Fincsi, a pincsi

Fincsi, a pincsi.

Fincsi, a pincsi

1. mese

Életem regénye… legalábbis az eleje

Életem első élménye a jó meleg, puha érzés. Betakart, elálmosított. Éreztem a finom, jóízű tejecske illatát. Könnyű felhőpaplanra álmodtam magam, ahogy úszom az illat felé.

És akkor… meglökött valaki! Rámászott gyenge kis fejemre, beletaposott éhes pocimba. Az ijedtségtől kipattant a szemem és mit láttam?! Testvéreim, - most már tudom csak öten voltak- végtelen hosszú sorban gyalogoltak át rajtam, hogy elérjék a reggeli forrását. Anyukám, aki nagyon gondos anyakutya volt, készségesen adott reggelit az éhesen vinnyogó többieknek.

Én, a legkisebb, megint utolsó maradtam. Kis termetem miatt mindig félrelöktek az erősebbek. Bánatosan nyüszítettem a kosár végében, ahová menekültem. Éhesen és szomorúan feküdtem és elhatároztam, ha megnövök, én leszek a legbátrabb, legerősebb kutya a világon!

Mikor mindenki jóllakottan álomba szenderült, én is odakúsztam anyához. Bár egy kicsit soká tartott, mert nem mindig találtam el pontosan az irányt.

Így teltek a napok az alomban, ahol egyre gyorsabban nőttünk. Legyőzve félelmemet és lustaságomat, már akkor siettem enni, amikor megéreztem, hogy testvéreim mocorogni kezdenek. Nem igazán voltam éhes még, de jobb biztosra menni! Mire kilökdöstek, mindig sikerült legalább félig megrakni a pocim. Időnként bejött egy ember is,- egy néni- aki látva, hogy milyen kis szerencsétlen vagyok, egy tálkában külön is tett nekem a finom tejecskéből. Ahogy teltek a napok, megtanultam egyre gyorsabban futni, hogy megehessem, mielőtt falánk tesóim azt is fellefetyelik előlem.

Ahogy nőttünk, kinyílt előttünk a világ – és az ajtó! Napközben kiengedtek minket az udvarra, ahol egy kisméretű emberke sokat játszott velünk. Most már azt is tudom, ő volt a gazdi kisfia. Szerettünk vele szaladgálni az udvaron, igaz néha elég fájdalmasan ráncigálta a fülünket. Az udvaron rengeteg felfedezni való illat és szín és játék volt. Azt se tudtam hová fussak, mit csináljak. Versenyt futottunk a bokrokig és gyorsan mindenki lepisilte, hagy tudja mindenki, ott jártunk. Sajnos, amikor a nagy járó doboz – azaz az autójuk- oldalát pisiltük le, annak nem annyira örültek. Pedig sokkal jobb illat volt, mint az a büdös gumiszag! Hát furcsák az emberek!

Sokszor jöttek ismeretlenek a portára, nézegettek, simiztek minket. A simizést szerettem, de kicsit bizalmatlan voltam, Igaz, nem engem simogattak a leggyakrabban, mert én voltam a legkisebb, és hát.. a szemem sem állt jól! Ha-ha. Az egyik idegen bácsi nem viselkedett velünk jól. Először simogatott, beszélt hozzánk, aztán valamivel megszúrt. Mivel én voltam az utolsó, láttam mit csinál a tesóimmal, ezért gyorsan elbújtam egy bokor alá. De sajnos megtaláltak. Lehet, azért mert elfelejtettem behúzni a farkam? Végül is túléltük az oltást. Hallottam, amikor arról beszéltek, hogy többször is jön. Na én tuti, hogy beleharapok a lábába! Amikor elment, a gazdi extra jutifalatokkal kedveskedett nekünk, hogy elfelejtsük, ami történt. Nem mondom, ritkán jutunk ilyen finomságokhoz. És végül is annyira nem fájt. Nem bánom jutifalatért legközelebb is elviselem!

Megérkezett a tavasz, legalábbis azt mondták, ez a meleg és jó illatú szél a tavaszt hozza. Szinte egész nap kint voltunk az udvaron.

• Játsszunk fogócskát?- kérdeztem a tesóimtól.

• Nem! Honnan tudnánk merre fogsz futni?! Soha nem oda nézel, ahová menni akarsz! – csúfolódtak velem.

• Akkor bújócskázzunk!- javasoltam lelkesen-Majd én hunyok,jó?

Odadugtam a fejecskémet a falhoz és számolni kezdtem:

• Egy, meg kettő meg három, meg négy…. meg egy, ööö. Sajnos csak ennyi lábam van, így csak négyig tudok még számolni.

Mire megfordultam mindenki eltűnt az udvarról. Szorgosan kerestem őket a bokor alatt, az ólban, a szalma alatt… De sehol nem voltak. Egyszercsak hangos morgást, lefetyelést hallottam. Hát nem elmentek enni nélkülem!! Hát ez nagyon rosszul esett. Elhatároztam, nem játszom velük többet.

Így hát az udvaron kerestem magamnak barátokat. Először kinéztem egy nagyon nagy négylábú állatot, aki békésen legelészett és soha nem bántott senkit.

• Te ki vagy?

• Én vagyok a ló, a nevem Csillag. És te?

