Füzike és Mandula kalandjai

Füzike és Mandula kalandjai.

Füzike és Mandula kalandjai

/ A nagy tölgy megmentése /

 

Szelíd harmatcseppek díszítették a cakkos faleveleket, egyetlen harmatcsepp képes volt vidámságot, huncutságot csempészni az álmos reggelekbe. Játékosan csillantak meg a pajkos napsugarak az erdő üde zöld levelein, vidám fénytáncot mutatva azoknak, akiknek a szeme képes meglátni a természet eme csodáját.  A nagy tölgy pedig, a legcsodálatosabb volt, minden fa közül. Hatalmas lombkoronájával kiemelkedett az erdőből, igazi királya lett a többi csenevész fának. Ágai közt fészkeltek az erdő legszebb hangú dalosmadarai: a barátposzáta, az őszapó, a szajkó, a csuszka és számtalan mókus biztos odújaként szolgált, itt a Barátság dombon.

Füzike, a kis süni ámulattal csodálta, a napsugarak és a szellő által létrehozott fények váltakozását. Olyan volt mintha a fények fogócskát játszottak volna a leveleken, de elkapni egymást sosem tudták.

-Te meg mit csinálsz itt Füzike? - kérdezte Galagonya a menyét.

-Te is észrevetted már milyen gyönyörűséges a napsugár, ahogyan áttör a fák lombjain keresztül?

-Csak azt vettem észre, hogy megint álmodozol Füzike.

-Lehet, de mi rossz van abban Galagonya? Egyébként pedig amit látok, az nem álom, az a valóság. Tudod szerintem mindenki annyi szépet lát a világban, amennyit hajlandó benne észre venni. - válaszolta a süni.

- Azt azért tudod ugye, hogy jelenleg a reggeli alvásidő van azoknak, akik éjjel vadászni voltak. Te is voltál, ha jól tudom. Tehát neked is aludnod kellene már.

-Igen, én is voltam. Megyek már, ne aggódj! –felelte kedvesen Füzike.

- Helyes! Rendes kis sünike vagy. Ne felejtsd el, ha most alszol nem maradsz ki a délelőtti játékidőből. – zárta le beszélgetésüket Galagonya.

Azzal indult tovább a menyét ellenőrizni, hogy minden rendben zajlik-e kis közösségükben, hiszen feladatának érezte, hogy mindenkire sajátjaként vigyázzon. Galagonya idős kora, és kissé szigorú természete ellenére nagyon is törődött az erdő állataival, szívén viselte sorsukat, csak valahogy ezt nehéz volt észre venniük másoknak. Sokan azt gondolták csak főnökösködik, és mindenkit csak ellenőrizni akar. De valójában a menyét szerette a rendet, szerette, ha minden a szabályok szerint történik. Márpedig szabályokra szükség van, hiszen ez véd meg mindenkit a veszélyektől. Így tudja biztonságban tudni a kicsiket, nehogy valami nagyobb ragadozó elragadja őket, vagy esetleg csapdába ne essenek. Békés együttélésben éltek itt az erdő lakói, kisebbektől egészen a nagyobb állatokig. Mindenki ismerte egymást, jó szomszédokhoz híven, mindig igyekeztek egymással jó kapcsolatot ápolni, és egymást segíteni.

Az erdő lassan ébredezett. Álmos kis szempárok pislogtak kifelé az odúk belsejéből, lassan szoktatva szemüket a kisállatok a fényhez. Kis idő múlva a fiatal sünik, menyétek, pelék, pockok, görények, mókusok, borzok már vidáman keresték egymás társaságát, és azt próbálták kitalálni, hogy kinek a kedvenc játékával kezdjék a napi mókázást. Az ugróverseny, a fogócska, és a kitalálósdi után következett a bújócska. Füzike annak ellenére, hogy reggel végül egy percet sem aludt, nagy örömmel vetette bele magát minden játékba. Együtt játszott testvérével Bodzával, a pocok testvérekkel Dióval, és Mogyoróval, Herminnel a hermelinnel, Borzoskával a borzzal és legjobb barátjával Mandulával a pelével.

-Szerintem ez unalmas játék!-  hördült fel Hermin.

-Miért mondasz ilyet? Mi mind nagyon szeretjük a bújócskát. – válaszolta Dió a pocok.

-Biztosan csak a szép fehér bundádat félted Hermin, azért nem akarsz koszos helyeken bujkálni. - vágta rá Mogyoró.

-Gondoljatok, amit akartok, de az az igazság, hogy már minden búvóhelyet ismerünk itt a közelben. Nincs semmi kihívás abban, hogy megtaláljuk egymást. -érvelt tovább Hermin.

-Ebben azért van némi igazság. -vélekedett Mogyoró.

-Támadt egy ötletem! – vette át a szót Borzoska. -Keressünk egy új játszóhelyet, ahol ismeretlen területen tudunk bújócskázni.

- Ez nem jó ötlet!- szólt határozottan Mandula. – Nem szabad elhagynunk a területet. Tudod, hogy tilos!

-Bizony! És ha elkap Galagonya, akkor nekünk annyi. – fejezte ki félelmét Füzike.

- Szóval ilyen gyávák vagytok! Hát akkor játsszátok csak az unalmas játékaitokat. Én keresek valami szuper szórakozást magamnak.- gőgösködött Borzoska. – Szóval, ki tart velem?

Pár perc múlva Borzoska, Mogyoró, és Dió elindultak felfedező útra az erdő ismeretlen területei felé. A két sün testvér: Füzike és Bodza, illetve Mandula és Hermin pedig csodálkozva néztek barátaik után.

