A varázserejű párnahuzat

A varázserejű párnahuzat.

A varázserejű párnahuzat

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. A kislány szeretett a szüleivel és a testvérével lakni egy picike kis faluban.

De egyszer minden kislány felnő. Így történt vele is. Megismerkedett a mesebeli herceggel és elhatározták, hogy világot látnak.

Elindultak hát messzire, az Óperenciás tengeren túlra. Mentek, mendegéltek hosszú ideig, de sehol nem találták meg azt a kisházat, ami rájuk várt. Egyszer aztán megpillantották és azon nyomban be is költöztek. Ott éltek boldogan, a kislány-aki már felnőtt- a mesebeli herceg és a két kis kobold.

A kislánynak azonban nagyon hiányzott a családja. Csak akkor tudott jól aludni és szépeket álmodni, ha különleges varázs párnahuzatra hajtotta a fejét. Ahogy teltek, múltak az évek, az otthonról hozott varázshuzat elkopott.

Legközelebb, amikor az apukája és anyukája meglátogatta, így szólt:

- Édesanyám! Nem tudok aludni, mert elkopott a varázspárnahuzatom. Varrjál nekem másikat, mert meghalok az álmatlanságtól!

- Jól van, gyermekem. Keressünk tündérporos anyagot és varrok neked álomhozó huzatot!

Így is történt! Anya és lánya felültek a hatlovas hintóra és a táltosparipa egy messzi városban repítette őket. Megálltak a legelső vásárnál, ahol mindenfélét lehetett kapni. De a varázserejű anyagot senki nem árult.

- Gyermekem, veszek neked helyette különleges illatgyertyát. Akarod?

- Nem, nem! - toppantott a leány.

- Veszek neked álomport! - könyörgött az anya.

_ Nem, nem! - toporzékolt a leány - A varázshuzatot akarom!

De az árusok nem tudtak tanácsot adni. Így hát elindultak a zsúfolt utcákon, kerülgetve a kunyhókat, fogadókat. Mindenhol megálltak kérdezősködni, de nem jártak sikerrel. Pedig több helyre is betértek. Az emberek küldözgették őket jobbra-balra. Úttalan utakon, árkon-bokron.

- Miért nem vesztek mást?-tanácsolták az emberek. - Annyi szép és érdekes dolog található a mi városunkban.

- Nem lehet – sóhajtotta az elgyötört édesanya. - Az én kislányom csak varázspárnahuzaton tud aludni. És ha nem alszik, elsorvad és meghal. Akkor pedig a bánatba én is belehalok.

Mentek, mendegéltek tovább. Elkoptattak 3 pár cipellőt is. Egyszer csak megláttak egy tejivót. Benyitottak hát oda is, hogy kérdezősködjenek az árustól.

-Ó kedveskéim, tudom én, hogy hol találtok ilyet! De az bizony messze van és nehéz elmagyarázni. Előtte pihenjetek és egyetek-igyatok!

A kislány sűrűn bólogatott, mert bizony megéhezett, megszomjazott a hosszú vándorlásban. Az anyukája is szívesen megpihentette volna fáradt lábait.

- Ülj le anyukám! Majd én hozok neked olyan csodaitalt, hogy attól rögtön erőre kapsz!

Vidáman iszogatták a forró kávéjukat. Aztán meghallgatták az utasításokat.

- Keljetek át ezen a forgalmas úton! De figyeljetek jól, mert a robogó hintóban ülő uraságok nem adnak elsőbbséget senkinek! Forduljatok üstölést jobbra, ott egy még forgalmasabb útkereszteződésen kell átkelnetek. De ha ezen túl vagytok, már nem kell félnetek a táltos paripáktól. Menjetek be egy sötét kazamatába! Csak haladjatok bátran, ott nappal nincsenek veszélyes állatok. Aztán vár rátok egy hosszú szerpentin, sok sok barlanggal és bódéval. De be ne térjetek egyikbe se, mert akkor örökre elfelejtitek a hazavezető utat! Az utolsó bódé lesz a célotok. Járjatok szerencsével!

Anya és lánya figyelmesen hallgatták az intelmeket, többször elismételték azokat. Megígérték, hogy minden utasítást betartanak majd. Bátran megfogták egymás kezét és elindultak. Egymást biztatták, bátorították félelmükben. A leány már visszafordult volna, hogy majd ő kipróbál más praktikákat, hátha el tud tőlük aludni. De az anya szíve megszakadt volna, ha cserben hagyja kisebbik gyermekét. Lépésről lépésre leküzdötték az akadályokat. Pedig azokban bővelkedett az útjuk. Mézesmázos szavakkal csábítgatták őket az árusnak öltözött boszorkányok és gonosz lelkek.

Hosszú órák múlva érték el az utolsó helyet. Már az ajtón is barátságos fény szűrődött ki. Félve nyitottak be, de bent kellemes meleg várta őket. A levegőben a fahéjas tea finom illat érződött.

- Mivel szolgálhatok? - érdeklődött egy mosolygós, gömbölyded eladó, aki pont úgy nézett ki, mint egy tündérkeresztanya.

- Szeretnénk egy vég varázsanyagot, amiből álomhozó párnát varrhatnék- rebegte reménykedve az anya.

-Ó, milyen szerencse! Pont van még egy végnyi anyagom! Igaz, csak mackómintás, de erős varázsereje van.

- Én nagyon szeretem a mackókat!- örvendezett a leánya. Így hát nagy örömmel megvették az anyagot.

Hazafelé már könnyebb útjuk volt, mert a figyelmes tündérek elárulták a rövidebb utat. Ráadásul a varázsanyag védelmezte őket.

Otthon nagy volt az öröm, mert már nagyon aggódtak értük. A kislány-aki már maga is édesanya volt- tápláló kakaót főzött, amitől az anyukája új erőre kapott. Mihelyt kipihente magát, leült a varrógépe mellé. Egy -kettőre kiszabta a varázsanyagból a párnahuzatot. Sőt, a hercegnek is jutott, hogy ő is könnyen ki tudja magát pihenni.

Estére kész is lett mind a kettő. Az édesanya belevarrta minden szeretetét az öltésekbe. Épp időben fejezte be, mert lement a nap és közeledett a lefekvés ideje. A leány felhúzta kedvenc párnájára a varázshuzatot. Alig várta a lefekvés idejét!

Amint mindenki elcsendesedett, ő is a párnára hajtotta fejét. Szempillantás alatt el is nyomta az álom. Hosszú idő óta először aludt nyugodtan, békésen egész éjszaka. A varázshuzatba varrott anyai szeretet őrizte álmát minden éjjel.