A tündérek bölcsessége

  • 22
  • 2021.
    jan
Peti pontosan olyan kisfiú volt, mint a többiek: iskolába járt, írni, olvasni, számolni tanult, és szeretett játszani. Legszívesebben a hatalmas, szirénázó tűzoltóautóját tologatta a szőnyegen, és közben elképzelte, hogy tűzoltósisakjával a fején, merészen szembeszáll a veszélyes lángokkal.

Peti pontosan olyan kisfiú volt, mint a többiek: iskolába járt, írni, olvasni, számolni tanult, és szeretett játszani. Legszívesebben a hatalmas, szirénázó tűzoltóautóját tologatta a szőnyegen, és közben elképzelte, hogy tűzoltósisakjával a fején, merészen szembeszáll a veszélyes lángokkal. Máskor a kertben, vagy az utcán focizott, barátaival kergették a labdát napestig. Peti pont olyan kisfiú volt, mint a többiek, szerette a színes könyveket, szerette a meséket, és… és félt a sötétben.

Egyik este, mikor már magára húzta frissen illatozó takaróját, és édesanyja jóéjtpuszit lehelt a homlokára, vékonyka hangon megszólalt:

– Anya! Maradj még egy kicsit.

Az asszony visszaült az ágyára, és szelíden végigsimított Peti homlokán.

– Mi a baj kisfiam?

– Anya! Én félek.

– Mitől félsz?

– Nem tudom… a sötéttől.

– De hát ég a kis éjjeli lámpád. Nincs sötét.

– Az nem ugyanaz, mintha nappal lenne. Ha szétnézek a szobában, látom, hogy nem mindent világít be. Ott sötét van.

Így hát, Peti anyukája bent maradt a szobában, ujjaival kisfiának apró kezét körbefonva.

– Mesélek neked valamit, jó? A régi időkről szól, amikor még a tündérek együtt éltek az emberekkel. Sok különös dolog történt akkor, de az egyik legkülönlegesebb az volt, amikor megszületett a félelem. Szeretnéd hallani?

– Igen – csipogta a vékonyka hang a takaró alól.

A gondos anyai kéz elsimogatta a paplan ráncait, megigazította a rakoncátlan tincseket kisfia fején, és nyugodt, mesébe varázsoló hangon kezdte el.

 

Egyszer volt, hol nem volt, régen volt, de biztosan volt, hogy az emberek a tündérekkel együtt éltek. Kevesen tudják, hogy a Jóisten azért teremtette a tündéreket, hogy támogassák az embereket, és mellettük legyenek. Varázslatokkal, bűbájjal, vagy éppen huncut csalafintasággal mindig segítették őket. Azok pedig számítottak rájuk. Tudták, ha baj van, és fennhangon kérik, biztosan megjelenik egy manó, vagy egy házikobold, esetleg egy erdőpille, és egy apró hókuszpókusszal rögtön segítséget nyújt.

Így hát az emberek el is bízták magukat. Vakmerővé váltak, mert tudták, hogy mindig lesz, aki segít rajtuk a bajban. Volt, aki belevetette magát a tengerbe, hogy átússza, pedig alig tudott úszni. Másvalaki oroszlánok hátán szeretett volna lovagolni. Olyan is volt, a sziklacsúcsról leugorva meg akart tanulni repülni, sőt, valaki elhatározta, hogy tenyeréből fogja eteti a hétfejű sárkányt.

A tündérek látták, hogy ez így nem jó. Ők annak akartak segíteni, aki igazán rászolgál varázslataikra, aki a lelkében jóságos, aki kitartó, akinek céljai nemesek.

A messzi Üveghegy legtetején álló palotájában, a Tündérkirálynő tanácstalanul figyelte az embernépet.

Honnan tudjam, hogy ki az, aki nemeslelkű, és érdemes a tündérnép áldására? – ekkép tanakodott magában.

Összehívta hát a tündértanácsot, hogy megbeszélést tartsanak, mit is tegyenek.

A világ minden szegletéből eljöttek a tanács tagjai. Nagyhatalmú tündér varázslók, manó sámánok, törpe vajákosok, kobold dalnokok, és sok más, furcsa szerzetek érkeztek, hogy megtanácskozzák az ügyet.

Pontosan éjfélkor megnyitották az ülést a palota nagytermében.

Egy mogorva, örökösen morcos képet vágó erdei tünde mágus azt javasolta, hogy haladéktalanul szüntessék be az emberekkel való együttműködést, és ezentúl csak saját magukkal foglalkozzanak.

A tanács felháborodva lehurrogta.

Egy manó javasasszony azt tanácsolta, hogy hívjanak össze egy nagy gyűlést, ahol az emberek királyaival találkoznak, és ott megbeszélnek mindent.

Páran egyetértettek vele, de a többség szerint ezzel nem érnének el eredményt, így ezt is leszavazták.

Egy törpe boszorkány azt mondta, minden tündér szabadon dönthessen, segít-e vagy sem.

A tündérkirálynőnek nem tetszett ez az ötlet.

– Az emberek elveszítenék a bizalmukat bennünk – mondta.

Voltak, akik szerint minden jól van így, ahogy van, és semmin sem kell változtatni. Három napon és három éjen át vitatkoztak fáradhatatlanul, de megoldást nem találtak.

