Barion Pixel

Gólya kaland


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Gólya kaland
 
 
Gyönyörű idő volt. A nap melegen sütött, lomha felhők úsztak az égen, lágy szellő fújdogált. A szemközti kis téren családok élvezték a nyár utolsó napjait, gyerekek majszolták színes fagylaltjaikat, a nagyobbak futkároztak, a felnőtt...

Kép forrása: Kiss Marcell

Gólya kaland

 

 

Gyönyörű idő volt. A nap melegen sütött, lomha felhők úsztak az égen, lágy szellő fújdogált. A szemközti kis téren családok élvezték a nyár utolsó napjait, gyerekek majszolták színes fagylaltjaikat, a nagyobbak futkároztak, a felnőttek pedig csemetéiket figyelve beszélgettek.

Ám a villanyoszlop tetején üldögélő kis gólyát ez a legkevésbé sem érdekelte. Gondolatai nagyon messze jártak: idegen tájak felé, magas hegyek közelében, hűs vizek felett, egészen a forró sivatagig. Álmodozásából Röptét, testvére: Suhanó zökkentette ki.

-Szerinted hol lehetnek már ilyen sokáig? -kérdezte Suhanó.

-Biztosan fürgék a békák! -nevetett Röpte. -Nekünk is velük kellett volna tartanunk. -Nem értette miért nem mehettek a szüleikkel élelem beszerző útra.

-Remélem hamar visszaérnek, hogy tudjunk párat körözni a falu fölött. -Sóhajtotta Szállka, a gólya kislány.

Eközben Felhő a gólya apuka, és Szellő a gólya anyuka a falu közepén áthaladó patak partján keresgéltek eleség után. Tudták sietniük kell, a gyerekek már türelmetlenek. Nagy várakozás töltötte el őket az előttük álló hosszú úttal kapcsolatban.

-Már alig várom, hogy újra lássuk régi barátainkat. Kíváncsi vagyok kinek, hogy telt a nyara. -mondta Szellő.

-Biztosan lesz időtök mindent alaposan megbeszélni. -mosolygott Felhő.

-Reméljük, jó szelet kapunk az útra, és rendben megérkezünk Afrikába. -bizakodott gólya anyuka.

Pár bogárral, sáskával, gilisztával tértek vissza a fészekbe. A három fióka: Suhanó, Röpte, és Szállka gyorsan megvacsoráztak, és mind elindultak esti repülésükre. Ám ez most más, mint az eddigiek. Ez a nyár utolsó, itthon töltött szárnyalása. Utoljára végig pásztázzák a falu kéményeit, a templomok magas tornyait, a nagy halas tavat, és az azt körülvevő nádast, és erdőt. Emlékükbe vésik otthonuk minden részletét, hogy amíg távol vannak, addig az emlékezetükben minden pontosan megmaradjon.

Másnap reggel nagy volt a készülődés, és az izgalom a gólyafészekben. Suhanó alig várta, hogy repülhessen. Imádta ahogyan szárnyalás közben siklik a széllel, és a tollait a felhők csiklandozzák. Röpte kíváncsisággal volt tele. Vajon milyen tájakat fedeznek fel, kik lesznek a vándortársai, és milyen kalandokban lesz része. Mert azok bizony lesznek, ebben egészen biztos volt. Egyedül Szállka volt megilletődve. Pici félelem dolgozott benne a hosszú út, az ismeretlen új világ, és az idegen gólyák miatt.

-Mikor indulunk már? - türelmetlenkedett Röpte.

-Hamarosan fiam. - nyugtatta édesanyja.

-Fogom én bírni azt a sok repülést apa? -kérdezte bizonytalanul Szállka.

-Ne aggódj drágám! - válaszolta Felhő. -Végig melletted leszek, és ha elfáradnál, csak szólsz és én segítek.

-Félek a sok ismeretlen gólyától. -mondta tovább Szállka.

-Ugyan már kislányom! A gólyák barátságosak, hamar megkedveled őket, de ami fontosabb, hogy ők mennyire megszeretnek majd téged, amint igazán megismernek. -bátorította Felhő őszintén. Szállka kissé bizonytalanul, de mosolygott. Nem akart tovább akadékoskodni.

