Ama mosolya (Indián mese, Esőtánc)

Ama mosolya (Indián mese, Esőtánc).

Földi Kinga

Ama mosolya

Egyszer volt, hol nem volt, a hét tenger között megbújva, volt egy apró sziget. Annyira apró, hogy lakói soha nem mertek messzire hajózni, mert féltek, hátha nem találnak haza.

Ezen a szigeten élt Ama, a hét éves indiánlány, akinek mosolya még a legbúsabb embernek is örömet varázsolt az arcára.

A nap már magasan járt az égen, de a mai reggelen Ama még mélyen aludt.

– Ébresztő! – kiáltotta a sátorba belépő Nuna mama.

Ama-nak először a két kis fonott copfja tűnt elő a takaró alól. Hosszan kinyújtóztatta a lábait, majd ő is előbújt.

– Sikerült szednem pár piros almát – mutatta őket Nuna mama, aki szomorú volt a kevés reggeli miatt.

– Nahát, de szépek! – mosolygott Ama.

Nuna mama a mosoly láttán, máris boldogabb lett.

A lány megette a gyümölcsöt, de a hasa még mindig korgott, azonban ezt nem árulta el. Nuna mama így is sokat aggódott, hiszen a levegő forró volt, de eső meg sehol. Ama tudta, hogyha így folytatódik, végleg elfogy az étel, hiszen a zöldségeknek, gyümölcsöknek vízre van szüksége a növekedéshez. Sajnos a tengerben sem bízhattak, hiszen az utóbbi időben nem sok halat kínált a víz.

Ama a reggeli után elindult a faluba, hogy együtt tanuljon a többi gyerekkel. Az árnyékot nyújtó fák között, már el is kezdődött a tanulás, mire a lány odaért. A tanítótól azt a feladatot kapták, hogy a homokba rajzoljanak gyógyító fajtájú növényeket. A gyerekek mozgolódni kezdtek, hiszen máskor nem rajzolniuk kellett a virágokat, hanem keresgélni. Azonban a szárazság miatt, ezek a növények is eltűntek. Ama a rajzolás közben meghallotta, amint két fiú az erdőben lakó varázslóról beszélget. Azt suttogták, hogy ő állítólag ismeri a titkot, miként lehet esőt csalni a felhőkből. Ama bár tudta, hogy nem szép dolog a hallgatódzás, de tovább hegyezte a fülét, míg végül leült a fiúk mellé egy kőre.

– Tényleg igaz, hogy van egy varázsló, aki tudja, hogy kell visszahozni az esőt? – kérdezte a lány.

Tadi nevű fiú odafordult Ama-hoz.

– Az apukám azt mondta nem szereti, ha varázslónak hívják. Sámánnak nevezi magát. És igen, szerintem igaz. Mikor apukám gyerek volt, egyszer találkozott vele, onnan tud róla. Még az utat is ismerem hozzá, mert kilestem mikor a szüleim megrajzolták a térképet. Harminc nap múlva gyűlnek össze az indiánvezetők, akkor szeretnék megmutatni nekik.

– Arra lehet, hogy már késő lesz. Induljunk el most, és keressük meg mi! – ugrott fel Ama.

A két fiú tátott szájjal figyelte a lányt. Ide-oda kezdtek tekeregni a sziklán. Ők bizony be nem mennek az erdőbe. Ama azonban már eldöntötte, hogy akár egyedül is, de megkeresi a Sámánt.

– Akkor azt mondjátok meg, hol találom! – nézett magabiztosan.

Tadi emlékezetből megrajzolta a térképet a homokba. Ama igyekezett jól megjegyezni. A tanulás végeztével a lány nem indult vissza az otthoni sátorba. Megkereste az utat, mely az erdőbe vezet. A lombok nagyon sötétek voltak, alig lehetett köztük látni valamit, de ő csak ment előre.

– Ezek csak fák – mosolygott Ama, hogy bátorságot erőltessen magára.

A máskor komor erdő meglátva Ama szépséges mosolyát, szétterítette a lombjait, hogy fényt engedjen az ágak közé. A lány elsétált a zuhatagi vízesés mellett, és balra fordult a medve alakú sziklánál. Késő este volt már, mire a Sámán barlangjához megérkezett.

– Van itt valaki? – kiabálta.

Válasz azonban nem érkezett csak sűrű füst. Ama besétált a barlangba. A Sámán épp a tűz mellett üldögélt, és varázsigéket mormolt, amitől a lángok kékek lettek.

– A nevem Ama – mutatkozott be.

A Sámán várt, hogy a lány elmondja miért jött. Ama nem is habozott.

– A falumnak esőre van szüksége, hogy legyen termés. Tudsz segíteni?

– Elmondom, miként tudod rávenni a felhőket, hogy esőt hozzanak, de én is kérek cserébe valamit – felelt a Sámán. – Ajándékozz meg a legdrágább kincseddel!

Ama most bajban volt. Hiszen a tarisznyája nem rejtett drágakövet. 

– Nem olyan kincsre gondolok – mondta a Sámán, aki látta a lány kétségbeesését. – A legértékesebb dolgok nem a ragyogó tárgyak.

Ama törni kezdte a fejét, hogy mire gondolhat a Sámán. Mikor rájött a válaszra elmosolyodott.

A Sámán meglátva Ama mosolyát, örömében elnevette magát.

– Nahát, pont ilyen kincsre gondoltam – kacsintott a Sámán. – Hála neked végre szívből nevethettem.

Ama megértette, hogy a legdrágább kincse a mosolya, amivel nap, mint nap megajándékozza a mamáját és a falut.

– Akkor most rajtam a sor – mondta Sámán, majd felállt és táncra perdült.

Ama csodálkozva figyelte.

– Gyere, csatlakozz hozzám! – kérte a Sámán.

Ama így tett, bár nem nagyon értette, minek a tánc, de jó móka volt. Addig táncoltak, míg a Sámán látta, hogy Ama megjegyezte a lépéseket.

– Most jól figyelj! – suttogta a Sámán. – Ennek a táncnak a neve, Esőtánc. Tanítsd meg a faludnak, és járjátok el együtt!

Ama bólintott, és elköszönt a Sámántól. Indulás elött megígérte, hogy többször eljön majd látogatóba, hiszen megsajnálta őt, amiért egyedül él az erdő közepén.

Mire visszaért a faluba, Nuna mama és a falu már égre földre kereste. Ama elmesélt mindent a Sámánról és az Esőtáncról. Mindenki csodálkozva hallgatta a lányt, de legfőként Tadi és a fiúk. A mondandója befejeztével Ama elmutatta a táncot. Kezdetben csak egy egy-két ember, de a vidámság láttán végül mindenki táncolni kezdett. Addig pördültek és fordultak, míg megdörrent az ég, és zuhogni nem kezdett.

– Éljen Ama! – kiáltotta kórusban a falu népe.

A forró levegő végre kitisztult, a termés újra növekedni kezdett. Így történt hát, hogy az apró szigetnek többet nem lett gondja a szárazsággal. Amikor csak szükség volt rá, a falu népe eljárta az Esőtáncot, és csak esett és esett, Ama pedig mosolygott boldogan.