-Ennek nem lesz jó vége, és mindez az én hibám. -szomorkodott Hermin. – Be kell vallanom, tényleg a bundámat féletettem attól, hogy koszos lesz. Erre tessék. Ha valami bajuk lesz az az én hibám.

-Nem lehetsz felelős mások döntéséért! Mi figyelmeztettük őket! Egyébként igazán bátor dolog beismerned az igazságot a bundáddal kapcsolatban! – bíztatta Füzike.

-Szerintük viszont ők a bátrak, mi pedig gyávák vagyunk. – bánkódott tovább a hermelin.

-Szerintem viszont az a bátor, aki ki áll a döntése mellett, és nem megy bele veszélyes, indokolatlan butaságokba. – vágta rá Mandula.

-De nem kellene szólnunk valakinek? -aggodalmaskodott Hermin.

-Még ne! Reméljük nem lesz semmi bajuk!

A négy barát Füzike, Bodza, Mandula, és Hermin így már nem nagyon találta a helyét, nem volt kedvük játszani sem. Aggódtak barátaikért. Sajnos azonban hamarosan beigazolódott félelmük. Dió sietett vissza hozzájuk, azzal, hogy Borzoska beleesett egy vakondtúrásba, és nem bírják őt onnan kihúzni, ketten kevesek hozzá. Több se kellett Füzikééknek, szaladtak is bajba jutott barátjukon segíteni. Ismeretlen kis tisztásra értek, Füzike nem is figyelte az utat, csak szaladt Dió után. Hamar meglátták Borzoskát, aki félig becsúszva a vakondlyukba, várta a segítséget, Mogyoróval az oldalán. Ekkor a felmentősereg körbeállta a borzot, mindenki fogta, ahol érte, és csak húzták, húzták, míg végül nagy erőlködések árán sikerült kihúzni Borzoskát a gödörből. Megkönnyebbülve feküdtek mind a fűben, pihegve, szuszogva, fáradtan. Váratlanul Mandulából előtört a nevetés. Hamarosan már mind együtt nevettek, ahogy felidézték a látványt. Igazán vicces volt Borzoska amint félig beszorulva próbált kikecmeregni a szűk lyukból. Amint abba tudták hagyni a nevetést Borzoska szólalt meg először.

-Köszönöm barátaim. Nélkületek sosem tudtam volna kiszabadulni a csapdából.

Erre ismét mind kacagni kezdtek.

-Tudjátok nagyon rendes tőletek, hogy segítettetek, főleg azok után, ahogy beszéltem veletek. Már nagyon szégyellem magam. Meg tudtok bocsájtani nekem?

-Hát persze! Hiszen a barátok nem is tudnak igazán haragudni egymásra. -válaszolt mindenki nevében Füzike.

-Valóban csodás ez a hely. Ha nem indulsz el, és nem esel bele a gödörbe sosem láthattuk volna meg ezt a tisztást! - vélekedett Bodza.

-Igen, de igazatok volt! Veszélyes elhagyni az ismert, biztonságos területünket! -folytatta Borzoska.

- Én inkább úgy mondanám, veszélyes úgy elindulni, hogy nem szólunk róla senkinek, és nincs velünk felnőtt kísérő! - mondta Mandula.

-De ha már úgyis mind itt vagyunk, játszhatnánk egy bújócskát! – vetette fel Mogyoró.

Gyors tanakodás után végül abban maradtak, hogy egy bújócska belefér, ha már úgyis itt van mindenki.

-De én számolok! - kiáltotta Hermin.

 -Ugye, hogy nem akarod, hogy koszos legyen a bundád? - incselkedett Dió.

- Kezdem a számolást! – zárta le a témát sértődötten Hermin.

Mindenki időben talált magának megfelelő búvóhelyet. Füzike nagyon büszke volt magára, egy fa odvában húzta meg magát. Bent egészen sötét volt, és a külvilág hangjai csak halk neszként szűrődtek be. Biztos volt benne, hogy itt nem találják meg, övé a legjobb búvóhely. Azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy mennyire igaza lesz. Hermin időközben már mindenkit megtalált, pedig igazán nem volt könnyű dolga.  Mindenkit, kivéve Füzikét. Már mindenki őt kereste. Szólongatták, benéztek minden bokor mögé, de csak nem került elő. Mivel úgy gondolták tényleg mindenhol keresték, arra jutottak, hogy biztosan visszaindult az otthonukba aludni. Bodza ugyanis elmesélte nekik, hogy Füzike reggel semmit sem aludt, így biztosan elálmosodott, hazament, és csak azért nem szólt róla senkinek, mert nem akarta megzavarni a játékot. Ez elfogadhatónak tűnt mindenki számára, kivéve Mandulát. Ő úgy vélte ez nem vallana Füzikére, ő szó nélkül biztosan nem hagyná itt őket.

-Arra gondoltam, én még maradok egy kicsit, hátha mégis itt van valahol Füzike. - szólalt meg Mandula.

-Ne légy buta! Hiszen már kerestük mindenhol! Ha itt lenne már megtaláltuk volna. – válaszolt Dió.

- Akkor én is maradok, hisz az én testvérem. – jelentette ki Bodza.

- Nem! Te csak menj haza, és fedezd őt, és engem ha keresnének! – adta ki az utasítás Mandula.

-Ebben igaza van. -szólalt meg Borzoska.

- Hát jó! Legyen! -egyezett bele Bodza.

Azzal Bodza, Dió, Mogyoró, Hermin, és Borzoska elindultak visszafelé, bízva abban, hogy Füzike már biztosan rég otthon van, és az igazak álmát alussza.

