A varázsseprű

A varázsseprű.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, az Óperenciás-tengeren túl, ott ahol a kurta farkú malac túr, ott a Kopasz erdő mellett, élt egyszer egy szegény ember.

Ott lakott, azaz tengődött egy rozoga kalyibában feleségével, a Nemoda család szomszédságában. Nem született gyerekük, hiába szerettek volna, ki tudja miért nem. Nincstelenek voltak, de boldogok, hisz szerették egymást. Minden reggel mosolyogva keltek, mosolyogva feküdtek egyidőben a tyúkokkal. Néha azért ők is összekaptak, de hamarosan ki is békültek. Ekkor átölelték egymást és egymásra mosolyogtak. Ilyenkor mindig eggyel több virág nyílt a házuk előtt. Így történt ez most is. Már annyi virágjuk volt, mint a rosta lika, de talán még annál is több. Ezernél is több színben pompázott, illatozott. Körülöttük számtalan pillangó, méhecske és hétpettyes sertepertélt. Szombaton kora reggel kelt az öreg bácsi, még Kornél kakas kukorékolása előtt és kibicegett botjával a piacra. Vett egy cirokseprűt, mert az asszonykának tönkrement a régi. Ötszáz pénzbe került. – Jól felment az ára! - dohogott magában. De nem volt mit tenni, kifizette és hazavitte. Az asszonyka beállította a gardrób sarkába, a régi helyére. Aztán folytatta a kenyérdagasztást. Mikor elkészült, betette a kemencébe. Jó pirosra, ropogósra sült. Készített mellé héjában sült krumplit is. Egy kis disznózsírral megkenve, hogy az milyen finom! Olyan kellemes volt az illata, hogy még Lili cica is megnyalta a száját tőle! A két idős ember leült az asztalhoz és apóka felszelte a kovászos kenyeret. Kevéske szalonnával, kertből szedett kamillából főzött teával jóízűen elfogyasztották a vacsorát. Evés után még egy kicsit beszélgettek a tornácon, majd megmosakodtak és lefeküdtek.

Már öreg, sötét éjszaka volt, amikor valami fényesség szűrődött be a hálószoba üvegablakán. Az öreg néni kíváncsian tipegett oda. Hát látja ám, hogy a seprű ontja a fényt. Úgy ragyogott, mint égen a csillag. Még a száját is eltátotta döbbenetében. De ideje se volt a csodálkozásra, mert azon nyomban egy szépséges tündér lépett ki belőle. Nem vette észre az anyókát. Sebesen kitakarította a lakást, kimosta a szennyest, elmosogatta az edényeket, kivasalta a ruhákat, leszedte még a pókhálókat is a falról. Az ablak üvege is úgy ragyogott, mint a gyémánt. Az asztalra nagy kosarat varázsolt a varázspálcájával: - Hókusz-pókusz, kókusz-lótusz – mondta és az asztal tele lett mindenféle finomsággal. Volt ott gyümölcs, zöldség, kolbász, szalámi, kávé és még csokoládé is. Tacsi és Lili tálkájába is finom falatok kerültek. Megsimogatta őket. Még egyszer körülnézett a lakásban, elmosolyodott és visszalépett a seprűbe. Ismét öreg, sötét éjszaka lett. A nénike lassan visszatipegett a hálóba és bebújt a dunyha alá, fejét a libatollal tömött vánkosára tette. Még egy ideig forgolódott az ágyban, aztán elaludt. Másnap, kora reggel kelt az öreg bácsi. Kornél kakas kukorékolása ébresztette. Álmosan megkereste a botját, még ásított egyet, kettőt és kibotorkált a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát, aztán beballagott a konyhában. Az asztalon roskadozott a bőségtál. Lili cica miákolva és Tacsi kutya farkcsóválva mutatta, mi minden van a tálkájukban. Az öregapó sehogy se értette a dolgot. – Hallod- e asszonyka? – Mi ez a sok minden az asztalon? Ennyi ételt még életemben nem láttam. Mi törtét itt az éjszaka, amíg aludtam? - A kedves öreg néni mosolyogva csoszogott ki toldozott – foldozott mamuszában a konyhában. – Jó, reggelt! - köszöntötte élete párját. Egy darabig nézte a finomságoktól roskadozó asztalt, majd elmesélte, amit látott. Az apóka a hallottaktól lerogyott a vén sámlira és ott ült egy darabig csodálkozó tekintettel. Szinte visongott a konyhában a csönd. Egy jó idő múlva nekiálltak a reggelihez. Jól telerakták a gyomrukat étellel, itallal, majd a többit eltették későbbre. Aztán ahogy szokták, tettek- vettek. Telt-múlt az idő, újra este lett. Egy kicsit beszélgettek a tornácon, majd megmosakodtak, lefeküdtek és álomba szenderültek. Az éjszaka most is pont ugyanúgy történt minden, mint az előző éjjel, s úgy, ahogy a harmadikon is.

