Paff

  • 2022.
    júl
  • 05
https://ggwebsite.com
Pffalweidenorindol’sha aludt. A végtelen óceán partján, sziklabarlangjában hevert. Az ősöreg, vörös sárkány hatalmas teste a legnagyobb terem kőpadlóján terült el. 30 éve aludta álmatlan álmát, álomország határán. Mozdulatlanul feküdt, csupán szemhéja ...

Pffalweidenorindol’sha aludt. A végtelen óceán partján, sziklabarlangjában hevert. Az ősöreg, vörös sárkány hatalmas teste a legnagyobb terem kőpadlóján terült el. 30 éve aludta álmatlan álmát, álomország határán. Mozdulatlanul feküdt, csupán szemhéja rebbent meg néha-néha. A valaha büszke sárkány vörös pikkelyei mostanra kifakultak. Két, hatalmas bőrszárnya, mely egykor fáradhatatlanul szelte a levegőt, a teste mellett csüggött, ernyedten. Lassan és mélyen lélegzett. Mellső lábainak félelmetes karmai egy apró madártollat szorongattak.

 

Jani véletlenül talált rá a sárkány barlangjára. Álmában a tengerparton játszott. Kavicsokat és kagylókat gyűjtött. Gyermeki boldogsággal szaladt a homokban, és néha-néha belegázolt a sekély vízbe is, élvezve, hogy a hullámok sós permetet szórnak arcába. Ilyenkor felkacagott, és karjait kitárva érezte, övé az egész világ, ő parancsol a szélnek és a vizeknek.

A barlang egy magas sziklafal oldalában tátongott. Jani megállt, és kíváncsian pislogott a sötét üregre. Óriási barlang volt, és rejtélyes módon, mintha hívogatta volna a kisfiút. Rövid töprengés után elindult felfelé. Könnyen mászható volt a sziklafal, rengeteg kapaszkodóval, kiszögelléssel. Mikor felért a barlanghoz, és szemben állt annak sötétségével, jeges borzongás futott végig a gerincén. Érezte, hogy nincs egyedül. Érezte, hogy bentről valaki figyeli. De már nem volt visszaút. És Jani, bár félt, rendíthetetlen lovagnak érezte magát, aki legyőzhetetlen. Megragadta képzeletbeli kardját és belépett.

A hatalmas, vörös sárkány a barlangban feküdt. Mellső lábaira fektette állát, és kíváncsisággal vegyes derűvel figyelte a fészkébe tévedő szöszke kisfiút. Jani markolta a kardját (meglepetten vette észre, hogy tényleg kardot tart a kezében), és megtorpant.

A sárkány felemelte fejét lábairól, és mosolyogva felvonta a szemöldökét.

– Meg ne mozdulj! – kiáltott rá Jani, akinek testét immár fényesen csillogó páncél borította, és szárnyas sisak díszelgett a fején. – Meg ne mozdulj, vagy felnyársallak!

– Miért akarsz engem bántani? – kérdezte a sárkány derűsen. A hangja mély volt, és bársonyos. Semmi fenyegető, csak barátságosan zengő, tiszta hang. Aranyszín szemei kíváncsian méregették az aprócska lovagot.

– Te sárkány vagy. Tűzokádó – közölte Jani a tényt, mintha ez mindent megmagyarázott volna.

A szörnyeteg meghajtotta fejét.

Pffalweidenorindol’sha vagyok. Szolgálatodra kisember.

Jani lebiggyesztette száját.

Kicsoda?

Pffalweidenorindol’sha.

A kisfiú homlokán hátratolva a sisakot, megvakarta fejét. Félrebiccentve fejét, figyelte a sárkányt.

Én Jani vagyok.

Örülök, hogy meglátogattál – mosolygott barátságosan a sárkány.

Ööö… én is. Én is? – dadogott Jani. – Te nem akarsz bántani? Elrabolni? Felfalni?

A sárkány felkacagott.

Reggelinek túlontúl kevés volnál. Nem érné meg azt a kockázatot, hogy esetleg megsebezz azzal a bökővel a kezedben – mosolygott, kivillantva fogait, amik már nem is tűntek félelmetesnek.

Nem vagy emberevő sárkány? – kérdezte a fiú. – Ilyet még nem hallottam. Minden sárkány gonosz.

Akkor nagyon keveset tudsz még a világról kisember. Mert Pffalweidenorindol’sha embert még sosem bántott.

Jani leengedte a kardját.

Akkor én sem foglak bántani Paff – vigyorgott.

 

Így találkozott a kisfiú és a sárkány. És így kezdődött barátságuk. Minden éjjel Jani elment a barlanghoz. Együtt szelték át az óceánt. Jani Paff hátán ült, és élvezte, ahogy a szél belekap szőke fürtjeibe. Együtt mentek csatába az óriások ellen, kik a világot fenyegették. Együtt játszottak az homokban, és rajzolták bele a sárkányt és a kisfiút, akik egymás kezét fogták.

Egy kalandos nap után, mikor kalózokkal közösen keresték Feketeszakáll elrejtett kincsét, elhevertek a parton a homokban, élvezve a napsütést és a lágy szellőt.

Paff – szólalt meg Jani vékony de komoly hangon.

A sárkány megérezte, hogy jelentőségteljes dologról lesz most szó. Jóságos, aranyló szemeivel türelmesen figyelte Janit.

Sosem hagysz el engem, ugye? Örökre velem maradsz!

Paff mosolygott. Ebben a mosolyban minden szíve, az összes érzelme, lelkének minden szeretete benne volt.