Az alvásban nem tévedtek. Füzike tényleg az igazak álmát aludta, csak épp nem otthon. Nagyon kimerült a délelőtti izgalmakban, és persze előtte sem aludt, ahogyan kellett volna. A fa odva pedig olyan békés fészket kínált számára, amelyben bárki a legmélyebb álomba tudott volna szenderülni.

Ebből a nyugodt szundikálásból Füzikét, hangos, ütemes kopogás riasztotta fel. Hirtelen azt sem tudta hol van, és mi történik körülötte.  Az ütemes dobolás már a fejében lüktetett, mikorra ráeszmélt hogyan került a fa kényelmes odvába. Gyorsan előjött a rejtekéből, megijedt hogy egyedül maradt ezzel a zajos tamtamolással, és elkezdte keresni barátait. Amint láthatóvá vált Füzike, Mandula rögtön észrevette, és odaszaladt hozzá.

-Jaj Füzike! Hol voltál? Már nagyon aggódtunk érted.

-Elbújtam a nagy fa odvában, és még vártam, hogy Hermin megtaláljon, elaludtam. -szégyenkezett a sünike. – A többiek hol vannak?

- Visszamentek, mert már nagyon későre járt az idő. Ami azt jelenti, most már igazán otthon kellene lennünk!

-Te pedig itt maradtál miattam? – hatódott meg Füzike.

-Persze! Erre valók a barátok! Biztos voltam benne, hogy nem mentél volna el szó nélkül.

- Nagyon köszönöm! Igaz barátom vagy Mandula!

- Ez csak természetes. Kész szerencse, hogy felébredtél, különben tényleg sose találtalak volna meg.

- Igazából nem szerencse! – mosolygott Füzike, majd elmesélte milyen zaj riasztotta fel.

- Vajon mi lehetett az? Gyere nézzük meg!

Füzike és Mandula halkan odaosontak az odvas fa aljához, és a hang irányába emelték tekintetüket. Csodaszép madarat pillantottak meg, a fejük fölött. Fekete-fehér tollazat díszítette testét, feje búbján piros folt díszelgett, mintha csak egy pici sapka lenne a kobakján.

-Hát te meg ki vagy? -szólította meg bátran Mandula a madarat.

-Szia! Kopi vagyok, a fakopáncs. Benned kit tisztelhetek?

-Mandula vagyok, a kis pele, ő pedig a legjobb barátom Füzike, a sün.

-Mit csinálsz szegény fával? Mit ártott neked, hogy így ütögeted, meg kopogtatod? – vonta kérdőre Füzike a fakopáncsot.

-Az igazság az, hogy én nem bántom a fákat, éppen gyógyítom őket. Megszabadítom őket az élősködő, és pusztító bogaraktól, rovaroktól, hernyóktól, és közben jóllakom velük.

- Vagy úgy! -álmélkodott Füzike. – Hiszen ez nagyszerű! De a kopácsolás hangjára nem szaladnak el ezek az élősködők?

- Arra már nincs idejük! -mondta büszkén Kopi.

-Nahát! Ez tényleg nagyon szuper! Még sose hallottam ilyet! – lelkendezett Mandula is, pedig ő jobban ismerte az erdő lakóit, mint Füzike. – És ez tényleg jó a fának? Úgy értem nem fáj neki?

- Egyáltalán nem! Kifejezetten szeretik! Főleg, hogy így biztosan megmenekülnek a pusztulástól! – ezzel Kopi elkezdte mesélni hány fának segített már megszabadulni a kártevőitől. -Nade most már elég a meséből! Rengeteg huncut apróság van még itt a fán. Dolgoznom kell, ha nem haragszotok.

-Dehogy! Hálásan köszönjük a tanítást és a történeteket! Nekünk is indulnunk kell sajnos! -búcsúzott Füzike, akit teljesen ámulatba ejtettek a hallottak.

-Bizony! Indulás barátom! Minden jót Kopi!

-Isten áldjon benneteket is!

A két jóbarát útnak indult.

-Mandula! -kezdte Füzike. - Hálás vagyok neked, amiért itt maradtál! Attól tartok egyedül vissza se találtam volna.

-Na gyere te bújócskabajnok! Útközben megmutatom neked azokat a jellegzetességeket, amiket figyelembe kell venned minden utad során. Meg kell jegyezned az egyedi bokrokat, a különleges formájú fákat, figyelned kell a nap állását, a madarak fészkét, az odúkat, és ha víz mellett mész el, akkor annak melyik partján haladsz, látsz – e benne furcsa alakú követ. Míg haza nem értek Mandula sok hasznos információt adott át Füzikének, és tanította az erdő rejtelmeire.

Megérkezésükkor kisebb felfordulás fogadta őket. Először azt hitték, hogy az ő eltűnésük okozta a kalamajkát, ám Bodza hamar észrevette őket, és elmesélte mi történt.

-Képzeljétek, a nagy tölgyfa tele lett hangyákkal, hernyókkal, és mindenféle csúf bogarakkal.  Hugó bácsi szerint nagy a baj. Akár el is pusztulhat a fa!

- Ha már Hugó, a bölcs bagoly is aggódik akkor tényleg komoly problémával állunk szembe. – szomorodott el Mandula.

-Biztos ez? Nem lehet tenni valamit ellene? Az a legszebb fa a környéken, és a legszebb éneklő madaraink otthona is. – esett kétségbe Füzike.

-Meg a te kedvenced! Tudom Füzike! Hugó bácsi szerint lenne egy megoldás, de gyorsan kell cselekedni! Egy harkályra lenne szükség! Ő meg tudná menteni a fát a pusztulástól!

-Egy harkály? Az meg mi? – kérdezte Füzike.

- Egy olyan madár, amelyik elpusztítja a kártevőket. Van egy másik neve is, valami kopácsoló, azt hiszem! -mondta bizonytalanul Bodza!

