogva a régi mese emlékének tudtam be ezt különös hangot.

– Eljöttél hát…… – hallottam most már kicsit hangosabban egy csilingelő hangot.

– Ki szólít? – kérdeztem, kicsit ijedten nézve körbe magam körül, de senkit sem láttam. A víz tükre erős fodokat vetett, szinte forrni látszott és egy nő alakja jelent meg nem messze tőlem a tó tükre felett.

– Én szóltam hozzád. – mondta a jelenés és kedvesen mosolygott rám. – A tó tündére vagyok és szeretnék neked egy ajándékot adni, mert sok szép dolgot tettél eddigi életedben.

A meghökkenéstől meg sem tudtam szólalni csak bámúltam a jelenést és a szívem a torkomban dobogott. Felemelte a tündéri alak a karját, amiből fény csapott ki, és egy tárgy úszott felém a levegőben. Egy gyönyörű gyűrű volt mely a tenyerembe lebegett, amit össze is szorítottam azonnal.

– Ez segíteni fog a boldogság elérésében. – szólt a jelenés és el is tűnt a tó fodrozó vízében.

Mikor mosollyal az arcomon felébredtem a tó partján elindultam hazafelé és vidáman csóváltam a fejemet. Micsoda csacskaságokat álmodtam ebben a friss levegőben, gondoltam, és zsebre vágtam a kezemet. Valami volt a zsebemben, ami emlékezetem szerint, nem volt benne eddig. Kivettem a zsebemből egy csoda szép gyűrűt és sápadtan néztem, majd az ujjamra húztam.

Egy dologra megtanított az életben a tó tündére: A mesékben hinni kell, mert bármikor valóra válhatnak.