Öreg, sötét éjszaka volt, amikor valami fényesség szűrődött be a hálószoba üvegablakán. Felriadtak a fényre. Az öreg néni és immár az apó is kíváncsian tipegett oda. Hát látják ám, hogy a seprű ragyog, mint égen a csillag. A szájukat is eltátották döbbenetükben. De idejük se volt a csodálkozásra, mert azon nyomban egy szépséges tündér lépett ki belőle. Most sem vette észre őket. Ugyanazt csinálta, amit eddig is, majd az asztalra egy nagy kosarat varázsolt, tele mindenféle finomsággal. Tacsi és Lili tálkájába is finom falatok kerültek. Megsimogatta őket. Még egyszer körülnézett a lakásban elmosolyodott és visszalépett a seprűbe.

Azaz, hogy csak lépett volna, mert hirtelen megszólalt a néni. - Várjon, kedves, szépséges tündér! Miért kaptuk immár harmadjára is ezt a sok finom ételt és italt? Mivel érdemeltük ki? - A tündér mosolyogva fordult az idős emberek felé és azt felelte: - Önök minden reggel mosolyogva kelnek, mosolyogva fekszenek. Egyszerűek, kedvesek és hűek egymáshoz. Ha olykor-olykor össze is kaptak, mindig hamarosan ki is békültek és mosolyogva ölelték át egymást. Ez nagy boldogság a számomra. Sajnos egyre ritkábban látok ilyet. Ezért ültettem a virágokat is a házuk elé. A mérhetetlen szeretetért, ami ebből a házból áradt. - Nagyon szépen köszönjük!- köszönték meg hálásan. - Nagyon szívesen! Mindig maradjanak ilyenek. Ha ezt látom az emberek szívében, olyankor én is boldog vagyok – felelte a tündér és hirtelen visszalépett a seprűbe. Ismét öreg, sötét éjszaka lett. A nénike és a bácsika lassan visszatipegett a hálóba és visszabújtak a jó meleg dunyha alá. Fejüket a libatollal tömött vánkosra tették. Még egy ideig forgolódtak az ágyban, aztán elaludtak. Másnap, kora reggel kelt az öreg bácsi. Kornél kakas kukorékolása ébresztette. Álmosan megkereste a botját, még ásított egyet, kettőt és kibotorkált a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát, aztán beballagott a konyhába. Az asztalon roskadozott a bőségtál. Nekiálltak a reggelihez. Jól telerakták a gyomrukat étellel, itallal, majd a többit eltették későbbre. Aztán ahogy szokták, tettek-vettek. Később kimentek a kertbe. Még több színpompás, illatos virág nyílt a házuk előtt, madárkák zengtek nekik édes dallamot egy faágról. – Nézd, anyjuk! Ezt a fát nem mi ültettük! Talán a tündér volt? – Dalolt nekik a rigó, a cinege, a seregély, a pacsirta, a tengelice, a zöldike, a sármány és a bíbic is. Odamentek a fa alá, az apóka megsimogatta a fa kérgét. Ekkor egy aranypénz hullott a tenyerébe. Így ment ez minden nap. Viszont a tündér soha többé nem jött elő a söprűből. Ettől kezdve az idős párnak mindig jutott finom étek az asztalra. A házukat megjavíttatták, nem ázott be most már a tető.

Az ablakot is kicseréltették, azon se nőtt többé jégvirág. Ha láttak a házuk előtt egy-egy koldust elmenni, étellel, itallal, jó szóval kínálták. Nem feledkeztek meg arról, hogy nem is olyan régen, még ők is szegények voltak.

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/