Tündér születik

Tündér születik.

Azt mesélik az öregek, hogy a tündérek - kiket sosem láthatunk, de mindig köztünk vannak - kiválasztanak egy gyermeket. Rögtön, miután megszületett, már tudják, hogy őt kell választaniuk. Hogy mi alapján válogatnak, nem lehet tudni, csak az a biztos, hogy választottjukra eztán különös figyelemmel vannak. Egész gyermekkorában segítik, támogatják, képességeket ajándékoznak neki, tanítják.

Aztán ahogy cseperedik, és egyre nagyobbacska lesz, az élet más irányt mutat neki. A legtöbb esetben elfordul a tündérektől. A mai világ nem engedi meg gyermekeinek a csodákat. A tündérek akkor szomorúan, sírdogálva, de elengedik a kezét. Rá egy évre új gyermeket választanak.

Olyanról is lehet hallani, hogy a gyermek, hiába beszélték tele a fejét a felnőttek, nem fordul el a varázslényektől. Ritkán, felnőttkorban is megmarad közöttük a kapcsolat, igaz, hogy ilyenkor az emberektől távolodik el. Flúgosnak, bolondnak gondolják őt. Aki felnőttkorban a tündérekkel kapcsolatban marad, biztosan végigkísérik az egész életét. Azt beszélik, halála után ő már tündérföldön születik újjá.

A tavaszi hajnal első napsugarai lágyan végigsimítottak a kertváros házainak deres tetején, a fák, még kopasz, csontvázszerű ágain, a jegesfehér réteggel borított fűszálak apró levelein. Behatolt a talaj mélyére is, meglangyosította a kavicsokat, rögöket. Ha valakinek van hozzá füle, mindenfelől halk, hálás sóhajtásokat hall. Elégedetten nyögdécsel egy öreg hársfa, magában mosolyog az ébredező rózsabokor, a fűszálak izgatottan csacsognak egymás között. Valami készül, tudták mind, érezték elgémberedett gyökereikben, száracskáikban, ágaikban. Érkezik a tavasz.

A napsugarak különösen nagy gonddal öleltek át egy aprócska, zöld levelei között már bimbót hozó növénykét. Az első volt, aki virágzásra adta a fejét. Első, mint minden évben. A hóvirág hamarosan kibontja szirmait, és köszönti az ébredező természetet.

Klári, amint felébredt, első útja az ablakhoz vezetett. Arcát a hideg üvegre tapasztva gyönyörködött a napsütésben. Behunyta szemeit, és hallotta az ébredező növények felszabadult sóhajait. A kedvenc évszaka a tavasz volt. Minden évben alig várta, hogy színek és illatok árasszák el a világot. És most, életének hatodik tavaszán azt érezte, ez valahogy különleges lesz. Más, mint az eddigiek. Ledobta pizsamáját, és gyorsan felöltözött.

Édesanyja a konyhában itta reggeli kávéját, miközben Nők Lapját lapozgatott.

– Szia Anya! – vetette oda Klári, csak úgy, futtában. A bejárati ajtóban belebújt lila gumicsizmájába, felvette kabátját, és már kint is volt a kertben.

Első útja ahhoz magyalbokorhoz vezetett, aminek tövében napról-napra fejlődött a kis növényke.

– Jó reggelt! – szólt neki mosolyogva Klári.

Várt egy pillanatig, mintha fülelne.

– Én jól aludtam, köszönöm kérdésed. Te nem fáztál éjjel? Már megint fagyott.

Miközben hallgatott elgondolkozva szedegetett ki néhány száraz levelet és gallyacskát a hóvirág töve mellől.

– Igen látom – derült fel hirtelen az arca. – Nemsokára tényleg kinyílik.

Rövid hallgatás után elkerekedett a szeme.

– Nekem? – kérdezte csodálkozva. – Milyen meglepetést?

A kislány észre sem vette, hogy közben a szomszédban lakó Juci néni lopakodott a kerítéshez. Szeme most is, mint mindig, szúrósan méregette a bokor tövében guggoló lánykát. Hallotta, hogy beszélget valakivel, de senkit sem látott. Megcsóválta a fejét.

– Nekem kell nevet adnom neki? – szólt a kislány hangja dööbbenten. – De hogy adjak neki nevet, mikor azt sem tudom micsoda?

– Te kivel beszélsz? – rivallt rá éles hangon Juci néni. Száját lefelé görbítette a sok-sok ránc, őszülő, bozontos szemöldöke dühösen meredt előre.

– Én… én…– dadogta meglepetten Klári, – a virágommal beszélgettem.

– Micsoda? – sivította Juci néni. – Te beszélgetsz azzal a gazzal?

– Igen, Juci néni – mosolyogta a kislány. – Szereti, ha beszélgetnek vele. Nem túl bőbeszédű, de mindig meghallgat. És mindig van egy-két kedves szava.

Az öregasszony dühösen fújt egyet, majd se szó, se beszéd, otthagyta a lánykát. Visszasántikált a verandára, ahol férje szívta cigarettáját.

– Ez a lány bolond. Beszélget a füvekkel – panaszkodott az urának.

A férfi köpött egyet.

– Pont mint, az anyja – fröcsögte, miközben letörölte a nyálcseppet a szája sarkából. – Táncra perdült az esőben, még tavaly nyáron. Még énekelt is.

– Őrültek házába kéne csukni mindkettőt – tromfolt rá az asszony. – Hiába kértem, hogy vágja ki azt az orgonát a kert sarkában, nem tette meg. Pedig árnyékol a füvünkre. Azt mondta, inkább gyönyörködjek a színében és illatában, mert addig is valami jó kerül belém – az utolsó szavakat már csöpögő gyűlölettel sziszegte fogsora között.

A férfi rosszallóan csóválta a fejét.

– Majd följelentem – mondta.

Az asszony helyeslőn bólogatott.

– Köszveszélyes. Szociopata – fújtatta.

– Nem szociopata, pszichopata – helyesbített a férje. – De az sem lebecsülendő.

– Nem mindegy, hogy szocio- vagy pszichopata? Őrült, ez a lényeg.

– Nono! Nem mindegy, használjuk helyesen a fogalmakat – emelte fel mutatóujját az öreg. Nem szociopata, mert beszélget velünk. Szociálisan aktív. Tehát szociálisan nem pszichopata. Csak simán. Ezért pszichopata.

Mindketten dühös tekintettel méregették a szomszéd kertjét, ahol a kislány már anyukájával együtt guggolt a magyalbokor tövében.

Másnap reggel Klári ismét jókedvűen köszöntötte hóvirág barátnőjét.

– Nem találtam még nevet az ajándéknak – súgta gondterhelt arccal. – Mi lesz, ha nem jut eszembe semmi?

Miközben beszélt hozzá, gyengéden simogatta a fehéres bimbót. Érezte, hogy a csukott sziromlevelek alatt egy élet van születőben. Nagyon meglepődött. A hóvirág hosszasan beszélt hozzá.

– Tényleg? – derült fel az arca. – És a szivárvánnyal fog utazni? Igazi tündér lesz? Egy unikornis? Hú… És tényleg tudni fogom a nevét, ha eljön az idő?

– Klári! – kiáltotta anyukája a veteményesből. – Segítesz elvetni a répát?

– Most mennem kell – súgta a virágnak. – De visszajövök.

Azzal már rohant is segíteni édesanyjának.

– Asszonyom! – kiáltott Juci néni a kert kapujában megállva. Vásárlásból érkezett haza. – Tavaly már kértem, hogy vágja ki azt az orgonát. Árnyékol a kertemben. Míg ki nem hajt, addig irtsa ki.

– Miért zavarja önt az a bokor? – kérdezte türelmesen mosolyogva az asszony.

– Mert tönkremegy alatta a füvem.

– Ugyan – próbálta megnyugtatni házsártos szomszédját. – Ha eddig nem pusztult ki, eztán sem fog. Az orgona meg annyira szép, és illatos.

Az öregasszony elhúzta a száját.

– Nem érdekel az illata. Engem zavar, hogy ott van, és a férjemet is! – kiabálta.

Klári megszeppenten állt, anyja kezébe kapaszkodva, de a nő még mindig nyugodtan mosolygott.

– Ha majd nyílik az orgona, gyönyörködhet benne. Az én kertemben él, de a szépsége mindenkié. Csukja majd be a szemét, érezze az illatát, gondoljon valami szépre. Az orgona megtaníthatja, hogy tudjon szépre gondolni. Mert ez eddig nem nagyon ment.

– Maga… maga… – hápogta Juci néni. – Igaza volt a férjemnek. Maga pszichopata. Egy őrült pszichopata – a mondat végét már ordította sipákoló hangján.

– Ez az! – kiáltotta hirtelen Klári. – Köszönöm Juci néni!

Azzal odarohant, és átölelte a döbbent öregasszonyt. Juci néni elfelejtette becsukni a száját.

Klári sietett a virágjához.

– Megvan! – közölte a kitörő örömmel. – A neve Picihópata lesz.

Aznap éjjel esett egy kis hó. A tél utolsó rúgásai a márciusi hidegben. Ahogy sütni kezd a nap, majd elolvad. És senki sem fogja látni az apró, patanyomokat a hóban, ami a kinyílt hóvirágtól vezetett a ház ajtajáig.

Ma hajnalban tündér született!