Fincsi, a pincsi 3.mese Én, Finccsi, megismerkedem az új otthonommal

Fincsi, a pincsi 3.mese Én, Finccsi, megismerkedem az új otthonommal.

3. mese Én, Fincsi, megismerkedem az új otthonommal

Az alom legkisebb pincsikutyája új gazdit kap. Ő meséli el, mi minden történik vele. Miután megismerkedett az új gazdikkal, a családtagokkal, hosszú utazás után érkezik meg új otthonába.

Másnap reggel kicsit bizonytalanul ébredtem. Azt tudom, hogy a gazdik a tenyeremből esznek, de annyi dolog történhet még!

Nem szeretnék hontalan, kivert kutya lenni!! Elhatároztam, hogy nagyon jól viselem magam. Legalábbis megpróbálom. A kutya ne ígérgessen felelőtlenül, még magának se!

Láttam, hogy a Néni nagyon elfoglalt. Valami érdekes szerszámot csattogtatott, vágott vele és az anyagot egy forgó-morgó gép alá lökdöste. Később megtanultam, hogy ollóval szabott valamit és varrógéppel megvarrta. Na de nem akartam zavarni, ezért kimerészkedtem az udvarra. A Bácsi ott állt mellettem:

-Ne félj kiskutyus, itt vagyok!

Végigóvakodtam az udvaron, és ott ugrált egy hatalmas szőrös kutya. Azt tudtam, hogy a lovak nagy állatok, de azt nem, hogy kutyák is vannak nagyok. Kicsit összetojtam magam – és hm.. tényleg- annyira ugrált és ugatott:

-Ki vagy? Mi vagy? Nem ismerlek. Gyere közelebb, hagy nézzelek!

-Ne félj, nem bánt!- tolt közelebb a gazdi. Hááát annyira nem tartottam jó ötletnek.

Remegve lapultam a földhöz.

-Nincs itt senki, nincs itt senki. –hajtogattam magamban. Hát nem sok sikerrel, mert olyan hangosan ugatott, majd megsüketültem.

-Te kutya vagy? Vagy macska? Itt vannak nyulak is, de te nem úgy ugrálsz. Gyere közelebb, megszagollak! Na gyere, gyere!- toporzékolt a nagykutya.

-Dehogy megyek, még egy falással bekap!- gondoltam magamban- és óvatosan húzódtam hátra.

-Zokni, ül!- parancsolt a Bácsi.- Nem bántod a kiskutyát!

-Szóval kutya ez a kis izé. Hát ha a gazda mondja, biztos. Ő mindent tud- morgott Zokni, és türelmesem leült.

Engem meg közelebb taszigált a gazdi. Zokni alaposan megszagolt, körbejárt. Kicsit még féltem, de már nem annyira.

-Hát szervusz kiskutya. Az én nevem Zokni és te ki vagy?

- Fincsi a nevem és most érkeztem nagyon messziről. Utaztam autóval is, világlátott kutya vagyok és itt fogok lakni. Bent a házban.-hadartam egy szuszra és remegett még a farkam hegye is a félelemtől.

-Bent?! Sajnos én nem férek be a házukba, bár néha be szoktam kukkantani és akkor mindig finom falatokat kapok. Mondjuk te olyan kicsi vagy, hogy a fiókban elférsz. Persze, hogy beengednek.

-És ha kicsi vagyok, akkor mi van? – kezdtem bátorságra kapni.-Én is lehetek igazi kutya!

- Háát, öö... biztos, csak ki kell várni. -bólogatott nem túl nagy meggyőződéssel a behemót.

-És különben is milyen név az, hogy Zokni?! Jó, hogy nem Fuszekli, vagy …. Mi is vagy te? Fiú? Akkor Gatya- háborodtam fel.- Az én erősségem a termetem. Nem a méret a lényeg. Engem azért szeretnek, mert kicsi vagyok, puha és aranyos.- toporzékoltam.

-Jól van na! Végül is mindenkinek megvan a maga feladata. Én a házat őrzöm. Te meg… te meg úgy… vagy. Ámbár te sem vághatsz fel ezzel a névvel: Fincsi, a pincsi.

- Ez igenis szuper név. Benne van, hogy milyen vagyok.

