A vén diófa 18. meséje

A vén diófa 18. meséje.

 - Alszol még? - kérdezte a csemete, a vén diófát.

- Most már nem. - mondta ásítva a nagy fa.

- Nézd! Mutatott a saját ágára a kicsi. - Ez a kis szeleburdi meg mit csinált?!

A vén diófa csak most látta meg, hogy az egyik kis cica fenn ragadt a csemete egyik ágán. Ott nyávogott, kesergett egyedül, mert hogy lejönni sehogyan sem tudott. A feketerigó egykedvűen forgatta a fészekben a tojásait. - Minek mászik az ilyen fára, ha repülni sem tud. - gondolta a rigó. A kis cica meg csak nyávogott keservesen. Nagy sokára előkerült a cica mama, és lentről hívogatta a kis csavargót. De a kicsi nem tudott lemászni. Ekkor a nagy cica felrugaszkodott, nyakon csípte a kicsit, és a szájában himbálózó cicával szépen ereszkedett lefelé. Mikor leértek, mindenki megkönnyebbülve sóhajtott fel. Aztán a szokásos torna után, a cica család helyet foglalt a pad alatt, és várakozás teljesen figyelt a vén diófára.

  - Szerintem a mesét várják. - nézett a csemete a nagy fára. Mintha még rigó mama is bólintott volna a fészkén ülve, helyeselve a kis csemete felvetését.

- Igen-igen. A mesét várják! - nézett somolyogva a nagy fa a kicsire.

- Szóval - kezdett bele a vén diófa -  a gyerekek bevonultak a tanterembe. Szépen ment a tanítás, a tanulók ügyesek voltak, senkinek nem kellett sarokba állnia. Aztán amikor kicsengettek, vidám hangzavar közepette tódultak ki az udvarra a nebulók. Így ment ez napokon, heteken, hónapokon, és éveken keresztül. Nagyon szerettek iskolába járni, és nagyon szerették Matild tanító nénit, meg Kázmér tanító bácsit is. Juci és Gyurika nagyon jó barátok voltak. Gyurika már csak néhányszor mászott fel a fára, pl. amikor valamiért Juci nem tudott iskolába jönni, vagy véletlenül becsúszott egy-egy fekete pont. Ilyenkor mindenki tudta a dolgát, és Kázmér tanító bácsi szépen lementette a kis fiút. Szerettem amikor hozzám menekült Gyurika, mert itt mindig megnyugodott. Még most is emlékszem a kis ölelő karjaira.

- És mi lett Gyurikával? - kérdezte a csemete.

- Hát felnőtt. Kijárta az iskolát, szín ötössel. Aztán, egy jó ideig nem láttam. Közben Kázmér tanító bácsi, meg Matild tanító néni is nyugdíjba ment az egyik évzáró után. Emlékszem milyen szeretettel simogattak meg búcsúzóul.

- Ugye jó volt itt nekünk Kázmér? - kérdezte meghatottan Matild a férjét.

- Nagyon jó volt itt nekünk Matild kedvesem! Soha nem felejtem el! - felelte párás szemmel az idős tanító. Itt a padon még üldögéltek kicsit, aztán a nyári szünet kezdetén jött értük a lovas kocsi, és elköltöztek. Akkor aztán megint nagy csend volt itt a tanya udvaron. Majd a nyári szünet is elmúlt, és én már beletörődtem, hogy ha nincs tanító bácsi, meg tanító néni, akkor iskola sem lesz.

- Akkor megszűnt az iskola? Nem is jöttek a gyerekek? - kérdezte a kis diófa.

- Először én is azt hittem. De képzelheted mennyire meglepődtem, amikor olyan zajt hallottam, amilyent addig még soha. Mintha csak egy óriás méhecske lett volna, és egyre közeledett. Két keréken gurult, és egy ember ült rajta, valamilyen furcsa kalappal a fején.

- De mi volt az? Vagy ki jött ide? - nézett a kicsi a nagy fára.

- Én sem ismertem fel. Leállította a motort, levette a sisakot a fejéről, és egyenesen ide futott hozzám. Az első dolga volt hogy  megölelt, majd felmászott a legmagasabb ágamra. Csak az öleléséből jöttem rá, hogy ő a már a felnőtt Gyurika. Sokáig kémlelte a tájat, nagyokat szippantva a friss levegőből. 

- De nagyon hiányzott ez nekem! - mondta belemélyedve a táj szépségébe. A füle csak úgy itta a rétről jövő tücsök ciripelést, madár csicsergést, és a fák levelének zizegését.

- De hogy mászott le? Nem volt már ott Kázmér tanító bácsi. - aggodalmaskodott a kicsi.

- Ó hát nem kellett neki segítség. Mikor lemászott, megsimított, és elmesélte, hogy mostantól ő lesz itt a tanyasi iskolában az egyik új tanító.

- És hogy ki lesz a másik? Az meglepetés! Holnap majd bemutatom neked! - mondta nekem Gyuri tanító, és már futott is a dolgára. Most már ő készült a gyerekek fogadására.

- De jó, hogy nem szűnt meg az iskola! De akkor ki volt a másik tanító? -  kérdezte örvendezve a csemete. - Holnap ugye folytatod? - nézett a vén diófára. A cicák és a rigó is feszülten várta a választ.

 - Persze, hogy folytatom! - mondta kedvesen a nagy fa. Erre a cica család apraja nagyja,megnyugodva, békésen vonult az esti szálláshelyére. A rigó mama még tollászkodott kicsit, eligazgatta a fészek rendetlen ágait, majd fejét a szárnya alá dugva bóbiskolt. A vén diófa, és a kis csemete egy ideig még hallgatta a tücskök ciripelésének hangversenyét, aztán ők is átadták magukat az éjszakai pihenésnek.