-Egy fakopáncs! - kiáltotta egyszerre Füzike és Mandula.

- De hiszen mi ismerünk egyet, épp most találkoztunk vele! - mondta Füzike.

- Az nem lehet! Hugó bácsi szerint hónapok óta színüket se látta erre felé! – mondta Bodza.

- De bizony egy itt van a közelben! Elmegyünk, és megkeressük! -lelkendezett Mandula.

- De előbb szólni kell a szüleinknek, Hugó bácsinak, na meg Galagonyának!

- Nem bánom, de siessünk!

Így történt, hogy Füzike és Mandula elmeséltek mindent, attól kezdve, hogy hogyan jutottak el a távoli tisztásra, és hogyan találkoztak Kopival.

-Úgy látom egy kis büntetés kijárna minden elcsatangolónak, de mivel erre most nincs lehetőség, eltekintek tőle, de még fogunk róla beszélni, ezt megígérhetem. -mondta szigorúan Galagonya. – Viszont Füzike és Mandula felvállalta, hogy akár komoly büntetést is kaphatnak az elkóborlásért, mégis a fa megmentésének érdekében, szóltak a fakopáncsról. Ezért hálásak vagyunk nektek.  Most pedig induljunk hamar, keressük meg azt a fakopáncsot! – zárta le a témát Galagonya.

Most már Füzike is könnyűszerrel visszatalált a kis tisztásra, hála Mandula bölcs tanításának. Ahogy megérkeztek gyanús csönd fogadta őket. Rosszat sejtettek. Az odvas fához érve, sehol sem találták Kopit. Szólongatták, hívogattak, de nem jött válasz. Nagyon elszomorodtak Füzikéék, minden reményük Kopiban volt, és ez most szertefoszlott.

Egy barátcinege szólította meg Füzikééket, látva elkeseredésüket.

-Szervusztok! Kit kerestek?

-Ki szólt? -kérdezte Mandula.

-Nézd csak! Ott a fa bal oldalán, azon a vékony ágon ül egy kis barátcinege. -válaszolt Galagonya. – Kedves kismadár, mi egy fakopáncsot keresünk. Nem rég még ennél a fánál látták a barátaim. Nem tudod véletlenül hol találhatjuk meg?

- Tudom kiről van szó. Beszéltem is ma vele. Azt mondta, csak átutazóban van erre felé, a barátaihoz tart a Zöld Ligetbe.

- A Zöld Ligetbe? Még sosem hallottam róla. – gondolkodott hangosan Galagonya.

- Akkor most mi lesz? Ennyi? Feladjuk? – kérdezte Mandula.

-Nem! – felelte határozottan, tőle meglepő magabiztossággal Füzike. – Megkeressük! A nagy tölgyfáról van szó, és a madarak otthonáról. Nem adhatjuk fel! Mond kedves cinege, hogy jutunk el a Zöld Ligetbe?

- Jól figyeljetek, elmondom merre induljatok! Sajnos én nem tudok veletek tartani a tojáskáim miatt, de segítek, ahogyan tudok. Szóval elindultok azon a kis ösvényen a borókabokor mellett, és az levisz titeket egészen egy kis forrásig, a Csobogóig. Ott találtok egy hosszú gesztenyefasort, nem lehet eltéveszteni. Na most a fasor negyedik fáján lakik egy nagyon kedves barátom: Dalala, a fülemüle. Az éneke összetéveszthetetlen, könnyen rátaláltok, és mondjátok el neki, hogy Lille a barátcinege küldött titeket. Dalala biztosan segíteni fog a továbbiakban.

-Igazán köszönjük Lille! Nagyon hálásak vagyunk neked! Isten áldjon!

Egy perc sem telt bele és Füzike, Mandula, és Galagonya már a kis ösvényen haladtak libasorban. Vidám, tarka-barka virágok szegélyezte úton haladtak, közben Galagonya minden apró jelre felhívta a figyelmüket, nevelve, tanítva őket, hogyan és mi alapján közlekedjenek ismeretlen területen. Mire kell figyelniük, mennyire kell óvatosnak lenniük, milyen veszélyek leshetnek rájuk, és hogyan tudják azokat elkerülni. Füzike és Mandula csak úgy szívta magába a tudást, mintha ettől függene küldetésük sikere.

Könnyen megtalálták a Csobogó forrást. Szemet gyönyörködtető látvány tárult eléjük, ahogy a friss, csillogó víz, a sima kövekre csapódik, pár vízcseppet fröcskölve széjjel. A víz zuhanó hangját gyönyörű madárdal tette teljessé, és a gesztenye soron átszűrődő napfény igazán békés, és meghitt hangulatot teremtett. Csodálattal hallgatták, a fülemüle mesés énekét. Ahogy az ének abbamaradt, megszólították Dalalát.

-Kedves Dalala! Igazán gyönyörű az éneked! Sose hallottunk ehhez hasonlót! – dicsérte Füzike a fülemülét.

Majd a bemutatkozásuk után, röviden elmesélték, mi járatban vannak erre, hogyan jutottak el idáig, és miben kérnék Dalala segítségét.

-Természetesen segítek, amiben tudok, de attól tartok ma már nem tehetünk semmit. Hamarosan besötétedik, és veszélyes lenne elindulni éjjel. Azt javaslom maradjatok itt éjszakára, biztosan megéheztetek, vacsorázzatok meg, pihenjétek ki magatokat, és reggel újult erővel elindulunk a Zöld Ligetbe.

-Nagyszerű! Köszönjük a kedves vendégfogadást Dalala. – hálálkodtak a vendégek.

-Fogsz még énekelni? Nagyon jó lenne hallgatni még egy kicsit. -kérlelte Füzike a fülemülét.