-Na, indulhatunk! A fészek kitakarítva, rendbe rakva! -szólalt meg büszkén Szellő. -Remélem a tél nem tesz benne nagy kárt!

Így indult útra az öt fős család. Illetve ők úgy tudták, hogy csak öten vannak, nem is sejtették, hogy potyautasokat is szállítanak.

Első útjuk még nem messzire vezetett. Fél napi repülésre tőlük, egy bájos kis tisztáson gyülekeztek a gólyák. Rengeteg gólya család találkozott itt egymással. Régi és új ismerősök üdvözölték egymást hangos kelepeléssel. Lelkesen tátogatták hosszú csőrüket, ezzel fejezve ki a viszontlátás örömét. Itt pihentek meg hőseink, és várták, hogy összegyűljön a vándorcsapat. Sok fiatal gólya érkezett a gyülekező pontra. Suhanó és Röpte hamar szerzett barátot magának, Tollas és Csőrke lettek a legjobb barátaik. Együtt jártak kisegérre, békára vadászni, figyelték, ahogy a vezérgólyák kémlelik az eget, és várják a megfelelő időt, és széláramlatot az indulásra. 

-Egyszer én is vezérgólya leszek! -jelentettek ki Röpte.

-Na akkor biztosan az Északi sarkon kötnénk ki! - nevetett Suhanó.

Sok vidám napot töltöttek így el a várakozás alatt.

Szállkának nem volt ennyire gondtalan ez az időszak. Sokat aggodalmaskodott a hosszú út miatt. Félt itt hagyni az ismerős tájat, és elindulni az ismeretlen felé. Igaz bátorította a tudat, hogy szülei és testvérei végig mellette lesznek. Időközben azért egy barátra is szert tett. Ő volt Pille. Pillének nem volt gólya testvére, így ő is nagyon örült Szállka barátságának.

Kellemes várakozással, izgatottsággal teltek az egyre gyarapodó gólya csapat napjai.

Egyszer csak, egy szép, kora őszi napon, a vezérgólyák elérkezettnek látták az időt az indulásra. Hangos kelepeléssel és nagy szárnycsapkodásokkal megindult a nagy csapat, több hétig tartó vonulásukra.

-Végre, végre indulunk! – harsogta Suhanó, Röpte, Tollas és Csőrke. -Hurrá, hurrá!

Majd egymás után emelkedtek az ég felé, a fekete-fehérben pompázó madarak. Csodálatos látvány volt. A vezérek büszkén és kecsesen vezették társaikat távoli úti céljuk felé.

Szállka szülei közt repült Pillével. Biztonságban érezte magát, átjárta őt is az a nagyszerű érzés, hogy ilyen nagy és összetartó csapat tagja lehet.

Már több napja úton voltak, egyik gyönyörű táj váltotta a másikat, egymás után következtek szebbnél szebb természeti képek. A talaj felülről olyan volt, akár egy hatalmas mintás takaró: hol barna szárazföldek jelentek meg, hol zöld rétek és sárga repce mezők váltották egymást, hol óriás lomkoronájú dús erdők nyújtózkodtak büszkén ki a talajból. Olykor kéklőn fénylő tavak, patakok jelentek meg, melyek úgy futottak végig a tájon, mint egy nagy kék szalag.

-Apa! - szólt egy napon Röpte. – Tollas és Csőrke elől repülnek a vezérgólyák mögött. Megengednéd, hogy Suhanó és én is előre menjünk hozzájuk, és ott folytassuk utunkat?

-Nem bánom fiam. Menjetek! - válaszolta Felhő. -A pihenőhelyen majd találkozunk!

-Köszönjük! – és már repültek is előre, előzve egyik gólyát a másik után.

- Juhé! – Kelepelte Röpte. Még soha nem érzett ehhez fogható szabadságot és boldogságot. Megállíthatatlannak érezte magát. Szinte eggyé vált a széllel, mely úgy vitte magával, mintha csak egy falevelet sodorna.

Szállka is ráérzett a repülés, a vándorlás ízére. Már nem félt, zsigereiben érezte, hogy ez az ő nagy küldetése. Ám valami mást is érzett már napok óta, szinte mióta elindultak otthonról. Furcsa viszketést érzett a tollai alatt, csakhogy ez a viszketés mindig máshol jelentkezett.  Egyik nap a szokásos pihenőjük során, Szállka addig rázta szárnyait, míg ez a furcsa érzés el nem múlt. Maga is megdöbbent mi történt ekkor.

-Óóó! – sikított hangosan.

-Mi történt kicsikém? -sietett oda édesanyja aggódva.

-Azt én sem tudom pontosan. -válaszolta már nyugodtabb hangon. - De nézd! Ezek az apróságok a szárnyaim alól pottyantak elém.

- Hát ezek meg micsodák? – kérdezte Pille.

- Mi vagyunk az atka testvérek! Atka Elmó és Atka Memó. De hívjatok csak Elmónak és Memónak.  Reméljük nem ijesztettünk meg nagyon! – mosolygott Memó.

-Köszönjük Szállka, hogy ilyen kényelmes utat biztosítottál nekünk. – hálálkodott Elmó. – Bár volt, hogy igencsak kellett kapaszkodnunk, vagy új helyet kellett keresnünk a tollaid alatt, nehogy levigyen egy nagy szél!

-Nahát! – ámuldoztak a gólyák. Szóhoz se jutottak.

-Ha nem bánjátok, szertnénk veletek tartani Afrikába! -kezdett bele Elmó.

-Mindig is nagy vágyunk volt világot látni.- vette át a szót Memó. -Ugye elvisztek magatokkal? – kérdezte, s közben elővette legbűbájosabb arcát.

-Légyszi, légyszi! -erősítette meg Elmó.

-Én nem bánom. – mosolygott Szállka. -Legyetek a vendégeim! - Éreztem, hogy valami különleges feladatom van ezzel az úttal, és tényleg így lett! Olyan boldog vagyok, hogy örömet szerezhetek nektek!

-Mert a legkisebbek öröme adhatja a legnagyobb ajándékot. - gondolkodott hangosan Szellő.

Szellő tudta, hogy ezzel a feladattal Szállka nagy önbizalomra tesz majd szert. Fontosnak és magabiztosnak érzi magát azáltal, hogy valakiért felelős, és azok álmait valóra válthatja.

A két kis potyautas most már szabadon, bujkálás nélkül élvezhette a szemet gyönyörködtető kilátást. Csodálatos kép tárult a szemük elé, bár erősen koncentrálniuk kellett, hogy a menetszél le ne röpítse őket Szállka hátáról.

Az utolsó pihenőjük során az idősebb, tapasztaltabb gólyák a kis fiókáknak mesélni kezdtek. Elmesélték milyen furcsa, és szokatlan külsejű állatok lakják ezt az idegen meleg földrészt. Suhanó és Röpte tátott csőrrel figyeltek minden szóra. Megtudták, hogy itt élnek olyan négylábúak, akiknek csúcsos púp nőtt a hátukra. Sőt! Vannak, akiknek nemcsak egy, hanem két púpjuk is van. Aztán ott van a hosszú nyakú, hosszú lábú foltos jószág, aki mindenféle erőlködés nélkül a fa lombjairól fogyasztja az ebédjét. De a legérdekesebb az az óriás, akinek hatalmas fülei vannak, és a hosszú csőszerű orra külön életet él.

-Én máris mindet látni akarom! – lelkendezett Röpte!

- Lesz rá elég időd, ne aggódj! – bíztatta Felhő. – Ezek az állatok nem repülnek sehová, itt lesznek a közelünkben.

Végre jöttek az utolsó kilométerek a célig. Már mindenki nagyon fáradt, és éhes volt, de szálltak rendületlenül. Suhanó és Röpte most is elől repültek a vezérekkel, amikor is észrevették, hogy Szállka húzódott melléjük.

-Hát te kislány, hogy kerülsz ide? -érdeklődött Suhanó.

- Tudod Elmó és Memó szerették volna megtapasztalni milyen itt elől suhanni.

- Csak ők szerették volna? - incselkedett Röpte.

- Őszintén szólva nem csak ők. Én is nagyon vágyódtam ide előre, és apáék azt mondták próbáljam meg. Legyek erős, ne féljek, csak jöjjek ide közétek, és itt vagyok.

- Jól tetted hugi! Örülünk, hogy itt vagy. – mondta őszinte szeretettel Suhanó.

- Meséljetek! Milyen itt elől lenni? – kérdezte Szállka.

- Szuper jó! – vágta rá Röpte. – Rengeteget tanulunk az idősebb gólyáktól, csak figyelnünk kell, és bátran kérdezni, ha valamit nem tudunk.

-Így van. – helyeselt Suhanó. – Most már ismerjük az áramlatokat, tudjuk hogyan alkalmazkodjunk a változó széljáráshoz, és megtanultuk hogyan tájékozódjunk.

-Akkor akár már ti is elvezethettek minket. – kuncogott Szállka.

Ám ekkor egy hirtelen támadt vihar megzavarta a nyugodt repülésüket. Szállka szeme tele lett homokkal, nem tudott együtt maradni a csapattal, és a nagy szélben elsodródott társaitól. Fogalma sem volt merre repül éppen, csak azt tudta mennie kell tovább, minél előbb biztonságban kivinni Elmót és Memót a viharból. Csak repült és repült behunyt szemmel. Pár perc múlva a vihar csendesedett, kezdett kitisztulni a horizont, és ekkor Szállkára rátört a félelem. Egyetlen gólyát sem látott a láthatáron. Teljesen magára maradt. Azaz mégsem, hiszen vele voltak az atka testvérek. Fogalma sem volt mi tévő legyen. Észrevett a közelben egy talajból kimagasló szikladarabot, és úgy döntött leszáll oda kicsit megnyugodni, és kitalálni merre tovább. Talán közben megtalálja őt a családja. A landolás könnyedén ment, Elmó és Memó örültek, hogy földet értek. Szállka viszont egyre jobban kezdett izgulni mi lesz most velük, de igyekezett ezt nem mutatni kis barátai felé. Elhatározta, hogy bátor lesz, és akárhogy is, de talál megoldást. Hosszú percek teltek el, de gólyát sehol sem láttak. Elmó tanácsára hangos kelepelésbe kezdett, hátha meghallják őt a többiek, ám válasz nem érkezett. Várakozásukat halk nesz törte meg, majd egy éles hang szólította meg őket.

-Hát ti meg kik vagytok? – kiáltott hozzájuk Fürki a fehér hasú sünike.

Elmó és Memó ijedtükben felugrottak a kis gólya hátára, Szállka viszont nagyon megörült egy ismerős állat felbukkanásának, nevezetesen egy süni megjelenésének.

-Szerbusz kedves sünike! Én Szállka vagyok, ők pedig a barátaim: Elmó és Memó.

- Sziasztok én Fürki vagyok. Láttam, hogy leszakadtál a csapatodtól, gondoltam ide sietek hozzád megnézni, minden rendben van-e.

- Tényleg láttad mi történt? Azt is meg tudnád mondani, merre repült a többi gólya?

- Bizony figyeltelek titeket. Imádom nézni, ahogy az a sok gólya kitárt szárnyakkal, büszkén siklik fölöttem. Hatalmas élmény lentről figyelni, ahogy megérkeznek hozzánk ezek a gyönyörű vándormadarak. De most hatalmas vihar csapott le rátok, ezért sodródtál el, én pedig rögtön hozzád siettem.

-Milyen kedves vagy Fürki! Köszönöm szépen! Fogalmunk sincs merre mehettek a testvéreim. - szomorodott megint el Szállka.

- Nos, látni ugyan nem láttam most őket, de tudom merre szoktak menni. Mint mondtam mindig megcsodálom a vonulásotokat. - mosolygott büszkén Fürki. 

- Juhé! Megmenekültünk! – kiáltották egyszerre az atka testvérek.

 - Akkor nincs más dolgod, mint felpattanni Szállka hátára, és mutatod az utat. – mondta Elmó.

-Az nem fog menni. – válaszolta Fürki. – Nagyon félek a magasban. Már egy kisebb domb tetején is szédülök. De tudom a megoldást!  A Süvöltő szikláig elkísérlek titeket, onnan pedig már egyedül, szárnyalva is meg tudod tenni az utat.

- Köszönjük Fürki! De egész biztos vagy benne?

- Naná! De akkor máris indulnunk kell! Ha jól tudom éjjel nem repültök.

- Így van Fürki. Akkor hajrá! Ne vesztegessük az időt!

Így a négy barát nekivágott a messzeségnek. Úticéljuk nagyon távolinak tűnt, és Szállka nehezen viselte a lassú gyalogos tempót. Olykor felröppent pár méterre a talajtól, körözött Fürki fölött párat, majd ismét gyalogosan folytatta útját. A táj igen változatos volt, Szállka a magasból soha nem látta volna meg, mennyire sokszínű látvány terül el alatta. Fürki útközben sokat mesélt neki az életéről, az otthonáról, az itt élő állatokról, és a rájuk leselkedő veszélyekről. A három idegen nagy érdeklődéssel és figyelemmel hallgatta a kis sünit, majd ők is elmondták honnan érkeztek, és milyen volt eddigi utazásuk.

Menet közben legelőször a púpos állatokat látták meg, Fürki tevének nevezte őket, majd füvet legelésző antilopok és gazellák látványa nyűgözte le őket. Egy friss vizű, nagy kék tónál pihentek meg enni és inni, közben pedig a vízilovakat szemlélték meg. Majd valami nagyon mókásat vettek észre a túlparton. Az a bizonyos hosszú nyakú, hosszú lábú állat volt, akiről az idősebb gólyák meséltek, és akit most inni láttak. A móka ebben pedig az volt, hogy ahhoz, hogy a Fürki által zsiráfnak nevezett állat inni tudjon, hatalmas terpeszállásban kellett a tó szélén állnia, és hosszú nyakát előre nyújtva tudta csak lassan nyaldosni a friss vizet.

Nagyon kellemesen telt az útjuk. szinte észre sem vették, milyen közel járnak már a Süvöltő sziklához. Vidám beszélgetésüket hatalmas lárma zavart meg. Fekete- fehér csíkos állatok hada menekült feléjük, elképesztő gyorsasággal, nyomukban óriásmacskákkal. Szállka nagyon megrémült, de Fürki tekintetében is ijedtség jelent meg. Na nem azért, hogy a nagy macskák őt akarják elkapni, hanem azért, nehogy eltapossák őt a zebrák, vagy az oroszlánok.

-Nincs más választásunk, fel kell szállnunk! - kiáltotta határozottan Szállka. – Fürki, ugorj a hátamra!

- Arról szó sem lehet! -hátrált Fürki! – Már mondtam, hogy félek a magasban, nem bírnám ki!

- Már pedig fölszállunk! – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően a kis gólya. Azzal a csőrébe kapta Fürkit, feldobta a hátára, szárnyait magabiztosan kitárta, és már emelkedtek is a levegőbe. A sünike közben próbált volna kiabálni, tiltakozni, de hang nem jött ki a torkán, még a szemeit sem mert kinyitni. Ám ahogy egyenletesnek érezte a szárnyalást, óvatosan kikukucskált Szállka nyaka mögül. Lassan megszokta a szeme a látványt, és azt vette észre, hogy nagyon élvezi a kilátást. Biztonságban érezte magát, új barátja szárnyai között, és olyan szabadnak érezte magát, mint még soha azelőtt.

-Ez nagyon szuper! – kiáltotta bátran Fürki.

Szállka mérhetetlenül boldog volt, pedig nem volt egyszerű, egy sünivel a hátán, biztonságosan navigálni az áramlatok között, de tudta, hogy most ez a dolga.

-Nézzétek! Ott lent! Mennyi elefánt!

-Ők a nagy orrú, nagy fülű állatok? – kérdezte Elmó.

-Bizony! Nahát, innen nézve, ezek az óriások, milyen kicsinek tűnnek! Ez aztán a móka! – harsogta a kis süni.

-Kapaszkodjatok! Leszállunk! – figyelmeztette őket Szállka.

Immár biztos talajon álltak a Süvöltő szikla lábánál.

-Ez felejthetetlen élmény volt Szállka! Köszönöm neked! Sosem fogom elfelejteni. – hálálkodott Fürki.

- Ugyan már, hiszen miattunk kerültél veszélybe, mert segítettél nekünk megtalálni a társaimhoz vezető utat. De nagyon örülök, hogy élvezted. – őszinte öröm és büszkeség töltötte el Szállka szívét. Nagyon megszerette idegenvezetőjüket.