Én mindig itt leszek, ahol véget ér a valóság, és elkezdődik az álom. Itt bármikor megtalálsz. És szívem legszebbik szegletében csináltam neked helyet.

A kisfiú mélykék tekintete boldogan felragyogott.

Ezt neked hoztam – mondta szégyenlősen, és átnyújtott egy színes madártollat.

A sárkány hatalmas mancsával gyengéden átvette az ajándékot. Szeretettel nézegette, forgatta ujjai között.

Majd hasra fordulva felemelkedett, és félretolta kis barátját. Belemarkolt a homokba. Vett egy hatalmas, mély lélegzetet, és erőteljesen kifújta. Az orrán és száján kiömlő levegő, mintha szikrát kapott volna, lángra lobbant. Janit megcsapta a hő, haja lobogott a forró szélben. A sárkány csak fújta a tenyerébe a pusztító lángcsóvát, ujjai között kanyarogtak, tekeregtek a tűzkígyók. Mikor kifogyott a levegőből, lassan kinyitotta markát. Egy ragyogó üveggolyó csillogott benne. Visszatükrözte a sárkány elégedett, és a fiú elképedt arcát. Paff ünnepélyes arccal átnyújtotta az ajándékát.

Jani könnyes szemmel borult a sárkány nyakába.

Teltek az évek, és számtalan kalandot éltek át együtt. Álomországban úgy híresültek el: a fiú és a sárkány.

 

Időközben Jani felnőtt. Egyre ritkábban látogatta barátját. Az iskolára koncentrált és a tanulásra. Próbálta megmagyarázni Paffnak, hogy ez mennyire fontos. Aztán egy új, mindent elsöprő kalandba kezdett. Ennek a kalandnak hosszú, szőke haja, szikrázó, kék szeme volt, és Marikának hívták.

Paff napokig, majd hetekig, hónapokig várt a tengerparton barátjára, de Jani nem jött többé el.

A sárkány szeméből egy könnycsepp indult útnak. Legördült pikkelyes arcán, és szikrázó csillogással a homoka hullt. És az elsőt követték a többiek is. Paff ült az óceán partján, és sírt. Minden egyes könnycseppje egy kedves emléke volt barátjáról.

Sóhajtott egy nagyot és elindult vissza, a barlangjába. Lassan, megfáradtan cammogott be fészkébe. Kezébe fogta az apró madártollat, megsimította, és lefeküdt barlangja hideg kőpadlójára. Még egy utolsó könnycseppet engedett el aranyló tekintete, egy utolsó emléket, Jani gyermeki, vidám arcának, szélben lobogó szőke hajának emlékét. Majd lehunyta szemét, és Pffalweidenorindol’sha öntudatlanságba merült.

 

Eltelt 30 év. Paff aludt, Jani élt. Egy totyogó, szőke kisgyermek, akit apja után kis Janinak hívtak, aranyozta be a felnőttek életét. Gyermeki kacaj, öröm és boldogság töltötte be napjaikat. És az idő rohant. A kis Jani büszkén mutatta édesapjának az első osztályról szóló kitűnő bizonyítványát.

Várjál csak – mondta büszkén az édesapa. Itt van valahol az én bizonyítványom is. Amit akkor kaptam, mikor annyi idős voltam, mit most te.

Nyikorogva nyílt egy ősöreg kétajtós szekrény. Benne régi emlékek: első hajtincs, első rugdalózó, cipő, rajzok, kiesett tejfogak.

Megvan! – kiáltott fel elégedetten az apa. – Itt is van – egy megfakult, zöldes kis könyvecskét vett elő.

A bizonyítványom.

De a kis Jani nem azt nézte. Egy üveggolyó gurult ki a szekrényből. Lassan görögve a lábánál állt csak meg.

De gyönyörű! – kiáltott fel.

Az apa gyengéden kezébe fogta a golyót. Zavartan elmosolyodott.

Ez a golyó nagyon kedves volt nekem gyerekkoromban. Mindig magamnál tartottam. Azt képzeltem, egy sárkánytól kaptam – nevetett fel.

Hű! Egy sárkánytól – szólt lenyűgözve a kisfiú. – Milyen sárkánytól?

Jani tekintete a múltba révedt.

Azt hiszem Paffnak hívták. Sokat fantáziáltam róla akkoriban. Mintha a barátom lett volna.

Az apa elmerengett még egy percig. Nosztalgiával vegyes szomorúság bujkált a tekintetében.

Nade erre nem érünk rá! Ünnepelnünk kell! Hiszen az én kisfiam kitűnő bizonyítványt hozott. Irány fagyizni! – megborzolta kisfia fejét, és elindult a bejárat felé. – Öltözz Jani! Indulunk. Három gombócot is kérhetsz.

De a kisfiú nem is hallotta mit mondott az apja. Csak bámulta az üveggolyót.

Hű! – suttogta maga elé. – Paff. A sárkány.

 

Álomország tengerpartján, egy barlang sötét mélyén, Pffalweidenorindol’sha lassan kinyitotta szemét.

 

Kun Gergely, amatőr író

Ezt a mesét írta: Kun Gergely amatőr író

Kun Gergely 1978-ban született, Budapesten. Már egészen kicsi korában is tudta, hogyha majd nagy lesz, emberekkel, gyerekekkel fog dolgozni. Gyógypedagógiai főiskolát végzett, jelenleg súlyos, halmozottan fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. A művészet, az önkifejezés mindig nagy teret kapott életében. Ír verseket, novellákat, meséket, valamint egy ifjúsági regényen dolgozik. A mesék különösen fontos terüle...