-Hát persze! Örömömre szolgál.

Az este békésen telt. A forrásnál rengeteg állat jelent meg felfrissülni. Füzike és Mandula sok új ismeretséget kötött, kedves kis állatokkal találkoztak, közben pedig az itt élő énekesmadarak koncerteztek, Dalala vezetésével. Galagonya igyekezett minden hasznos információt begyűjteni, ami a küldetésük szempontjából fontos lehet.

Másnap reggel a nap lassan kezdte mutatni magát, lassan araszolt fel az égbolton, de az erdőben a dús lombkoronák miatt, viszonylag sötét volt. Galagonya szinte elsőként ébredt, és a patakhoz igyekezett kortyolni a tiszta vízből. Gondolataiba mélyedve, megfeledkezett arról, mire figyelmeztették őt az itt lakó állatok, és megtörtént a baj. A kövek ugyanis sima és nedves felszínük miatt, igen csúszósak voltak. Ha egy kicsit is figyelmetlen valaki, rögtön belecsúszik a patakba. A menyét lélekjelenlétének köszönhetően, nem csúszott bele teljesen a vízbe, de sajnos megsérült. 

Füzike és Mandula valamivel később ébredtek, egy kellemes ébresztő dalra, a vörösbegy énekére. Hamar a hang irányába indultak, és ekkor pillantották meg egy gesztenyefa tövében Galagonyát. Körülötte szorgoskodott három kis mókus, Marci mókus, Ákos mókus és Dorottya mókus. Az este már találkoztak velük, ők látják el, és gondozzák a sérült állatokat. Ahogy közelebb értek Galagonyához látták, hogy a hátsó mancsa be van kötözve széles lapulevelekkel.

-Jaj, mi történt Galagonya? - szaladtak hozzá ijedten útitársai.

-Megcsúsztam a köveken, és megsérült az egyik mancsom. Sajnos nem tudok veletek tartani a Zöld Ligetbe, egyedül kell megtalálnotok Kopit.

-De mi egyedül hogyan tudnánk? -rezzent össze Füzike és Mandula.

-Sokat tudtok az erdőről, biztos vagyok benne, hogy innen magatok is boldogulni fogtok.

-Én ebben nem vagyok olyan biztos. -bizonytalankodott Füzike.

-Én viszont igen! Meg tudjuk csinálni! – lelkesedett fel Mandula.

-Helyes! És most készülődjetek, Dalala elkísér titeket. Indulnotok kell hamar! – bíztatta őket Galagonya.

-Veled mi lesz Galagonya?

- Ó, én a legjobb ellátást kapom! Ők itt Marci, Ákos, és Dorottya mókusok! Ők az állatok gyógyítói! Gondoskodnak rólam, míg visszatértek!

-Rendben, akkor próbáljunk szerencsét!

-Sok sikert kicsikéim! Rajtataok múlik a nagy tölgyfa, és a rajta fészkelő madarak sorsa.

A gyors reggeli és búcsúzkodás után Füzike, Mandula és Dalala útnak indultak. Hatalmas fák árnyékában követték Füzikéék a fülemülét. Idegen szemnek ez az erdőrész is olyannak tűnhetett, mint bármelyik másik, de Füzike és Mandula szemét nem lehetett megtéveszteni. Errefelé sokkal dúsabb, sűrűbb és zártabb volt az erdő, napfényből is kevesebb jutott be, mégis minden nagyon békés és megnyugtató volt. Dalala nagyon jól kiismerte magát. Sokszor meg kellett állnia bevárni a földi barátait, de nem bánta. Ilyenkor mindig beszédbe elegyedett más erdei madarakkal, vagy énekével szórakoztatta a hallgatóságot.

Olykor Füzikének és Mandulának meg kellett bújnia egy- egy bokor árnyékában, ha veszélyt éreztek. Amikor nyílt terepen keltek át, a nagy madarak támadásaitól kellett tartaniuk, mint a kerecsensólyom, vagy a parlagi sas. Ilyenkor úgy védekeztek, hogy mindenféle leveleket, és kisebb gallyakat erősítettek a hátukra, így teljesen bele tudtak olvadni a környezetükbe, és a nagy madarak nem vették őket észre.  Először egy vaddisznó család keresztezte útjukat, nagy lármával jelezve érkezésüket. De előfordult, hogy Dalala figyelmeztette őket, hogy egy róka közeledik feléjük, bújjanak el amilyen gyorsan csak tudnak! Hála Galagonya tanításának, illatos virággal kenték be magukat, és illatos virágport szórtak magukra, így tudták megtéveszteni a róka orrát.

Füzike először nagyon meg volt rémülve, de később mikor sikerült megúszniuk a rókával való találkozást, elkezdte élvezni az utazást, és közben igyekezett minden olyan bokrot, követ, fát megjegyezni, ami később a tájékozódásban segítségére lesz. Úgy gondolta ez jó gyakorlat lesz neki, de nem szól róla senkinek, mert ha mégsem sikerülne jól a megfigyelése, és ezt a többiek is megtudnák, akkor nagyon rosszul érezné magát. Mandula ellenben teljes biztonságban érezve magát Dalala vezetésében, nem győzött betelni a sok színes, új látvánnyal, illatokkal. Mindketten nagyon élvezték, mikor egy kisebb őzike csoportot láttak meg a fák között pihenni. Arról nem is beszélve, mennyi mókus lakott ezen az erdő részen. Sokkal több, mint feléjük, és a színük is kicsit sötétebb volt. Ekkor eszébe jutott Füzikének Galagonya. Hiányzott neki a menyét, de abban biztos volt, hogy a három kismókus szeretettel ápolja őt, és sérült mancsát.

