A türelmetlen kicsi gyertya

A türelmetlen kicsi gyertya.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kicsi gyertya, aki egészen különleges volt. Ezt a gyertyát, Sziporkának hívták, és mindig türelmetlen és kíváncsi volt. Ott élt egy falusi templom polcán, éppen a nagy, faragott fa oltár mellett, ahol sorban álltak a gyertyák, várva, hogy egyszer majd ünnepi fényt hozhassanak a hideg téli estéken.

Sziporkát azonban nem elégítette ki a várakozás. Egyre csak azt kérdezte az idősebb gyertyáktól:

- Vajon milyen lehet világítani? Milyen érzés az, amikor a lángom meleget áraszt? Látni fogom az emberek arcán a boldogságot, ha engem is meggyújtanak?

A többiek ilyenkor rászóltak, vagy kinevették, hiszen úgy gondolták, jobb csendben megvárni, amíg eljön az ő idejük.

- Te még ehhez túl kicsi vagy! Egyszer majd eljön a te időd is – mondogatták neki.

Egy havas téli éjszakán különös dolog történt. Az emberek a templomba gyűltek, hogy megünnepeljék a karácsonyt, és minden gyertyát meggyújtottak, csak épp Sziporkát hagyták a polcon. Kicsi volt, vékony és törékeny, ezért a ministráns fiú úgy döntött, hogy majd legközelebb ő is sorra kerül. Az egész templomot beragyogta a sok-sok gyertya csodás fénye.

Sziporka szíve összeszorult. Most, hogy látta a többiek ragyogását, még jobban vágyott arra, hogy ő is világíthasson. Amikor mindenki hazaindult a templomból, és minden elcsendesedett, Sziporka lehajtott fejjel, halkan sóhajtott egyet, és így szólt a mellette álló, kissé megfeketedett, öreg gyertyához:

– Miért nem gyújthatott meg engem senki ma este? Miért kell még mindig várnom?

Az öreg gyertya bölcsen elmosolyodott és így válaszolt:

– Tudod, Sziporka, mindennek megvan az ideje. Te is világítani fogsz, de talán akkor, amikor a legnagyobb szükség lesz rád. Bízz benne, mert eljön a te időd is, és akkor mindenkinek fényt hozol majd.

Sziporka elgondolkozva tért nyugovóra aznap este. Bár még mindig nagyon vágyott arra, hogy világítson, elhatározta, hogy türelmes lesz.

Teltek-múltak a napok, és lassan újra csend lett a templomban. Egyik este azonban váratlan dolog történt. A templomajtó halkan kinyílt, és egy didergő kislány lépett be rajta, akinek kicsi kezén nem volt kesztyű. Fázott, és reszketve nézett körül a sötétben, azon a polcon, ahol Sziporka pihent.

Ekkor az apró kicsi gyertya különös meleget érzett belül. Tudta, hogy elérkezett az ő pillanata. Szinte érezte a kislány ujjainak érintését, és hirtelen éles szikra villant fel, amikor a kislány egy gyufát húzott elő a zsebéből, és meggyújtotta.

Ahogy Sziporka lángra lobbant, puha, meleg fényt árasztott a kislány arcára, és hirtelen az egész templomot betöltötte a finom, aranyszínű fény. Ő pedig boldogan tündökölt, és érezte, hogy végre hozzájárulhatott a karácsony varázsához.

A kislány mosolyogva nézte a kicsi gyertyát, és csendesen mormolt egy „köszönöm”-öt. Sziporka pedig úgy érezte, mintha a világ összes csillaga egyszerre ragyogna benne. A fénye többet adott, mint amit valaha remélt: békét, vigaszt és melegséget a hideg éjszakában.

Így történt, hogy a türelmetlen és kíváncsi gyertya, végül megtalálta az igazi szerepét. Azóta minden karácsonykor a templom polcán emlékezteti a többi gyertyát arra, hogy a világ legnagyobb ajándéka a fény, amit másoknak adunk – éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá.