A vidra talizmánja

A vidra talizmánja.

Közeledett a tél. Az időjárás egyre inkább hűvösre fordult, a fák lassan búcsút mondtak elegáns lombkoronájuknak és napról napra nehezebbé vált az élelemszerzés a vidék apró lakói számára. Erdő és tengerpart állatai mind-mind készülődtek az elkövetkező hónapokra.

– A vackom már készen áll, az éléskamrám tele – mondta az ürge. – Nem fogok hiányt szenvedni a télen, ha álmomból ébredek.

– Rengeteg ételt halmoztam fel az ínséges hónapokra. Egész halom makkot, mogyorót, magot rejtettem el – büszkélkedett a mókus, aztán megvakarta a feje búbját. – Csak tudnám, pontosan hova is…

– Én mindig magamnál tartom a tartalék eleséget. Itt van a pofazacskómban! – mutatta teli szájjal a pocok.

Egyedül a tengeri vidra hallgatott. Nagyon szégyellte magát, mert a másik három állattal ellentétben ő semmivel sem tudott dicsekedni. Gondosan rendben tartott, biztonságos vacka ugyan tökéletes menedék volt a télre, de az éléskamrája bizony üres volt. Hiszen ő halakkal, kagylókkal szerette megtölteni a hasát, az ilyesfajta élelmet azonban nem lehetett jól gyűjtögetni és raktározni. A mindennapos téli vadászat nem volt ellenére, most mégis elszomorodott és elbizonytalanodott.

– Mi lesz, ha ezen a télen nem találok elég ennivalót és éhezni fogok? – töprengett búsan, miközben hazafelé bandukolt a tengerparton. – Nincsenek tartalékaim.

Ahogy így szomorkodott, hirtelen valami megcsillant mellette a hold fényében. Először azt hitte, egy kagyló héja csillog így a sekély vízben, de csak egy kerek, sima kavics volt az. A vidra felvette és a mancsai között forgatta. Kellemes tapintása volt, megtetszett neki és úgy döntött, megtartja. Bundáján, a bal mellső lába alatt volt egy rejtett kis zseb. Ide tette el a kavicsot.

– Legalább nálam is lesz mindig valami elraktározva, még ha nem is élelem – gondolta. Úgy határozott, az élelemszerzés kérdésén majd holnap rágódik tovább.

Másnap kissé elaludt, jóval holdkelte után ébredt. Néhányszor lemerült a vízbe, hogy ennivalót keressen, de semmit sem talált.

– Mi lesz így velem? – kesergett korgó gyomorral. A vízfelszínen lebegve érezte, hogy valami finoman húzza lefelé és a rejtett zsebéből előhúzta a kavicsot, amiről addigra egészen elfeledkezett. Először csak forgatta és tologatta a hasán, majd szórakozottan dobálni kezdte egyik mancsából a másikba. Annyira lefoglalta ez az új játék, hogy már nem is figyelt az éhségre. Jó ideje játszott már a kaviccsal, amikor az véletlenül kifordult a mancsából és elmerült a vízben, lesüllyedve a tengerfenékre. Ahogy a vidra utána úszott, csuda dolgot látott: a kavics egy nagy kupacnyi kagyló mellett pihent, mintha csak mutatná: ide gyere, itt az ennivaló!

– Jaj, de jó, nem maradok éhen! – örvendezett a vidra a váratlan szerencsén. Aznap este jól belakott a kagylóvacsorával. Ráadásul arra is rájött, hogy a kavicsa segítségével sokkal könnyebben fel tudja törni a kagylók vastag héját.

– Köszönöm, hogy segítettél nekem – hálálkodott a kavicsnak, mielőtt gondosan visszatette azt a zsebébe.

A következő éjszakán megint játékra csábította a kavics. Most, amikor véletlenül elejtette, azt látta, hogy süllyedés közben rengeteg halacska úszik a kavics köré, hogy megcsodálja, amint a vízben csillog. Halat fogni így gyerekjáték volt és a vidra ezen az estén sem maradt éhen.

Másnap a kavics ismét szerencsét és finom vacsorát hozott neki. Amíg elmélyülten játszott vele, nem is figyelte, merre úszik és végül egy kövekkel elkerített, rákoktól hemzsegő kis öbölben kötött ki. Egy másik alkalommal csigákra bukkant, amikor a kavics bepattant két nagy szikla közé. Teltek és múltak a napok, a tél is beköszöntött már, a vidrának pedig kavicsa birtokában valamilyen úton-módon mindig jutott élelem.

– Igazi szerencsét hozó talizmán vagy te! Segítő társ és játék is. Sosem foglak elhagyni – dédelgette a kavicsot boldogan.

Azóta a vidra sosem aggódik azon, hogy másnap lesz-e majd mit ennie, hiszen tudja, hogy a szerencséje nem pártol el tőle. Féltett kincsként őrzött, szeretett kavicsát pedig mindig magánál hordja, elrejtve a titkos kis zsebének mélyén.