-Szerinted messze vagyunk még a Zöld Ligettől? -kérdezte Mandula a sünkiét.

-Nem tudom, de nagyon elfáradtam. Már lassan lefelé megy a nap, azt hittem mostanra már odaérünk.

-Én is így gondoltam. Az egyik pézsmapocok este a Csobogónál azt mondta, hogy egy napi járásra van onnan.

-Talán kérdezzük meg Dalalát! – javasolta Füzike.

-Rendben.

Egy bükkfa ágánál várta őket a fülemüle, és ekkor próbáltak óvatosan érdeklődni a sünikéék.

-Kedves Dalala! Elég nagy utat tettünk már meg, kicsit elfáradtunk, meg tudnád mondani milyen messze járunk még?

-Tudom, hogy nektek nehezebb az út, így gyalogosan! Igyekszem lassan haladni. Azzal a tempóval is sötétedésre a Zöld Ligetben leszünk!

-Szuper! Köszönjük Dalala! Akkor menjünk is hamar! - kapott új erőre Mandula!

Valóban majdnem besötétedett, de így is látható volt a táj minden szépsége: a fű élénk zöld volt, amerre a szem ellátott óriás gombák pöttyözték a pázsitot, a fák tele voltak fészkekkel, egyik -másik ágon még méhkaptár is csüngött. Biztosak voltak abban, hogy a fakopáncsok fészkei is itt vannak valamelyik fán. Utazóink nagyon megkönnyebbültek, hogy végre megérkeztek, szinte aléltan terültek el a selymes fűben. Boldogok és elégedettek voltak. Dalala közben körbejárta a fészkeket, beszélgetett az itt élő madarakkal, és mégis egyre szomorúbbnak, és csalódottabbnak tűnt. Gondterhelten telepedett le Füzike és Mandula mellé.

-Sajnos nagyon-nagyon rossz hírem van barátaim. Nagyot hibáztam, és erre csak most jöttem rá.

-De hát miről beszélsz Dalala? Hisz itt vagyunk a Zöld Ligetben, hála neked! -érvelt Füzike.

-Azt hiszem tudom mire gondolhat Dalala. Nincsenek itt a fakopáncsok, nincs itt Kopi ugye? Elkéstünk. -mondta elkeseredetten Mandula.

-Nem Mandula, nem erről van szó! Mint mondtam, én hibáztam. Ez ugyanis nem a Zöld Liget, hanem a Zöld Lugas.

-Micsoda? De hát az, hogy lehet?

-Nos rossz irányba fordultam a juharfáknál. Most beszéltem az erdei pinttyel, ő mondta, hogy a juharfáknál a gyertyános irányába kellett volna kanyarodnunk, mi pedig a fenyvesek felé jöttünk, ide a Zöld Lugasba.

-Emlékszem a juharfákra, nincsenek messze! -mondta büszkén, lelkesen Füzike.

-Igen, de ma már nem tudunk visszafordulni, túl sötét van, úgy sajnálom! – sírdogált a fülemüle.

- Ne sírj Dalala! Előfordul az ilyen bárkivel. Semmi baj! Bíznunk kell benne, hogy még így is időben visszaérünk a nagy tölgyhöz Kopival együtt. – vigasztalta Füzike.

- Így van! Minden rendben lesz! – bizakodott Mandula, de valójában nagyon aggódott, hogy tényleg sikerrel jár-e küldetésük.

-Megteszek mindent, amit csak kértek, igyekezni fogok jóvá tenni a hibámat. – szipogott tovább a kis fülemüle.

-Tudjuk Dalala! De te is tudd, hogy nélküled semeddig se jutottunk volna el, szóval nagy segítség a vezetésed. -bátorította Mandula.

-Így van! És azt se feledd, hogy hibázni mindenki szokott, de beismerni a hibát, és vállalni érte a felelősséget, nos azt csak a legkülönlegesebbek tudják! És te ilyen vagy kedves fülemüle. – mondta őszintén Füzike.

-Jaj, barátaim, nem is tudom mit mondjak! – hatódott meg a kismadár.

Így aztán mindhárman azon voltak, hogy megoldást találjanak, hiszen kezdtek kifutni az időből, és minél előbb a Zöld Ligetbe kell érniük.

-Az biztos, hogy gyalogosan több időt vesz igénybe, mint repülve. Mi lenne, ha csak én mennék? -javasolta Dalala.

-Attól tartok az nem jó. Te nem ismered Kopit, és ő sem ismer téged. Ha mi is ott lennénk, nagyobb esélyünk lenne őt meggyőzni, hogy jöjjön velünk a Barátság dombra, és mentese meg a nagy tölgyet. – vélekedett Füzike.

-Igazad lehet. Akkor nincs más megoldás! Napkeltekor azonnal útnak indulunk! -jelentette ki a fülemüle. – Jó pihenést nektek addig is! Holnap ismét hosszú nap vár ránk.

Miután Dalala elment lepihenni, Mandula szólalt meg bánatosan.

-Füzike, én úgy aggódom. Tudom, hogy Dalala jót akar, de mi van, ha megint eltévedünk? Az az igazság, hogy nem figyeltem az útra, annyira elvarázsolt az új táj, és biztos voltam abban, hogy az idegenvezetőnk tudja merre kell mennünk.

-Hát csak ez a baj? – mosolygott büszkén Füzike. -Tudod én viszont mindent megfigyeltem, és megjegyeztem, és csukott szemmel is elvezetlek a juharfákig. Ott kell elkanyarodnunk a gyertyános erdő felé, ami már szinte a Zöld Liget ajtaja.

-Nahát Füzike! -csodálkozott Mandula. – Ezt már nevezem. Úgy látom nagy meglepetéseket fogsz te még nekünk okozni.