Egy kicsit rosszul esett, hogy az a nagy melák kutya kicsúfolt, de nem mertem vele ellenkezni, olyan nagy. Úgy döntöttem, inkább körülnézek az udvaron, mert sok izgalmas szagot éreztem. És valóban, voltak ott macskák! Örömmel rohantam hozzájuk, de majdnem felpofoztak. Menekültek tőlem mindenfelé. Nem is értem, mikor én csak játszani szerettem volna velük! Otthon még együtt is aludtunk. Ezek meg..

-Menj innen! Mi vagy? Ugatsz mint a kutyák, de olyan kicsi vagy, mint egy kandúrmacska.

-Fincsi vagyok és messziről fogadtak örökbe a gazdiék. Ti mindig itt laktatok? Milyen itt az élet?- kíváncsiskodtam.

De nem válaszoltak, csak fújtak rám és meresztették a körmüket. Ott is hagytam őket, mielőtt megszaggatnák gyönge kis testemet és szép bundácskámat. Inkább bevonultam egy kis nasit kunyerálni a gazdi nénihez. Ültem bánatosan előtte és néztem, és néztem és…. Na végre eszébe jutott, mit kell csinálnia!

-Kérsz egy kis finomságot, Fincsike?

-Kérek, kérek!- ugráltam, mint aki épp éhen akar halni. Biztos, ami biztos, meg ne gondolja magát. Miután teletömtem a pocakom, kiderült a Néni min ügyködött egész nap. Új kosarat kaptam, bele puha takarót, és rongyjátékokat. Meg plüssöt. Kettőt már hoztam magammal, mert a rokonok is adtak egy tigrist és egy macikát. (Mondjuk elég kicsik, adhattak volna nagyobbat is! De hát ajándék, ne kritizáljuk, ugye.) Most már volt saját ágyam, játékom, tálkáim. Három is volt, egy a víznek, egy a kajának és egy a…?! lehet, hogy választani lehet a menüből?! Király!! Ilyen dolgom sose volt a régi otthonomban. Békésen pihentem az új helyemen, amikor bejött egy macska és a tálamhoz vágtatott. A tálamhoz??!! Na húzzon onnan, de gyorsan! Majd én megmondom neki. Amúgy is itt utálatosak a macskák, minek jön ide.

-Menj innen, ez az én edényem! -szaladtam hozzá.

-A tied?! Mert ki vagy te? Ez az én éttermem, ha bejövök, minden reggel finom falatokat kapok, aztán fekszem egy kicsit itt is, ott is. Itt születtem, itt lakom.

-Én most kerültem ide, de mindenki barátságtalan velem, úgyhogy én is az leszek. Fincsi vagyok, az új kedvenc- pöffeszkedtem.

-Aha, és? Örüljünk, hogy ide jöttél? ÉN akkor eszek itt, amikor akarok. A nevem Picike, és ÉN vagyok Kata kedvence.- És ezzel kaptam egy akkora pofont, azt se tudtam hol vagyok.

-Mit csináltok? Picike, hagyd békén a kutyust, még kicsi és félénk!

-Te meg Fincsike, ne bántsd a Kata cicáját!- mérgelődött a Néni.

Így hát eloldalogtam, de azért figyeltem ám! Mondjuk messziről, mert ki szeret ekkora pofonba beleszaladni?! Láttam, hogy szeretett gazdim nem örül a veszekedésünknek. El is határoztam, hogy megpróbálok barátságos lenni legközelebb.

Most már kiderült, hogy a harmadik tál a macskáé. Szóval együtt fogunk enni. Na nem baj, az enyémből nem eszik az biztos! Pedig nagyon nézegeti, nem győztem morogni rá. Mondjuk az övének is jó illata volt. Lehet, hogy jobbat kap, mint én!? Na azt nem hiszem! Legfeljebb, ha elfordul belekóstolok. Nem bírom, hogy néz, amikor eszem! Inkább beviszem a kosaramba.

Ahogy telt az idő lassan megszoktam, hogy Picike bejár a lakásba. Tulajdonképpen nem is volt rossz, hogy napközben nem voltam egyedül. A Néni reggel elment nagy táskával és csak délután jött haza. Mondjuk abban a hatalmas táskában nem jutifalatokat hozott, hanem mindenféle papírokat. Dehát senki sem tökéletes! (Csak én, persze!!) A Bácsi is sokat volt az udvaron és engem nem mindig engedett ki, csak ha jó idő volt. Így hát lassan, de összebarátkoztam a macskával. Együtt hevertünk a fotelban és vártuk, hogy a gazdák bejöjjenek és kapjunk enni.

Nagyon elégedett voltam az életemmel. Úgy éreztem a jövő fényesen ragyog előttem.