Álomhozó

Álomhozó.

A bozsoki pincék völgyében, a Zsidó-rét sarkában üldögélt Álomhozó és a friss tavaszi ágon hintázott. Huncutul lógatta a lábát és nagyokat kacagott a szellőre, aki meg-meghimbálta az öreg vadalmafa hajtásait. Talán, ha arra jártál volna, észre sem veszed. Icipici, kócos emberke ő a manó nemzetségből. A haja mindig égnek áll, arcán apró szeplők tétováznak, tekintete pedig huncutul a messzeségbe mered, mintha várna valakit. Annyira picike manó, ha megszeret téged, belebújik az apró kis szívedbe és tarka, színes álmokat sző neked! Arany, ezüst, csillogófényű álmokat tud szőni, apró mintákkal, színes kavalkáddal. Bizony!

Képzeld, egyszer már lakott az én öreges szívemben is! Hú, az volt az igazi móka. Megtanított Képzeletországba repülni, és arra is megtanított, hogy…

De ez egy másik történet, én most nem erről szeretnék mesélni neked!

Álomhozó tehát a vadalmafán üldögélt nagy vidáman. Hát amint ott huncutkodott a széllel, arra bandukolt Szeplős Panka. Orrát szomorúan a kavicsos útra lógatta. A bozsoki hegyek felé indult, át a réten. Álomhozó először kuncogni, kacagni, majd hahotázni kezdett, de amikor majdnem lepottyant a fáról, elszégyellte magát. „Ej, csúnya dolog másokon nevetni!”- gondolta. Panka tényleg muris kislány volt, egy kicsit csúnyácska, egy kicsit kövér, egy kicsit butuska. Ma is oka volt a búsulásra. Az osztálytársai kicsúfolták, mert a tanító néni felszólította, de ő olyan szomorú volt, hogy nem bírt figyelni. Így hát szidást kapott megint. Így ment ez minden nap! Arra gondolt, hogy elbujdosik vagy világgá megy. De merre van az a világgá? Könnyek csorogtak végig szeplős arcán és leült a vadalmafa alá.

Álomhozó csendben figyelte őt, közelebb lopózott. „Hűha! Egy szomorú kislánynál nincs rosszabb!”- gondolta. Még közelebb húzódott hozzá, de Panka bánatával olyan szorosra zárta a szíve ajtaját, hogy a manócska nem férhetett be oda. „Mit tegyek? Mit tegyek?”- morfondírozott a manó. Először a lágy, tavaszi szellőt küldte, hogy simítsa végig a kislány kócos haját, de lány észre sem vette ezt. Másodszor legjobb barátját, a katicabogarat repítette oda, de Panka nem lett vidámabb tőle. Utoljára a fecskefarkú pillangót kérte meg, szálljon le Panka tenyerére. A lepke félt egy kicsit, mert ilyet nem szokott csinálni, csak tarka virágokra szállni, édes nedvet szívogatni, de Álomhozó kedvéért megtette, mert egyszer csodaszép szárnyakat szőtt neki. „Ó, de szép vagy!”- sóhajtotta a kislány, amikor megpillantotta tenyerén a pillangót. „Ha tudnád, kedves pillangó, mennyire szeretnék én is repülni veled, messze, messze, de nem tudok…”

Ahogy kimondta vágyát, a fecskefarkú már tovább is röppent, virágról virágra és hívta, csalogatta őt. Panka elfelejtette minden bánatát, csak a pillangó csodás szárnyára emlékezett, és futott, futott utána. Vadrezedák kacagtak a nyomában. Álomhozó pedig talált egy kis rést a szíve ajtaján és óvatosan bebújt.

„Ó, de jó kis hely van itt!”– kuncogott vidáman –„Már nagyon untam odakint, ezernyi álmot szőhetek idebent. Először aprókat, piciket, aztán mindig tarkábbakat, nagyobbakat!”

Panka körülnézett. A tavaszi fű pitypangtól sárgállott, apácavirágok kacsintgattak rá és apró bogarak nyüzsögtek mindenfelé. „De szép!” – kiáltotta. „Miért nem vettem észre eddig?” Úgy érezte, nincs már egyedül. Vidáman szaladgált a virágok között, mint egy pillangó. Vele futott a szellő, huncutul nevetett odafent a nap, és más lett a világ, mert nemcsak éjszaka álmodhatsz, ugye, te is tudod?