-Ne felejtsük el, hogy tőled, és Galagonyától tanultam mindent, amit tudok.

Így aztán valamivel nyugodtabban, és egy kis vacsora után álomba szenderültek a kis állatok, rápihenve a következő napra.

A napfelkeltét el se lehetett volna téveszteni, reggeli madárdal hívta ébredésre az alvókat, meleg sárga, és narancssárga színek festették meg az eget, hűs lágy szellő simított végig a zöld füvön. Füzike, Mandula és Dalala pedig újult erővel felvértezve indult el a Zöld Liget irányába. A fülemüle kissé veszített magabiztosságából, a korábbi tévedése miatt, de szerencsére ott volt a kis süni. A kis süni, aki végig bátorította, és megerősítette őt abban, hogy jó irányba haladnak. A kis süni, aki pontosan emlékezett minden fára, bokorra, fészekre, virágra és illatra. A kis süni, aki mostanra szépen, csöndesen, szerényen a csapat vezetőjévé vált. Hamar visszaértek a juharfákhoz, és meg is látták a kis ösvényt a gyertyánosok felé. Boldogon indultak el ezen az ösvényen, úgy vélték innen már semmi nem állhat az útjukba. Ahogy egyre beljebb haladtak a fák között, édes hang ütötte meg fülüket: a fakopáncsok hangja. Megérkeztek. Sikerült! Szinte szaladtak a hang felé, mikor egy mély árokban futó patak útjukat állta.

-Ez nem lehet igaz! Ez nem igazságos! Már itt vagyunk a célnál!  -mérgelődött Mandula.

Füzike csöndben gondolkodott, majd megkérte Dalalát repüljön el a patak mindkét irányába pár métert, hogy lát-e esetleg valahol, egy biztonságos átkelőt a számukra. Hosszú percek teltek el, mire Dalala visszatért, de sajnos nem szolgálhatott jó hírrel. Nincs sehol egy híd, egy palló, egy kidőlt fa, semmi, ahol át tudnának menni a patakon. A nagyobb állatok persze egy ugrással átérnek a túlsó partra, de ők olyan kicsik, hogy menten elsüllyednének.

-Most mit tegyünk? -kérdezte Dalala.

-Nos, amíg te a patak fölött repültél, átkelőhelyet keresve, gondolkodtam. Lenne egy megoldás Mandulának és nekem, bár kissé merész.

-Az nem számít, mond Füzike, mi az és csináljuk! -sürgette Mandula.

-Várj, hadd gondoljam végig, hogy tényleg elég biztonságos-e.

-Rendben, szólj mi kell hozzá, és intézem! -monda a pele.

-Ok. Menni fog. Tudod, hogy mennyire szeretem az erdő minden növényét, és milyen sokat elnézegetem őket naphosszat, így ismerem is némileg őket, és a tulajdonságaikat.

-Igen, ez így van. Tehát?

-Tehát az a kérdés, hogy bízol bennem?

-Füzike csodálatosan vezettél minket ide, és imádod a természetet, és azt is tudom, hogy engem biztosan nem hoznál kockázatos helyzetekbe. Szóval, igen teljes mértékben bízom benned. -válaszolt teljes őszinteséggel Mandula.

- A pitypang a megoldás!

-Mi?

-Bizony! -mosolygott huncutul Füzike. -  Mit szólnál egy kis repüléshez?

-Hogy mihez?

-Egyszerű! Rengeteg dús pitypang van itt. Szedünk 2-2 csokorral a mancsainkba, aztán azon a kis lejtőn nekifutunk, és csak hagyjuk, hogy a szél tegye a dolgát, és átrepítsen bennünket a túloldalra. Na mit szólsz?

-Ha te szerinted ez működhet, akkor kezdjük szedni azokat a pitypangokat, mielőtt meggondolom magam! - felelte a pele.

-Ne aggódjatok mellettetek leszek, és segítek, ha baj lenne. – erősítette őket Dalala.

Összegyűltek a csokrok. A süninél is két csokor, volt és a pelénél is. Szerencsére a szélirány is éppen megfelelő volt. Bátran, mindenre elszántan álltak a dombtetőn, kezükben a sok pitypang, és akkor Füzike visszaszámolt.

-Három, kettő, egy! Repülés!

Futottak a domb aljáig, - közben nem sok pitypangot veszítettek, - és amikor a domb aljához értek egy nagy ugrással a szél felkapta őket, és vitte őket magával a kis patak fölött, át a túloldalra. Közben a fülemüle végig mögöttük volt, ha kell segít, bár elbírni nyilván egyik állatot sem bírta volna, de a kis segítség is segítség. A földetérést nem igazán dolgozták ki, de egy kisebb bukfenc megoldotta ezt a kérdést is.

-Juhuuu!! Sikerült! Megcsináltuk! -egymás hangját túlkiabálva ugráltak örömükben.

Miután kissé megnyugodtak, felszabadultan mentek a harkályok kopogó hangja felé, a Zöld Ligetbe. Rengeteg fakopáncsot láttak és hallottak, ahogy egyre közelebb értek. Olyan volt, mint valami nagy koncert, a fakopáncsok kopogtak, doboltak, az énekesmadarak pedig énekeltek. Csodálatos összhangban voltak. Beletelt egy kis időbe mire megtalálták Kopit, a sok fakopáncs között.

-Szervusz kedves Kopi! De jó, hogy megtaláltunk! – köszöntötte őt elsőként Mandula.

-Szia Kopi! Emlékszel még ránk? – kérdezte Füzike.