A harmadik nap éjjelén egy furfangos manó jelentkezett szólásra.

– Az a baj – mondta –, hogy az emberek azt hiszik mindent megtehetnek, és mindenre képesek. Kell valami, ami a szívükbe költözve ezt nem engedi. Ami visszatartja őket.

– És mi legyen az? – kérdezte a Tündérkirálynő kíváncsian.

– Adjunk nekik félelmet – közölte huncut mosollyal arcán.

A királynő összeráncolta a homlokát.

– Ha félelmet rakunk a szívükbe, a házukban maradnak, és ki sem mozdulnak onnan. Nem utaznak, nem fedeznek fel új dolgokat, nem írnak meséket, nem születnek hősök, nem mentik meg a királylányokat. Ezt nem akarhatjuk.

A manócska ravaszul vigyorgott.

– Nem így lesz, Királynőm. Lesznek olyan emberek, akik legyőzik félelmüket, mert fontos a céljuk. Innen azt is láthatjuk, kinek van nemesebb szíve, ki érdemli meg, hogy segítsük. Mert aki fél, és mégis nekiindul, hogy megvalósítsa álmait, az kiérdemli a tündérnép segítségét!

De legyen a félelem komisz és cserfes – kacsintott ravaszul. – Mindenkit környékezzen meg, költözzön bele a kisebbekbe és nagyobbakba egyaránt.

Hangos ujjongás fogadta a manó javaslatát. Többen elismerően veregették meg az aprócska lény vállát, mások poharukat emelték a furfangos terv kiagyalójára. A Tündérkirálynő mosolyogva engedett a tanács akaratának.

– Legyen hát! – hangja zengett az üvegpalotája nagytermében – Az emberek nem ismerik a félelmet. Ezért vakmerőek és meggondolatlanok. Nem tudjuk, ki az, aki nemesszívű, ki az, aki igazán rászolgál a segítségünkre.

Kézbe vette aranylóan csillogó varázsbotját, és az udvarra indult, a tündértanács apraja, nagyja követte.

A tündérkirálynő ünnepélyes hangulatban letérdelt, a többiek izgatottan körbeállták. Kézbe vett egy tenyérnyi, lapos kavicsot. Felemelte botját, ami szikrázóan felragyogott a hajnali napsütésben, majd megérintette vele a követ.

– Kelj életre! Ébredj! Létezz, és legyen a neved Félelem. – kiáltotta.

A szürke kavics megmoccant. Kezei és lábai nőttek, nagy, fekete szemeit a világra nyitotta. Meglepetten pislogott a körülötte állókra. A Tündérkirálynő folytatta a munkát. Hamarosan megszámlálhatatlan, immár félelemmé vált kavics állt előtte.

– Menjetek az emberek közé. Költözzetek a szívükbe, és akadályozzátok őket. Akadályozzátok, de vigyáztok is rájuk!

A sok-sok félelem pedig elindult az emberek világába.

– Mi lesz az a tulajdonság, ami legyőzi a félelmet az emberek szívében? – kérdezte a Tündérkirálynő tűnődve, miközben a kavicsok vonulását nézte.

– Bátorság – felelte a manó komoly arccal. – A bátorság győzi le a félelmet.

 

Peti tágra nyílt szemmel pislogott az anyukájára, izgatottságában azt sem vette észre, hogy teljesen letúrta a takaróját.

– És most egy ilyen kavics van a szívemben? Ilyen félelemkavics? – kérdezte.

– Igen – mondta az anyukája. Egy kis cserfes, komisz teremtmény költözött oda, és befészkelte magát jó mélyre.

Peti összeráncolta a homlokát.

– Valamit nem értek, Anya. Hogyan tud egyszerre akadályozni és vigyázni is rám a félelem?

– Ha félsz, óvatossá válsz. Ha óvatos vagy, nem eshet bajod. Emlékszel arra a kutyára a sarki házban? Először nagyon megijedtél, amikor rád ugatott. Másodszor már tarottál tőle. Óvatossá váltál, nem mentél a kerítéshez közel. És nem ijedtél meg tőle.

– Igen – mondta gondolkodva Peti. – De most nincs itt kutya. Csak a sötéttől félek. Hogyan győzhetem le a félelmet? Hogyan legyek bátor?

– Szerintem – válaszolta az anyukája –, határozd el, hogy most nem fogsz félni. És kérd a tündérek segítségét. Hiszen ők azért vannak, hogy megvédjenek.

Peti bólintott.

– Ma este bátor leszek, Anya – mondta.

Mikor az édesanya kilépett a szobából, még visszanézett. Látta Peti elszánt arcát, és látta, hogy lekapcsolja éjjeli lámpáját. Szíve megtelt büszkeséggel. Az ajtót résnyire nyitva hagyta.

Peti vett egy nagy levegőt.

– Tündérkirálynő! Én megpróbálok bátor lenni – suttogta. – De ha nem sikerül, segítenél, hogy ne féljek?

Messze, az üveghegy tetején, díszes palotájában a Tündérkirálynő mosolygott. Felemelte aranyló varázsbotját, ami szikrázóan felragyogott az éjszakai égbolt alatt.