Az elhagyott jászol

Az elhagyott jászol.

Egy hideg téli estén, amikor a hópelyhek puha takaróként borították be a város szélén álló erdőt, egy magányos istálló bújt meg a hegy oldalában. Az istálló isten tudja mióta elhagyatott volt, a bejáratát mohák lepték, még az erdei állatok sem vették észre, hogy egy kicsi jászol fekszik benne elhagyatottan.

A jászol már nem emlékezett, mikor szolgált utoljára. Valaha szépen megmunkált fából készült, erős és büszke volt, mostanra azonban igencsak megviselte az idő vas foga.

Karácsony előestéjén különös dologtörténet. Az éjszakai vihar vadul szaladgált a fák között, megcibálta az ágakat, felkavarta a hótakarót, miközben a távolból apró, csilingelő hangok szűrődtek. Az istálló ajtaját hirtelen kivágta a szél, és egy eltévedt, didergő bárányka lépett be rajta. Amikor meglátta az ott felejtett szalmát nagyon megkönnyebbült.

- Istenem, de jó, hogy itt meghúzódhatok a hideg elől. Azzal befészkelte magát a szalmabálába, és már éppen el akart aludni, amikor egy tehén termett az istálló ajtajában.

- Ki lakik az istállóban?

- Én, a bárányka!

- Szakad a hó, erősen fúj a szél, eltévedtem. Meghúzodhatnék itt, nálad?

- Nekem is alig van hely, de tudod mit, összébb húzódok, és elférünk itt ketten is.

Így is törtétént. A bárányka és a tehén összebújva melegedtek most már ketten, így várták a hóvihar végét. Egyszerre csak ismét kinyílt az ajtó és egy ló állt a küszöbön.

- Lakik az istállóban valaki? Kérdezte dideregve.

- Én, a bárányka és a tehén.

- Engedjetek be. Nagy a hó és eltévedtem.

- Nem bánom, gyere be! Ha összehúzzuk magunkat, egymást is felmelegíthetjük – szólt a bárányka.

Helyet csináltak a lónak is és már nem is fáztak annyira. Kicsi idő múlva ismét kinyílt az istálló ajtaja és egy szamár állt a küszöbön. Fáradt hangon kérdezte:

- Meghúzhatnám magam itt a hóesés elől?

Az állatok összenéztek, de beengedték a szamarat is. Mielőtt végleg álomba szenderültek volna, elégedetten fészkelődtek a jó meleg szalmában. Mindenkinek jutott hely. A bárányka lehunyta a szemét, de hirtelen halk zene ütötte meg a fülét. Az öreg jászol sok magányosan töltött évtized óta először ismét életre kelt.  Ekkor hirtelen egy fénylő csillag bevilágított az istálló ablakán és egy aprócska angyal jelent meg a jászol felett. Fényesen ragyogott és szeretettel tekintett egy jászolban fekvő gyermekre.

Az állatok nagyon meglepődtek és mindegyik csodálkozva nézett körül.

Az angyal pedig így szólt:

- Íme a Megváltó, akire régóta vártunk. Mert tudjátok meg, ha csak egy kicsi helyet is tudtok szorítani a szívetekben mások számára, az egész világ örvendve ébredhet!

Az angyal finoman körül ölelte fénnyel a gyermeket és a szüleit, a fából faragott bölcső pedig büszkén tartotta a gyermeket. A friss, ropogós szalmában a jászol, mintha ragyogott volna és az istálló megtelt melegséggel. Az angyal pedig ezt suttogta:

- Ez a jászol mindig arra várt, hogy új életet adhasson. És most ti vagytok azok, akik megláthatjátok őt legelőször.

Másnap reggel a pásztorok észrevették a fényt és odasiettek az istállóhoz, és nemcsak az elveszett állataikat találták meg, hanem a régóta várt Megváltót is.

Úgy mesélik, hogy abban az időben amikor gazdag, s szegény nagyon várta már a Messiást, az egy apró istállóba született, hogy később az emberek örökre megemlékezzenek a szeretet és a hajlék erejéről.

A jászol soha többé nem volt magányos. Mert akárhány év telt is el, mindig újra és újra megtöltötte a szíveket a karácsony csodájával.