• Én kiskutya vagyok és Mini a nevem. Beszélgessünk!

Így is lett. Minden nap elballagtam Csillaghoz és megvitattuk az udvaron történteket. Kicsit kényelmetlen volt állandóan felfelé nézni, de mégse várhatom el, hogy egy ekkora állat mellém feküdjön!? Egy idő után azonban Csillagnak sok lett a dolga, és ha hazaért, akkor is fáradt volt. Csak egykedvűen rágta a szénát, ette a zabot.

• Tudod Mini, sok a munka a földeken. Sajnos nem érek rá beszélgetni veled.- magyarázkodott szomorúan a barátom.

Meg is értettem, így hát újra barátok után kellett néznem. Az udvaron laktak a macskák is. A testvéreim szerint ők ősi ellenségeink. De szerintem olyan játékosak, kicsik és puhák. Mint a plüssállat, amit a gazditól kaptunk. Egyszer én is játszhattam vele, amikor a többiek mással voltak elfoglalva. Gondoltam egyet és leültem a közelükben. Nem szóltam, csak néztem őket. 2-3 nap alatt megszokták, hogy mellettük ülök és nem kergetem őket. Egyszer csak odaállt elém egy kis cirmos:

• Gyere fogócskázni!

Attól kezdve együtt rohangáltunk az udvaron. Egyik alkalommal nagyon megszomjaztam. Mivel a kutyatál messze volt, gondolkodás nélkül a táljukhoz szaladtam és beleittam. Megállt a levegő! Meg a macskák! Meg a szívverésem! Ó, mit csináltam!!? A legöregebb kandúr hosszan rám nézett:

• No, azért cimborát ne hozz magaddal! – nyávogta.

Hú, de megkönnyebbültem. Innentől kezdve együtt ettünk-ittunk, játszottunk a cicákkal. Sőt még azt is megengedték, hogy mellettük szunyókáljak.

Egyik nap furcsa dologra lettem figyelmes. Idegenek jöttek és az egyik testvéremet elvitték. Másnap eltűnt a másik. Először aggódtam, de biztos nem esett bajuk, mert a gazdi egyáltalán nem volt szomorú. Sőt! Örömmel számolta a papírdarabokat, amiket a kezébe nyomtak. Engem nem választott senki. Egy ideig örültem neki, mert a cicahaverokkal sokat rosszalkodtunk. De azért kicsit fájt a szívem, engem senki nem fog szeretni.

Időnként a gazdi is sóhajtva nézett rám:

• Mit kezdjek veled? Már odaadnálak ajándékba is, mert nincs hely és olyan kis kerge vagy. Legfeljebb megtartalak, a macskákkal jól el leszel.

Hát azért én nem szerettem volna macska lenni. Mégis csak kutya vagyok, vagy mi a szösz!

Egyszer aztán eljött az én időm! Benyitott egy család. Egy idősebb, de nagyon fiatalos néni, egy anyuka, aki a kisbabáját tolta és egy aranyos ovis kislány. Nahát csupa lány jött látogatóba. És én is lány vagyok. Éreztem, hogy ez jó jel. És igen, igen!! Tetszettem nekik! A néni teljesen elolvadt tőlem. Mondjuk igyekeztem szeretetreméltóan nézni -már ahogy sikerült, ugye- és puszilgattam.

• Ez a kutyus tüneményes!- áradoztak rólam.

• Akkor elviszik? Már vannak oltásai és nem kérek érte semmit. Szívesen elajándékozom.

• Rendben. Három nap múlva jövünk érte és akkor elvisszük. Messzire fog kerülni, de jó helye lesz.

Alig hunytam le a szemem a következő napokban. Biztos, hogy én kellek nekik? Nem fognak elfelejteni? Ó, de izgatott vagyok!!

A megbeszélt időben valóban értem jöttek és elvittek a faluba, a másik utcába. Hát ezt nem mondanám nagy utazásnak. Kicsit féltem, mert volt ott egy nagy fiúkutya és több ember. De mindenki csak simogatott és kedves volt velem. Kaptam enni, inni.

• Ó, de édes vagy! És milyen picike! Csak a neved nem tetszik. Mini, ez olyan unalmas. Szerintetek mi legyen a neve?- kérdezte a néni a többiektől. (Ő lett később a gazdim)

Röpködtek a nevek, de egyik sem nyerte el a tetszésüket. (Mondjuk nekem se.)

• Legyen Fincsi! – csillant fel az anyuka szeme (aki a néni lánya volt)- Fincsi, a pincsi!

Hát… először nem fogadták tetszéssel a nevet. Nekem éppen tetszett, olyan vicces volt, mint én.

Mielőtt keresztanyám megsértődött volna, a néni rábólintott.

• Legyen!

Ó, szentséges velőscsont! Van saját családom, új nevem és mindenki velem foglalkozik. Szerintem ez a kutyamenyország!

Olyan izgatott voltam, alig tudtam aludni. Kicsit féltem is, és bizony kicsit bepisiltem. De senki nem haragudott, sőt feltettek az ágyra magukhoz. Valljuk be egyedül nem tudtam felmászni, de ez maradjon titok!

Így kezdődött hát új életem, mint Fincsi, a pincsi!