A világítótorony

A világítótorony.

A világítótorony

 Lágy szellő borzolta a vidám hullámokat a sziklaszírt lábánál. A kis árbócos hajó aggodalommal figyelte a hullámok táncát. Tudta hamarosan eljön az idő, amikor őt is vízre bocsátják, addig viszont szorgalmasan tanult a tengerről, a szélről, és arról mit tegyen, ha más hajókkal találkozik. A Legfőbb tanítója a világítótorony volt. A világítótorony mindig szilárdan, megingathatatlanul állt a sziklák peremén, biztonságos kikötőként szolgálva a hazatérő hajóknak. A világítótorony nagyon szerette a kis hajóit, féltő szeretettel vigyázta minden útjukat az élet tengerén, de fényével mindig mutatta nekik a hazavezető utat. Így volt a hamarosan útnak induló kis árbócos hajóval is.

-Nem kell félned kis hajócskám! Téged vízre teremtettek, csak meg kell tanulnod a tengeren élned, a tengerrel együttműködnöd.

-Tudom, de mond, hogyan kellene jól csinálnom, egyáltalán hogyan kezdjek bele?

-Nos mielőtt bárki belevágna valami új, ismeretlen dologba, az általában nagyon ijesztőnek, félelmetesnek tűnik, de amint belekezd, rájön, hogy nem is olyan nehéz és megoldhatatlan, mint amilyennek elsőre gondolta.

-Tényleg?

-Ezzel nem azt mondom, hogy mindig, minden elsőre sikerülni fog. Sőt! Lesz, amit sokat kell gyakorolnod, vagy máshogy próbálni megoldani helyzeteket, de bele fogsz jönni!

-Mire gondolsz pontosan?

-Szerintem az a legfontosabb és első, hogy ne keresztezd más hajók útját! Inkább igyekezz segíteni az útjukat! Segíts nekik, ha elakadtak, ha eltévedtek, ha magányosak és társra van szükségük, vagy ha túl nehéz terhet cipelnek, akkor, ha tudsz vegyél át a terhükből. Mindenkivel kedvesen, és udvariasan bánj, nem azért, mert ők kedvesek, hanem azért, mert te az vagy.

-Ez elég egyszerűnek tűnik. -mondta a kishajó.

-Annak tűnhet, de vigyázz! Hajlamosak vagyunk vakon elmenni más hajók gondjai mellett. Nyitott szemmel kell járnod a tengeren!

-Értem. És mi van még kedves világítótorony?

-Közben magadra is vigyáznod kell a tengeren. Magadról se feledkezz meg!

-Ez könnyűnek hangzik.

-Valóban? Nos, azért figyelj arra, hogy a hullámok ne temessenek maguk alá! Jól jegyezd meg, hogy a kívülről jövő hullámok nem tudnak elsüllyeszteni, csak azok, amik belülről törnek fel.

-Ezt nem értem.

-Sejtettem. Erősítsd meg a hajó alját és oldalát, ne engedd, hogy külső erők lyukat üssenek a hajód szerkezetébe!

-Talán értem.

-Majd rájössz mire gondoltam, ha eljön az ideje. - folytatta a világítótorony. – Ha más hajók melléd úsznak, vagy te úszol egy másik hajó mellé, vigyázz meg ne sértsétek, meg ne karcoljátok egymást! Ha ugyanis megsérülsz, időbe telhet mire behegednek a sebek.

-Hogyan tudom meggyógyítani őket?

-Biztosan találkozol majd olyan kis hajókkal, akiknek az érintése gyógyító erejű. Ők majd behegesztik a sebeidet. Az, hogy megsebeztek, talán nem a te hibád, de hogy a gyógyulást választod, az mindig a te döntésed lesz.

-Jaj, világítótornyom! Olyan sok dologra kell figyelni, olyan sok dolgot kell észben tartanom! Hogyan fogok mindenre emlékezni?

- Csak nézz vissza ide, ahonnan indultál! Nézz rám, és én eszedbe juttatok mindent!

-Te itt leszel mindig?

-Én itt leszek mindig! Ha bármi gondod adódna, vagy kérdeznél valamit, vagy csak szeretnél kicsit megpihenni, akkor ne habozz, gyere, én mindig várni foglak! Mindig, mert nagyon szeretlek kicsi hajócskám!

-Ha ennyire szeretsz, akkor itt maradok veled.

-Azt nem lehet! Rád nagy kalandok várnak, hív a tenger, hív az élet. Az a dolgod, hogy elindulj az utadon, és ha szükségét érzed, majd visszatérsz. Addig is élvezd az utazást, vedd észre az apró szépségeket, az apró csodákat és teljen benne örömöd!

-Köszönöm világítótorony!

-Én köszönöm neked!

-De mit?

-Mindent!

Azzal csöndben nézték tovább a kéklő tengert, a hullámok játékát, a vidámanan szálldosó madarak látványos keringőjét.

A világítótoronyról szóló mese végén a gyerekek elaludtak. Anya és apa betakargatta a gyerekeket, jóéjt puszit adtak nekik, és halkan kijöttek a gyerekszobából.

-Szerinted rájönnek majd a gyerekek, hogy ők a kis hajó, a világítótorony pedig mi vagyunk? – kérdezte anya apától.

-Ha még most nem is értik, remélem egyszer rájönnek, hogy ez a mese rólunk, és az életről szólt, és akkor majd minden a helyére kerül. Ha itt az ideje, meglásd helyesen fognak cselekedni. –bizakodott apa. 

Anya és apa egymásra mosolyogva elindultak a szobájuk felé aludni.