- Sziasztok Füzike és Mandula! Hogyne emlékezék rátok! Nemrégiben találkoztunk, és milyen jót beszélgettünk! Mi járatban vagytok erre? -fogadta őket kedvesen Kopi.

-Igazából téged keresünk!

-Engem? Akkor szerencsétek van! Már nem sokáig maradok itt. Hamarosan ugyanis új helyet kell keresnem magamnak és a barátaimnak. Mint látjátok, vagy inkább halljátok túl sokan vagyunk már itt, nem tud mindenkit eltartani ez a Liget.

-Ez nagyszerű! – vágta rá Mandula.

-Ezt hogy érted?

-Mi azért kerestünk téged, mert szeretnénk megkérni, hogy gyere el hozzánk, a Barátság dombra. Van ott egy gyönyörű, hatalmas tölgyfa, amely rengeteg barátunk otthona is egyben. De most sajnos a pusztulás veszélye fenyegeti.

- Így igaz. -vette át a szót Mandula. -Arra kérünk gyere el hozzánk, és gyógyítsd meg a fánkat! Csak rád számíthatunk!

-El tudsz akkor jönni? -kérdezte Füzike.

-Nem is tudom. Más terveim voltak. Szeretnék segíteni nektek, de a barátaimat se szeretném itt hagyni. Túl sokáig vándoroltam egyedül, és most olyan jó megint a barátaim körében lenni.

- Hát hozd magaddal őket is. Van ott fa bőven. Lakhattok ott mindnyájan.  Te magad is láthattad a környéket, igazán otthonos, és barátságos.

-Nem bánnátok, ha őket is magammal vinném? -kérdezte Kopi.

-Persze, hogy nem! – mondta Füzike. -Minél nagyobb egy közösség, annál több a móka, és a jókedv is!

-Rendben. Megbeszélem velük, addig pihenjetek, és lakmározzatok. Úgy látom rátok fér mindkettő. – mosolygott Kopi.

A kis kalandorok bizony örültek a pihenőnek és a finom falatoknak is. Közben megismerkedtek néhány itt élő kisállattal, Dalala pedig becsatlakozott az itteni kórusba. A nap ekkor már magasan járt, igencsak benne voltak a délelőttben. Kopi jelent meg boldog mosollyal az arcán.

-Kedves Füzike és Mandula, megbeszéltük a barátaimmal a dolgot. Köszönjük a szíves meghívást, örömmel elfogadjuk, és természetesen segítünk a nagy tölgynek megszabadulni a kártevőktől. Viszont lenne egy javaslatom, ha nem bánnátok.

-Persze, mond csak, hallgatunk! – mondta Mandula.

- Szerintem az lenne a legjobb, ha mi most a barátaimmal útnak indulnánk, hogy minél előbb odaérjünk a Barátság dombra. Ti lassabban tudtok haladni, ezért inkább célszerűbb, ha mi előre megyünk, és ott találkozunk.

- Remek ötlet! Igazán nagyon hálásak vagyunk neked Kopi, és a barátaidnak! Mikor megérkeztek csak keressétek Hugó bácsit, ő majd mindenben segít. – mondta őszinte hálával és boldogsággal Füzike. -Tudjátok az utat?

-Amelyik kis tisztáson találkoztunk, addig igen, de onnan, ha elmondanád a pontos utat a nagy tölgyig az nagyon jó lenne.

Füzike a legnagyobb részletességgel, és pontossággal elmondta Kopinak merre kell mennie, és hogyan talál oda a Barátság dombra. Így aztán a fakopáncsok gyorsan elbúcsúztak az itteni harkályoktól, és elindultak új otthonuk felé. Füzike, Mandula és Dalala pedig visszaindultak a Csobogó forráshoz, oda, ahol Galagonya már biztosan nagyon várta őket. Az út során Füzike mondta az utat, mindenre jól emlékezett, és veszélyek nélkül valamivel sötétedés után meg is érkeztek Dalala otthonához, a gesztenyefasorhoz. Micsoda megkönnyebbülés és boldogság volt Galagonyának viszont látni a sünit, és a pelét. Nagyon büszke volt rájuk, hogy ilyen szépen helyt álltak, megtalálták a harkályt, és biztonságban, sértetlenül visszaértek.

-De örülök, hogy látlak titeket! Nagyon ügyesek és bátrak voltatok! Mondtam, hogy sikerrel jártok!

-De honnan tudod Galagonya, még nem is mondtunk semmit? – kérdezték tőle.

-Bizony késő délután több tagú harkálycsapat repült el felettünk, és egyenesen a Barátság domb irányába tartottak.

-De jó akkor már bizonyára teszik a dolgukat! – mondta Füzike. -Hogy van a mancsod? Meggyógyult már?

-Köszönöm tökéletesen rendben van, hála Marcinak, Ákosnak és Dorottyának. Alig várom, hogy mi is útra keljünk!

-Reggel induljunk is napfelkeltekor! -javasolta Mandula.

A reggeli búcsúzkodás kissé hosszúra sikerült, nagy barátságok kötődtek az itt élők, és a Barátság domb lakói között. De abban megállapodtak, hogy hamarosan újra találkoznak, talán akkor Galagonyáék látják vendégül új barátaikat.

Galagonya csak lassan tudott még haladni, de így is mire a nap az ég legmagasabb pontján pihent, a kis csapat már közelről hallotta a harkályok ütemes dobolását. Vidám kis fogadóbizottság szaladt a megfáradt vándorok elé, tekintetükben hála, boldogság, és büszkeség tükröződött. Az egész délutánt együtt töltötték a domb lakói, körben ülve a meggyógyult nagy tölgyfa alatt, és hallgatták Füzike és Mandula kalandokkal teli útjának történetét.

VÉGE

Írta: Kissné Vasas Gabriella