-Hát, itt közös útunk véget ért. Innen a Süvöltőtől könnyen megtalálod az irányt, csak kövesd a Csörgő patakot, és nem tévedsz el! -tanácsolta Fürki. – Nagyon fogtok hiányozni!

- Te is nekünk! – harsogta Elmó és Memó. – De találkozunk még, ugye?

-Hát persze! -vágta rá Szállka. – Amint kiismerem magam ezen a tájon, visszajövünk, és tovább szárnyalunk együtt a felhők között. És tudod mit! Fontos dologra jöttem rá, hála neked!

-Tényleg?

-Tényleg! Arra, hogy azért, mert valami rossz történik veled, még lehet belőle csudajó dolgot kihozni! Ami rossz, az jóra fordulhat, és ahhoz, hogy bátor legyél, először félned kell.

-Ezt én most nem értem. - sopánkodott Memó.

- Jajj, pedig olyan egyszerű! – magyarázta Elmó! -  Mikor elsodródtunk a többi gólyától, mind nagyon féltünk, és kilátástalannak tűnt a helyzetünk. De aztán jóra fordult minden. Megismertük Fürkit, akiben igaz barátra leltünk, és vele együtt Afrika ezen részét is felfedeztük, és közben nagyon jól szórakoztunk, és emlékezetes kalandban volt részünk!

- Hogy ez milyen igaz! – mondta boldogan Memó!

-Sokat tanultál Szállka! Most már nyugodtan útra kelhetsz. Jó szelet kívánok, drága barátaim! - búcsúzott Fürki, a kis sünike.

-Isten veled! Hamarosan visszatérünk hozzád!

Azzal a három utazó a magasba emelkedett, és büszkén siklott a kék égen, Fürki pedig újult erővel indult haza a családjához.

Szállka most teljesen más szemmel látta a „ lenti” világot. Figyelte a patak hosszú folyását, az ott hűsülő állatok sokszínűségét, a kicsi kölykök gondtalan játékát, és közben arra gondolt, hogy mennyire hiányzik neki a családja. Szinte füleiben hallotta bátyjai Suhanó, és Röpte hangját, amint épp őt szólongatják. Gondolataiba merülve, majdnem neki repült egy óriás madárnak. Azt hitte képzelődik, de az a nagy madár nem más volt, mint két testvére Suhanó és Röpte.

-Tényleg ti vagytok azok? Hogy kerültetek ide? Hol vannak a többiek? Csak nem ti is elsodródtatok?

- Jaj, húgocskánk! Mennyi kérdés! Érted jöttünk! Téged keresünk, mióta elveszítettünk. – mondta Suhanó.

- Elhagytátok a csapatot miattam?

-Ez nem kérdés kislány! A testvérünk vagy! – válaszolt Röpte. – Mondtuk neked, hogy sokat tanultunk az elöl haladó, idősebb gólyáktól, és ennek most nagyon jó hasznát vettük!

-Mit szóltak ehhez a többiek, a szüleink?

-Azt, hogy nélküled vissza ne térjünk! -vigyorgott Röpte.

Azzal a három testvér és a két potyautas a magasba emelkedett, vidáman szelve a levegőt, majd hamarosan már meg is pillantották a Csörgő patak forrásánál pihenő gólya csapatot.

Nagy megkönnyebbüléssel, hatalmas boldogsággal fogadta mindenki Szállkáékat, és mire a kis gólya mindent részletesen elmesélt, már a hold világított rájuk kedves sárga fényével. Bizonyára sejtette, hogy innen még messze nincs vége a kalandoknak.

 

VÉGE

 

Írta:  Kissné Vasas Gabriella

 

 

Kiss Gabriella, amatőr

Ezt a mesét írta: Kiss Gabriella amatőr

Üdvözlök minden kedves meserajongót! Nagyon élvezem a meseírást, igyekszem általuk értékeket is közvetíteni az olvasó felé, mint a család, a barátság fontossága, a természet, a környezet szeretete, és az egymás segítése, támogatása. Remélem tetszeni fognak a történeteim, próbáltam nem túl magasra rugaszkodni a valóságtól, akár valós eseményként is felfoghatnánk az olvasottakat. Szeretettel ajánlom, én azzal írtam a m...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!