A ZSEB

A ZSEB.

Ez a kis mese abból az alkalomból íródott hogy elsőszülött unokám ezt a szót mondta ki előszőr.

                                                         A  ZSEB

        Honnan jön ez a szép csalogató furulyaszó? Bejárja a hét határt. Nézzünk be a faluba, keressük meg a gazdáját!
         Hopp meg is találtuk! 
A falu szélén élt egy szegény özvegyasszony a fiával. Onnan a furulyaszó!  Ez a fiú nagyon lusta volt, semmi  munkára nem lehetett fogni.
 Pedig olyan szegények voltak hogy a rosta is  elmenekült, mert régen látott lisztet.
 Reggeltől estig furulyázott az eresz alatt.
Nem is volt hiba a muzsikájában, mindenki csodájára járt, csak éppen ezért nem kapott egy garast sem.
Mígnem az özvegyasszony egyik reggel akkorát ordított hogy a furulya kiesett a legény szájából.
            - Hej  a teringettét annak a muzsikus világnak! Zeneszótól nem lesz teli a kamra meg a hasunk!
             - No idesüss édes fiam ! - szólt az édesanyja.
             - Mától vége van a jó világnak, holnaptól beállsz szabóinasnak.
             - De édesanyám nem értek én sem a tűhöz, sem a cérnához !- szólt a legény.
             - Egy cseppet se félj fiam, jó a falu szabója nem akad párja a faluban. Könnyű volt ilyet mondani, mivel csak egy szabómester élt a faluban az is a legvégén.
Másnap reggel a legény útnak indult. Kicsi tarisznyáját csak a furulya töltötte meg.
 Szomorú volt, nemkülönben a furulya is, mert aznap reggel még egy hangot sem fújtak rajta.
Jó időbe telt mire elért a szabó házához. Ez a falu olyan hosszú volt , úgy tekeredett mint egy óriás kígyó.
 Bekopogott az ajtón és egy öreg hang szólt ki.
              - Gyere bé öcsém, már vártalak. - szólt rekedt hangon a szabó.
            
              - Jó reggelt mester uram ! - köszönt illedelmesen a legény.
              - Aztán tudod-e hogy mi fán terem a szabóság? - kérdezte az öreg.

              - Nem  tudom, de azért jöttem hogy kitanuljam becsülettel. -válaszolta.

              - No akkor gyere fiam! Itt ez a kötény, kösd magad elé jó szorosan és addig viseld, míg azt nem mondom hogy - Le a kötényt!

Úgy is lett. A fiú szorosan maga elé kötötte a kötényt. Először megtanulta a tű és az olló használatát., később komolyabb munkára is lehetett fogni. Csak úgy csattogott az olló és cikkázott a tű reggeltől estig.

Furulya helyett énekelgetett, mert a muzsika az bizony nagyon hiányzott neki. Gyűlt a sok szép kelme. 
Tetszett neki hogy az utcán visszaköszön rá  az a szoknya, nadrág, kabát ami előzőleg a keze között volt. 
Teltek múltak a hónapok, a fiú egyre ügyesebben és szebben dolgozott. A  sok munkától bizony nem volt ideje furulyázni és a furulya is a láda aljában szundikált.
Az öreg szabómester elérkezettnek  látta az időt, hogy a fiú egy olyan ruhát varrjon amivel elbúcsúzhat a műhelytől és a mesterétől.
Egyik reggel így szólt.
               - Fiam, itt az ideje bevégezni a tanulóidőt és ebben a műhelyben elkészítsd azt a ruhát amit szívesen viselnél. Válassz, mi lenne az?
                - Mester uram, én egy olyan kabátot szeretnék készíteni aminek olyan a zsebe hogy minden beleférjen.
Értette a szabómester a fiú szándékát.
                 - Rendben van fiam.
                 -  Arra kérlek, mielőtt a kabát varrását befejeznéd és a zsebhez érsz, csak abból az anyagból tedd, amit én adok neked.
Úgy is történt. Ahogy elérkezett a zsebhez szólt a mesternek, csak a zsebre vár.
 A szabómester lekapott a polcról egy vég vásznat és kikanyarintott belőle egy zsebre valót.
 A fiú fogta a vásznat és ráillesztette a zseb helyére. De mire a tűvel, cérnával ráöltötte volna a, zseb már tökéletesen simult a kabátra.
                  - Mester uram elkészült a kabát, ugyan tekintse már meg, kitanultam-e  a mesterséget vagy továbbra is inas leszek.
A mester szemügyre vette a kabátot és jólesően bólintott, bizony kellően kitanulta.
                   - Fiam itt már nincs mit tanulnod, amit tanulnod kell azt az élettől kapod. Indulj utadra, járj szerencsével!
Nagy peckesen lépegetett a saját maga varrott kabátban és bizony virágos kedvében úgy fújta a furulyáját hogy az nem győzte a hangokat kiadni.
 Boldog volt a legény , nemkülönben a furulya is. A legény azért, mert szép mesterséget tanult, a furulya azért mert nem kell többé a ládafiában  heverésznie.
Hallotta a zenebonát a fiú édesanyja és nem tudta mire van ez a nagy vígalom, mert bizony neki a szegénységtől nem volt mulatnivaló kedve.
                     - Ugyan mi történt? - méltatlankodott a mama.
Ahogy kitekint a kapun az utca felé, látja  ám hogy elveszettnek hitt gyermeke közeledik a ház felé , tőle ered ez a széles jókedv. 
Épphogy felocsudott meglepetéséből mikor fia harsány kiáltások közepette adta hírül érkezését.
                        - Édesanyám, édesanyám ! - itthon vagyok, újra itthon vagyok ! - kiáltozta a fiú.
Boldog volt a szegény asszony,  meg nem is. Boldog, mert újra látja gyermekét és egyben szomorú, mert egy éhes szájjal több lett megint.
                       - Drága fiam boldog vagyok hogy itthon látlak. Én azóta is olyan szegény vagyok mint ahogy elmentél. Nincs egy árva étel  sem a kamrában.
                       - Ne búsuljon édesanyám nemsokára gazdagok leszünk. Kitanultam a szabómesterséget és bizony ezzel fogom keresni a kenyeremet. Nem szenved  majd semmibe sem hiányt. Lesz hurka, kolbász, töltött tyúk, rétes meg mindenféle finomság, amit sosem evett életibe.
S amint sorolta ezeket a finomságokat, a kabáton a zseb egyre csak nőtt, dagadt, s már-már alig bírta tartani a kabátot csak úgy ontotta a finom falatokat.
Szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól, annyi étel lepte el a házat. Nem hittek a szemüknek.
A két éhes száj neki is látott a lakmározásnak.
Akkor jött rá a legény hogy az öreg szabómester milyen csodazsebbel ajándékozta meg, amiért olyan szorgalmasan tanult és becsülettel dolgozott nála.
De a csodazseb nem vette el az eszét, továbbra is egymás után varrta a szebbnél-szebb kelméket és büszke volt a tudására.

A mesének vége